Régóta készülök írni Gilád Shalitról, az elrabolt tizedesről. Kiszabadulása adná az apropót, arról szólnék, hogy egy visszahúzódó izraeli srác világhírűvé vált, mert túszul ejtették militáns palesztinok. Ahelyett, hogy egyetemen tanult vagy a nagyvilágban mászkált volna, neve a nemzetközi diplomácia egyik visszatérő motívuma lett; majd több hónap fogság után több száz vagy ezer palesztin rabért cserébe végre hazajutott. Vajon hogyan hatottak rá az elszenvedett hónapok? Jobb- vagy éppen harcos baloldali lett-e; sokáig közelről látva őket, miként vélekedik a palesztinok mindennapjairól.
Shalit azonban még mindig - ki tudja meddig - valamelyik gázai menekülttábor egyik szűk betonsikátorában raboskodik, s nem érdemes tovább várni hazatérésére: szabadulásának dátuma hónapok óta bizonytalan, ügyében - dacára a látványos erőfeszítéseknek - nincs előrelépés, hiába jelentik be úgy kéthetente, hogy küszöbön áll a megoldás. Shalit lassan a közel-keleti patthelyzet szimbólumává vált, sorsát kisajátította a palesztin belső hatalmi válság és az izraeli-palesztin viszály.
*
A történet valójában a Hamasz januári - demokratikus - győzelmével kezdődött, amit Izraelben máig nem tudtak megemészteni. Március óta nemzetközi gazdasági bojkott nehezedik a törvényesen választott palesztin kormányra, nincsenek fizetések, összeomlott a belső piac, még helyi mércével is hatalmasra nőtt a munkanélküliség és a szegénység. Izrael és a Nyugat azt várja, hogy e nyomás hatására a nép szembeszegül vezetőivel. Ehelyett a Hamasz továbbra is hatalma teljében van, a helyi ügyekben a szervezet vezérkara mondja ki a döntő szót - Damaszkuszban, Kaled Masal irodájában. A Hamasz hatékonyabb érdekképviseletet és kevesebb korrupciót ígért, és bár érdekképviseletnek legalábbis rövid távon nehezen nevezhető az uralma alatt hihetetlenül lecsökkent életszínvonal, a palesztinok körében továbbra is változatlan a népszerűsége, csakis tőle várják a helyzet megoldását. A tömegek szorongatott helyzetekben fölsorakoznak vezetőik mögé - Jeruzsálem kormányzati negyedében évtizedek óta képtelenek megtanulni ezt az alapvető szociálpszichológiai leckét.
A palesztin foglyok ügye évek óta húzódik, a Fatah kormánya ebben sehogyan sem jutott dűlőre Izraellel. Szabadulásuk össznépi kérdés, sok családnak van izraeli börtönben élő hozzátartozója, az értük küzdők népszerűsége Ciszjordánia- és Gáza-szerte garantált. Szemben a tehetetlen Fatahhal, a Hezbollah Hasszán Naszrallah vezetése alatt 2003-ban majdnem 1400 rabot kapott egy élő és két halott izraeli túszért.
Azon a nyár eleji napon, amikor a homokos földbe ásott alagúton a gázai határ izraeli oldalára kúsztak a terroristák, és két másik katona megölése után magukkal vitték Gilád Shalitot, a palesztinok az erőszakos nyomásgyakorlás Libanonban már bevált módját választották. Bár állítólag Iszmail Hanije maga nem tudott a készülő akcióról, a Hamasz-kormány felsorakozott a követelések mögé, és hamarosan nyilvánvaló lett, hogy Mahmoud Abbaszt, a Fatah elnökét is beleértve senkinek sem áll szándékában ingyen visszaadni a foglyot. Izrael viszont nem hódolhatott be az erőszaknak, ha nem akarta, hogy mindennapossá váljanak a hasonló történetek, s miután tavaly egyoldalúan kivonult Gázából, elég erősnek tűnt ahhoz, hogy a nagyvilág rosszallása nélkül fegyverekkel felelhessen az erőszakra. Ehud Olmert azonnal háborút hirdetett, amely azóta sem ért véget.
