A KBI hattyúvonyítása

  • 1998. július 16.

Publicisztika

Képzeljük el, hogy ön, kedves olvasó, igen, igen, ön, teljesen hülye, gyógyíthatatlanul az, folytonos melléfogásaival - ha államtitok birtokába jut, kifecsegi - idegesíti családját és szomszédait, valamint munkahelyi feletteseit. És akkor egy szép napon jön egy termetre csekély, ám jelentőségére nézvést daliás politikai tényező, és besorozza önt a saját házirendőrségébe, abba, amelyikbe behívták H. Bíró Lászlót, a Népszava főszerkesztőjét, hogy államtitok gondatlanságból való kiszivárogtatása okán elbeszélgessenek vele. Itt önnek jó lesz, bár eleinte itt is félszeg viselkedésével kelt közfeltűnést, de végül belerázódik az ügymenetbe, sőt megtáltosodik, ráun arra, hogy mindig csak a kollégák foganatosítanak látványos elővezetéseket, és egy szép napon nagyot gondol ön. Belenéz például egy sajtótermékbe, azokban mindig van valami, például egy megegyezés szövege két kormány között, az egyik az öné, de ez ne aggassza önt, nem tehetnek egymásról, a másik nem az öné, sőt ellenkezőleg, de ez se aggassza (bár a külföldiekkel mindig baj van). Az viszont már aggodalomra ad okot, hogy mire fel kerül be egy ilyen dokumentum az újságba. Mintha azt csak úgy lehetne, horkanna fel ön, nem az, hogy joggal, de érthető indulattal, hiszen ha kormányszintű dokumentumot csak úgy le lehet hozni egy lapban, akkor tényleg semmi se szent, nem csoda, hogy annyi a válás, meg a bűnözés is harapózik elfele.

Képzeljük el, hogy ön, kedves olvasó, igen, igen, ön, teljesen hülye, gyógyíthatatlanul az, folytonos melléfogásaival - ha államtitok birtokába jut, kifecsegi - idegesíti családját és szomszédait, valamint munkahelyi feletteseit. És akkor egy szép napon jön egy termetre csekély, ám jelentőségére nézvést daliás politikai tényező, és besorozza önt a saját házirendőrségébe, abba, amelyikbe behívták H. Bíró Lászlót, a Népszava főszerkesztőjét, hogy államtitok gondatlanságból való kiszivárogtatása okán elbeszélgessenek vele. Itt önnek jó lesz, bár eleinte itt is félszeg viselkedésével kelt közfeltűnést, de végül belerázódik az ügymenetbe, sőt megtáltosodik, ráun arra, hogy mindig csak a kollégák foganatosítanak látványos elővezetéseket, és egy szép napon nagyot gondol ön. Belenéz például egy sajtótermékbe, azokban mindig van valami, például egy megegyezés szövege két kormány között, az egyik az öné, de ez ne aggassza önt, nem tehetnek egymásról, a másik nem az öné, sőt ellenkezőleg, de ez se aggassza (bár a külföldiekkel mindig baj van). Az viszont már aggodalomra ad okot, hogy mire fel kerül be egy ilyen dokumentum az újságba. Mintha azt csak úgy lehetne, horkanna fel ön, nem az, hogy joggal, de érthető indulattal, hiszen ha kormányszintű dokumentumot csak úgy le lehet hozni egy lapban, akkor tényleg semmi se szent, nem csoda, hogy annyi a válás, meg a bűnözés is harapózik elfele.

Ugyanakkor érthető, hogy az elárvult KBI, amit annak idején kifejezetten Horn Gyula kedvéért és számára gründoltak össze, most frászban van, miközben feje felett alacsonyan repülnek a rendőrtábornokok, és bármikor eszébe juthat valakinek, hogy most mi legyen velük, üldözzék-e tovább a bűnt központilag, vagy küldjék inkább dolgozni őket. Ilyenkor kétféle eljárás lehetséges, a lapítás és remény, hogy majdcsak megfeledkeznek róla, elvégre hipp-hopp eltelik ez a négy év is, ahogy az előző eltelt;vagy lehet elővezetni boldog-boldogtalant, keltve a látszatot, hogy a KBI nélkül megállna ez a kis magyar élet, legféltettebb titkainkon röhögne dél-koreai turistától moldáv nepperig bárki, akinek kedve szottyan. Ez így van rendjén: aki a vesztét érzi, vonyít, ön is így tesz majd, kedves olvasó, habár arra a gondolatra, hogy ez a vesztét érezve vonyító, teszetosza kóklerhad lett volna a szuperrendőrség, még vesztet sem kell érezni, hogy az emberre rájöjjön a vonyíthatnék.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.