Képzeljük el, hogy ön, kedves olvasó, igen, igen, ön, teljesen hülye, gyógyíthatatlanul az, folytonos melléfogásaival - ha államtitok birtokába jut, kifecsegi - idegesíti családját és szomszédait, valamint munkahelyi feletteseit. És akkor egy szép napon jön egy termetre csekély, ám jelentőségére nézvést daliás politikai tényező, és besorozza önt a saját házirendőrségébe, abba, amelyikbe behívták H. Bíró Lászlót, a Népszava főszerkesztőjét, hogy államtitok gondatlanságból való kiszivárogtatása okán elbeszélgessenek vele. Itt önnek jó lesz, bár eleinte itt is félszeg viselkedésével kelt közfeltűnést, de végül belerázódik az ügymenetbe, sőt megtáltosodik, ráun arra, hogy mindig csak a kollégák foganatosítanak látványos elővezetéseket, és egy szép napon nagyot gondol ön. Belenéz például egy sajtótermékbe, azokban mindig van valami, például egy megegyezés szövege két kormány között, az egyik az öné, de ez ne aggassza önt, nem tehetnek egymásról, a másik nem az öné, sőt ellenkezőleg, de ez se aggassza (bár a külföldiekkel mindig baj van). Az viszont már aggodalomra ad okot, hogy mire fel kerül be egy ilyen dokumentum az újságba. Mintha azt csak úgy lehetne, horkanna fel ön, nem az, hogy joggal, de érthető indulattal, hiszen ha kormányszintű dokumentumot csak úgy le lehet hozni egy lapban, akkor tényleg semmi se szent, nem csoda, hogy annyi a válás, meg a bűnözés is harapózik elfele.

Képzeljük el, hogy ön, kedves olvasó, igen, igen, ön, teljesen hülye, gyógyíthatatlanul az, folytonos melléfogásaival - ha államtitok birtokába jut, kifecsegi - idegesíti családját és szomszédait, valamint munkahelyi feletteseit. És akkor egy szép napon jön egy termetre csekély, ám jelentőségére nézvést daliás politikai tényező, és besorozza önt a saját házirendőrségébe, abba, amelyikbe behívták H. Bíró Lászlót, a Népszava főszerkesztőjét, hogy államtitok gondatlanságból való kiszivárogtatása okán elbeszélgessenek vele. Itt önnek jó lesz, bár eleinte itt is félszeg viselkedésével kelt közfeltűnést, de végül belerázódik az ügymenetbe, sőt megtáltosodik, ráun arra, hogy mindig csak a kollégák foganatosítanak látványos elővezetéseket, és egy szép napon nagyot gondol ön. Belenéz például egy sajtótermékbe, azokban mindig van valami, például egy megegyezés szövege két kormány között, az egyik az öné, de ez ne aggassza önt, nem tehetnek egymásról, a másik nem az öné, sőt ellenkezőleg, de ez se aggassza (bár a külföldiekkel mindig baj van). Az viszont már aggodalomra ad okot, hogy mire fel kerül be egy ilyen dokumentum az újságba. Mintha azt csak úgy lehetne, horkanna fel ön, nem az, hogy joggal, de érthető indulattal, hiszen ha kormányszintű dokumentumot csak úgy le lehet hozni egy lapban, akkor tényleg semmi se szent, nem csoda, hogy annyi a válás, meg a bűnözés is harapózik elfele.

Ugyanakkor érthető, hogy az elárvult KBI, amit annak idején kifejezetten Horn Gyula kedvéért és számára gründoltak össze, most frászban van, miközben feje felett alacsonyan repülnek a rendőrtábornokok, és bármikor eszébe juthat valakinek, hogy most mi legyen velük, üldözzék-e tovább a bűnt központilag, vagy küldjék inkább dolgozni őket. Ilyenkor kétféle eljárás lehetséges, a lapítás és remény, hogy majdcsak megfeledkeznek róla, elvégre hipp-hopp eltelik ez a négy év is, ahogy az előző eltelt;vagy lehet elővezetni boldog-boldogtalant, keltve a látszatot, hogy a KBI nélkül megállna ez a kis magyar élet, legféltettebb titkainkon röhögne dél-koreai turistától moldáv nepperig bárki, akinek kedve szottyan. Ez így van rendjén: aki a vesztét érzi, vonyít, ön is így tesz majd, kedves olvasó, habár arra a gondolatra, hogy ez a vesztét érezve vonyító, teszetosza kóklerhad lett volna a szuperrendőrség, még vesztet sem kell érezni, hogy az emberre rájöjjön a vonyíthatnék.