Nyári beszédeiben Orbán Viktor alaposan előkészítette a miniszterelnököt lejárató őszi hazugságkampányt és a kormányváltás követelését. Jó előre felkonferálta a botrányt, ami aztán szeptember 17-én, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésével ki is robbant. A kormányt illető bírálataiban már a nyáron sűrűn emlegette a "gazdasági válsággal" fenyegető "pénzügyi válságot", szeptember 9-én pedig már "politikai válságról", "morális gátjait elvesztő politikáról" szónokolt. "Õszöd" után, szeptember 18-án a köztársasági elnök, mindeme válságok koronájaként, komor ünnepélyességgel kihirdette a "morális válságot" is.
Nagy szó, súlyos, üreges fogalom, mely azóta is gyűrűzik a közéletben, mi több, az antidemokratikus, offenzív ellenzéki politika nagyágyújává vált. Sólyom Lászlóról nem feltételezhetjük, hogy a szót megbélyegzésre használja, miként Orbánék. De akkor hogyan értsük? Egyáltalán jelent-e valamit amúgy, tisztán, az országos "morális válság"? Az államfő falsot kapott fogalmakat hibásan használ, és rossz kérdésfeltevéseivel nem a társadalmi rendeződést segíti elő; s emiatt úgy tűnik, hogy az arrogáns jobboldal malmára hajtja a vizet.
A "morális válság" szókapcsolattal egy országra ráhúzva azért nem lehet mit kezdeni, mert (hacsak nem férceljük "fideszesre") értelmezhetetlen. Sólyom László azonban csak azért sem válik meg tőle, még november 25-én is forszírozza. "Szabad-e hazudni?" - teszi fel a kérdést a Népszabadság-beli interjújában. Ilyen kérdést az óvó néni szegez a kiskölyöknek, de mit mondjon erre egy felnőtt ember? "Vannak-e még normáink?" Ez pedig olyan félrevezető szónoki kérdés, mely figyelmen kívül hagyja a modernitás és a jelen szövevényes valóságát, és csak palávert indukálhat.
*
Az antik ethosz oda, a keresztény etika kevesek kalácsa, a felvilágosodás erkölcsét megcsúfolták a világháborúk és a holokauszt. A "csillagos ég fölöttünk" a technikai civilizációban már nem a régi, az "erkölcsi törvény bennünk" apró darabokban, mint ezt Tandori a Kant-emlékzajban halhatatlanul kifejezte: "A fűnyírógép (odakint) / Villanyborotvám (odabent)". Régóta nem áll rendelkezésünkre univerzális erkölcsi rend, mindenkire érvényes morális kódex. Nincsenek adott erkölcsi kritériumok, melyekre minden helyzetben hivatkozni lehetne, mert a világunk szerfelett bonyolult, ezenkívül azt sem tudjuk megmondani, mi lenne az általános emberi jó, és mi az élet értelme, célja. Ez alól csak a mélyen hívő emberek jelentenek kivételt, akiknek a Szentírás megszabja az etikát, valamint a konzervatívok, akik nem fogadják el a relativizmust, és a letűnt erkölcsi rendekhez kívánják tartani magukat.
A szabadgondolkodó laikus, vagyis a civil többség kénytelen meglenni rendíthetetlen elvek és dogmák nélkül, az erkölcsi érzületére hagyatkozva. Erkölcsi megérzései, vélekedései, reflexiói, fikciói és fixációi vannak csupán, roppanékony elvei, netán személyes erkölcsi válsága vagy tiszta lelkiismerete. És gyanúi, hiszen tudja, hogy a morális ítéleteket nem lehet ténykijelentésekként kezelni. Erkölcsi érzéke szituatív, vagyis minden helyzetben külön-külön, a szituációkat összehasonlítva és megkülönböztetve, óvatosan, az eszére és a szívére egyaránt hallgatva kénytelen mérlegelni a cselekvéseket. Ami az egyik helyzetben jó, a másikban rossz lehet.