Ám a gázai hadműveletek június vége óta nem hozták meg a várt eredményt, Shalit sem került meg, s az egyre komolyabb kaszam-rakétatámadások sem szűntek meg. Ha nem megy erővel, akkor majd megy még nagyobb erővel - vélekedtek a tábornokok; az eltelt hónapokban ez a szabály uralkodott. Eddig több mint 300 palesztin halt meg, jelentős részük civil, bár az arányokról egészen mást mondanak Izraelben és Gázában. A féléves Dávid-Góliát-harcban a civilek halála miatt Izrael lassan fölélte a nemzetközi közvélemény támogatásának tőkéjét, amit tavaly a gázai kivonulással szerzett. Mára mindkét fél belefáradt a reménytelen küzdelembe, ez vezetett a váratlan tűzszünethez. Eközben az izraeli sajtó éppen egy újabb, minden eddiginél átfogóbb hadműveletet ígért. Olmertnek nem volt más választása, mint elfogadni az ajánlatot, a kezdeményezés régóta a Hamasz térfelén van, Damaszkusz pedig nyugalmat akart. Izraeli jobboldali kritikusai szerint a jelenlegi tűzszünet csakis a palesztinok érdekeit szolgálja, akik rendezhetik soraikat, miközben továbbra sem hajlandók elismerni Izraelt, az eddigi tárgyalások eredményeit, nem mondanak le a terrorról. Nemhogy a Hamasz mérséklődött volna a hatalom megszerzésével, még a mérsékeltek is radikalizálódtak a népszerűségért. A minap egy arab tévécsatornán már a Fatah küldötte is úgy nyilatkozott, hogy ők sem ismerték el soha a zsidó államot. Innen vajon merre vezetnek az utak?
Több forgatókönyv is lehetséges. Gilád Shalit számára ezek közül csak az optimistábbik hozhat közeli szabadulást. Mára nyilvánvaló, hogy elengedése csak fogolycserével lehetséges, nincs olyan erő a palesztinoknál, amely felvállalná annak ódiumát, hogy a semmiért visszaadja. Az államfő a békát Izraellel lenyeletendő (és persze saját központi és közvetítő pozícióját megtartandó) egy sajátos "Abbasz-csomagot" dolgozott ki. Ez a minden bizonnyal sok százas, talán több mint ezres fogolycsere mellett olyan változásokat is hozna, amik stabilabb és mérsékeltebb jövőt ígérnek. Emészthetővé teszi Izraelnek a zsarolást, mivel új, nyugati szemmel is elfogadható Fatah-Hamasz egységkormányt, a szélsőségesek terrorjának beszüntetését ígéri, és visszatérést a tárgyalóasztalokhoz.
*
De van-e Abbasznak ereje mindehhez? A tárgyalások - egyiptomi közvetítéssel - hónapok óta húzódnak, de Abbasz múlt heti, Condoleezza Rice-szal közös sajtótájékoztatóján semmiről sem tudott beszámolni; sokadszorra is zsákutcába jutottak az erőfeszítések. A Hamasznak ugyanis jelenleg nem fűződik érdeke hatalmának még csak látszólagos feladásához sem, a palesztin közvélemény mögötte áll az egyre rettenetesebb viszonyok ellenére, és támogatják a Nyugat-ellenes keményvonalasok is: Szíria és Irán. A hamaszos miniszterek bőröndökben hordják haza a dollármilliókat, amiből, ha elmaradt közszolgálati béreket nem is tudnak fizetni, saját milíciájukat fenn tudják tartani, sőt fejlesztik is. Az utóbbi napok fejleményei a térség radikálisainak erősödését hozták. Lehetséges, hogy Bejrútban hamarosan átveszi a hatalmat a Hezbollah, Amerika a demokratikus erőket sorsára hagyva kivonulhat Irakból, szabadon terjeszkedhet az iráni fundamentalizmus. Abbasz egyetlen ütőkártyája a parlament föloszlatása, az előrehozott választás, de az semmire sem garancia, hiszen újra győzhet a Hamasz. A kedvezőtlen körülmények ellenére az optimisták abban bíznak, hogy Olmert és a mérsékelt erők kezükbe kaparintják a kezdeményezést. Ez azt jelentené, hogy a tűzszünetet hamarosan kiterjesztik Ciszjordániára, majd egyiptomi, szaúdi és jordán nyomásra a Hamasz feladja hatalmát és beszáll az egységkormányba. Az Abbasz-csomagban hazaküldik Gilád Shalitot, és megkezdődhetnek a tárgyalások a határokról, a jövendő palesztin államról, ahol a 2. intifáda kitörésekor 2000-ben abbamaradtak.
Sajnos nem ez az egyetlen forgatókönyv. Legalább ennyire valószínű, hogy a rövid és részleges tűzszünet kitérője után kiújulnak a harcok, ismét rakéták potyognak Izraelben, sőt háborúba lép az északon kormányra került Hezbollah és szíriai szövetségese is. Irakban, Libanonban és a palesztinoknál is polgárháborús a helyzet - figyelmeztetett a minap Abdullah jordániai király. Jelenleg ezeken a helyeken küzdenek egymással az iráni-szíriai keményvonalas fundamentalisták és a szaúdi-jordániai-egyiptomi mérsékeltek. Egy 2007-es háború küszöbön álltáról szólt az izraeli katonai elhárítás vezetője is, elsősorban az északi határra, Libanonra és Szíriára utalva, amelyek mögött valójában Irán áll. Mindez elterelheti a figyelmet a szépen fejlődő iráni atomprogramról, amely viszont már nemcsak Izraelt fenyegeti, hiszen a Siháb 3-as rakéták Európát is könnyen elérik.
