A legtöbb, mi adható

  • 2001. április 26.

Publicisztika

A státustörvény, azaz a szomszédos országokban élő magyaroknak adható kedvezményekről szóló törvény tervezetének múlt héten kezdődött általános parlamenti vitáját a kormánypártok és az ellenzék (mínusz SZDSZ) kölcsönös udvariaskodása jellemezte, amelyben még az is előfordulhatott, hogy Tabajdi Csaba, az MSZP vezérszónoka kérte számon a kormányon a határon túli magyar autonómiák gondolatának vehemensebb támogatását, míg Csurka István konciliánsra hangszerelte hozzászólását, melynek fő motívuma kábé úgy foglalható össze, hogy most ennyit adhatunk, bár jobb lenne többet. (Csurka épphogy a végére be tudott csempészni egy kis zsidózást, amikor is megjegyezte, hogy a magyarságigazolványt Magyarországon is be kéne vezetni, és ő tudná is, hogy kire kéne rábízni a mondott dokumentum kiadásával járó adminisztrációt.) Békesség volt, mondhatni, és a blöffről igazából senki nem akarta kimondani, hogy blöff.

A státustörvény, azaz a szomszédos országokban élő magyaroknak adható kedvezményekről szóló törvény tervezetének múlt héten kezdődött általános parlamenti vitáját a kormánypártok és az ellenzék (mínusz SZDSZ) kölcsönös udvariaskodása jellemezte, amelyben még az is előfordulhatott, hogy Tabajdi Csaba, az MSZP vezérszónoka kérte számon a kormányon a határon túli magyar autonómiák gondolatának vehemensebb támogatását, míg Csurka István konciliánsra hangszerelte hozzászólását, melynek fő motívuma kábé úgy foglalható össze, hogy most ennyit adhatunk, bár jobb lenne többet. (Csurka épphogy a végére be tudott csempészni egy kis zsidózást, amikor is megjegyezte, hogy a magyarságigazolványt Magyarországon is be kéne vezetni, és ő tudná is, hogy kire kéne rábízni a mondott dokumentum kiadásával járó adminisztrációt.) Békesség volt, mondhatni, és a blöffről igazából senki nem akarta kimondani, hogy blöff.

Az ugyanis, hogy a határon túli magyarok - miután szert tesznek a magyar igazolványra: mégpedig úgy, hogy ezt a papírt, jóllehet valamely határon túli szervezet állítja ki, mint végső instancia mégiscsak egy magyarországi, belügyi kötődésű hivatal érvényesíti - ezentúl kedvezményesen látogathatják az anyaországi múzeumokat és könyvtárakat, vagy hogy az eddigi egy hónap helyett immár három, sőt hat hónapra is kaphatnak munkavállalási engedélyt, nehezen értelmezhető másnak; miként azt sem kéne valami különös kegynek gondolnunk, hogy a (legális) munkavállalók az utánuk befizetett egészségügyi járulék fejében majd magyarországi orvosi ellátásban részesülhetnek. A kormány tervezete a belföldön az igazolvány tulajdonosainak adható és az ezekhez hasonló súlyú kedvezmények mellett még arról is szól, hogy az elszakított országrészekben működő magyar nyelvű oktatási és kulturális és egyéb intézményeket a magyar állam támogatásban fogja részesíteni, és hogy a magyar állam anyagi segítséget nyújt majd a határon túli családoknak ahhoz, hogy gyermekeik otthon tudjanak magyar iskolába járni.

Ennyi.

Ha egy ehhez hasonló törvényjavaslatot 1998 előtt a szocialisták terjesztettek volna be, a határon túli magyarok elárulásától meg a nemzetvesztéstől lett volna hangos a csalit. Igazságtalanul persze, éppúgy, ahogy a mostani kormánypártok igazságtalanul és felelőtlenül bírálták annak idején az alapszerződéseket megkötő Horn-kormányt. A státustörvény logikus folytatása az alapszerződéseknek, amennyiben a magyar kisebbségek helyzetének stabilizálását a szomszédos országokban képzeli el, és inkább a maradást, mint az áttelepülést támogatja (hogy ez a politika mennyire van tekintettel például a nyomorukból még nemzedékeken át kikapaszkodni képtelen kárpátaljai magyarok vagy az asszimilációtól fenyegetett erdélyi szórványmagyarok "nemzeti érdekeire", kérdéses; mint ahogy az sem egyértelmű, hogy az oktatás támogatása a szülőföldön csillapítani tudja-e a Magyarországra település igényét). A státustörvény az egyszeri határon túli magyart úgy képzeli el, mint aki itteni idényjellegű munkavégzése után keresményéből családját egy hosszú hétvégére felhozza Budapestre, hogy együtt megtekintsék a Hősök terét és a Nemzeti Múzeum "Honfoglaló magyarok" című állandó kiállítását; majd szívükben megerősödött nemzeti büszkeséggel visszatérnek Romániába vagy Szlovákiába: adózni és szavazni. Kettős állampolgárságról, bármiféle, akár szimbolikus politikai képviseletről vagy szavazati jogról, a magyar államnak a magyar állam polgárai számára nyújtott szolgáltatásokban való aránytalan részesítésről, netán a szigorú magyar idegenrendészeti szabályok enyhítéséről nincs szó; semmiről, ami az egymástól elszakított nemzetrészek adminisztratív-politikai, ne adj´ isten, területi összeforrását előbbre vinné.

És akár hálát is adhatunk az égnek, hogy ez így történt. Ilyen keveset Magyarországon csak egy magát nemzetinek nevező kormány adhatott a határon túli magyaroknak: tőlük kénytelenek ezt is elfogadni, és még jó képet is vágni hozzá. Ez még akkor is így van, ha a státustörvénynek a szomszédos országokban folyó magyar nyelvű oktatásra vonatkozó passzusai, illetve az azt majd konkrét adminisztratív tartalommal megtöltő kormányrendeletek nemcsak a klientúraépítésre adnak lehetőséget a magyar kormányzat számára, de a határon túli magyar társadalmak hosszú távú formálására is - ami, ismervén jelenlegi kormányunk ideológiai preferenciáit, nem minden veszély nélkül való. És az sem helyes, ha a magyar kormány átvállalja azokat a feladatokat, amelyeket a román, szerb, szlovák államnak lenne kötelessége ellátni - miközben a határon túli magyar pártok épp e kötelezettségek betartására akarják rászorítani román, szerb, szlovák politikai partnereiket.

Ám mindennek ellenére az anyaország a státustörvénnyel csöndesen lemondott arról, hogy politikai eszközökkel, aktívan és döntő mértékben belefolyjon a határon túli magyarok sorsának alakításába. A státustörvény nem a nemzet spirituális újraegyesítése, nem Trianon sebeinek orvoslása - a státustörvény szimbolikus politizálás; önmaga célja és eszköze, akárcsak leglényege, a kis könyv, a magyarságigazolvány a román és szlovák konfekciózakók belső zsebében, a szív fölött. Ne áltassuk magunkat - és e zakók tulajdonosait -, hogy többről van szó.

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után.