Az imént nagyot hazudtam az édesanyámnak, amikor megkérdezte, jól vagyok-e, mert nem akartam őt megrémiszteni a zűrjeimmel. Ez az én kis szubjektív morális válságom, és erkölcsi nézeteim is jobbára csak individuálisak és szubjektívek lehetnek, legfeljebb rokon gondolkodású embertársakra találhatok, akikkel többé-kevésbé egyetértünk. Így jönnek létre a konszenzusok, és úgy vélem, országos szinten is inkább erre lenne szükség, mint normatív morális előírásokra. Ezzel természetesen a különféle társadalmi szabályokat és törvényeket nem vitatom, az erkölcsöt viszont sokkal érzékenyebb és intimebb, sérülékenyebb szférának gondolom, amit talán mégsem kéne államilag megregulázni. "Demokrácia nem létezhet morális normák nélkül" - állítja Sólyom. Biztos, hogy a normák hiányoznak? Nem inkább a kifinomult erkölcsi érzék, a becsület és a felelősség, meg a minimális konszenzus?
De ki a megmondhatója az erkölcsi rendnek? Ki szabja meg a normákat? Az a megmondhatója és az szabja meg, aki autoriter erkölcsöt képvisel, ami viszont ellentétes a pluralista, a felelősségre apelláló és a különféle személyes meggyőződéseket tiszteletben tartó, konszenzust kereső etikával.
Sólyom Lászlót a tekintélyelvűsége vezérli, és talán ez teszi őt jobboldali szimpatizánssá. Konzervativizmusát viszont nem reflektálja, csupán kinyilvánítja, kiterjeszti az egész országra, egyszóval dogmatikusan kezeli. Akkor lenne hitelesen konzervatív, ha a tekintélyét nem a státusából, hanem hatalmon és politikán kívüli, azon túli, mérvadó forrásokból merítené, és ezt sugározni, közvetíteni is tudná.
Ez esetben viszont azt is észre kellene vennie és szóvá tennie, hogy a Fidesz konzervativizmusa kamu, hiszen az etika nyelvét folyton az erőszak nyelvébe csúsztatja át. A fideszes moralizálás kártya a politikai játszmában és istráng, mellyel a pártvezetőség a tisztességet, biztonságot kereső emberek konzervatív hajlamait és becsületérzéseit cukkolja. A köztársasági elnöknek jeleznie kellene, hogy az ő tradicionalizmusa gyökeresen más, mint azoké, akik "hagyomány" fedőnév alatt fasisztoid, irredenta, sovén és bigott nacionálkeresztény kulturális-politikai emlékeket elevenítenek fel és hoznak divatba. És azt is jeleznie kéne, hogy az ő nemzeti érzése legalább árnyalatnyira más, mint azoké, akik a magyarságtudatukat nacionalizmussá mérgesítik el. Ha Sólyom László hiteles tekintélyelvű politikus volna, akkor nemcsak Gyurcsány Ferencet rótta volna meg, hanem Orbán Viktort is; nemcsak Gergényi beszédmodorát és a rendőrök túlkapásait kifogásolta volna, hanem a tüntetőkét is. (Akiket viszont furcsamód épp "egészséges erkölcsi érzékükért" dicsért meg.) Mérlegelne és többoldalúan reflektálna.
Sólyom a "cinikus" szót is rosszul használja, akárcsak az egész jobboldal. Nem az a cinikus, akinek kételyei és hibái vannak, hanem az, aki autoriter módon papol. Nem az a cinikus, aki belátja erkölcsi bizonytalanságát és kudarcait, vagy aki revideálja az elveit, hanem éppenséggel az, aki a saját erkölcsi feddhetetlenségét és szilárdságát hirdeti, és makulátlan erényeivel hivalkodik. A morális autoritás ugyanis nagyon komoly személyes és személyen túli megalapozottságot kíván - e nélkül puszta kérkedés, üres duma.
Paul Ricoeur szerint az erőszak nyelve a félelem és a harag, a sértett méltóság és az arcátlan dicsekvés nyelve. A hatalom elvesztésétől való félelemre és az ellenség iránti haragra alapozó, mélységes sértettségében az egész ország morális állapotát ostorozó "konzervativizmus", mely kimeríthetetlen a szemrehányásokban és a hencegésben, önmagát erodálja és tömegeket bolondít. A politikusok, akik lépten-nyomon az (egyébként teljes mértékben tisztázatlan) "értékrendjükre" hivatkoznak és "erkölcsi megújulást" ígérnek, visszaélnek e veretes kifejezésekkel, a politikai haszon bankóira váltják őket, és ami még nagyobb baj: rontják az emberek erkölcsi érzületét és ízlését, köznapi vélekedéseikből, népi kiszólásaikból pedig ítéleteket kovácsolnak. Fegyvert kovácsolnak.
