A legtöbb, mi adható

  • 2001. április 26.

Publicisztika

A státustörvény, azaz a szomszédos országokban élő magyaroknak adható kedvezményekről szóló törvény tervezetének múlt héten kezdődött általános parlamenti vitáját a kormánypártok és az ellenzék (mínusz SZDSZ) kölcsönös udvariaskodása jellemezte, amelyben még az is előfordulhatott, hogy Tabajdi Csaba, az MSZP vezérszónoka kérte számon a kormányon a határon túli magyar autonómiák gondolatának vehemensebb támogatását, míg Csurka István konciliánsra hangszerelte hozzászólását, melynek fő motívuma kábé úgy foglalható össze, hogy most ennyit adhatunk, bár jobb lenne többet. (Csurka épphogy a végére be tudott csempészni egy kis zsidózást, amikor is megjegyezte, hogy a magyarságigazolványt Magyarországon is be kéne vezetni, és ő tudná is, hogy kire kéne rábízni a mondott dokumentum kiadásával járó adminisztrációt.) Békesség volt, mondhatni, és a blöffről igazából senki nem akarta kimondani, hogy blöff.

A státustörvény, azaz a szomszédos országokban élő magyaroknak adható kedvezményekről szóló törvény tervezetének múlt héten kezdődött általános parlamenti vitáját a kormánypártok és az ellenzék (mínusz SZDSZ) kölcsönös udvariaskodása jellemezte, amelyben még az is előfordulhatott, hogy Tabajdi Csaba, az MSZP vezérszónoka kérte számon a kormányon a határon túli magyar autonómiák gondolatának vehemensebb támogatását, míg Csurka István konciliánsra hangszerelte hozzászólását, melynek fő motívuma kábé úgy foglalható össze, hogy most ennyit adhatunk, bár jobb lenne többet. (Csurka épphogy a végére be tudott csempészni egy kis zsidózást, amikor is megjegyezte, hogy a magyarságigazolványt Magyarországon is be kéne vezetni, és ő tudná is, hogy kire kéne rábízni a mondott dokumentum kiadásával járó adminisztrációt.) Békesség volt, mondhatni, és a blöffről igazából senki nem akarta kimondani, hogy blöff.

Az ugyanis, hogy a határon túli magyarok - miután szert tesznek a magyar igazolványra: mégpedig úgy, hogy ezt a papírt, jóllehet valamely határon túli szervezet állítja ki, mint végső instancia mégiscsak egy magyarországi, belügyi kötődésű hivatal érvényesíti - ezentúl kedvezményesen látogathatják az anyaországi múzeumokat és könyvtárakat, vagy hogy az eddigi egy hónap helyett immár három, sőt hat hónapra is kaphatnak munkavállalási engedélyt, nehezen értelmezhető másnak; miként azt sem kéne valami különös kegynek gondolnunk, hogy a (legális) munkavállalók az utánuk befizetett egészségügyi járulék fejében majd magyarországi orvosi ellátásban részesülhetnek. A kormány tervezete a belföldön az igazolvány tulajdonosainak adható és az ezekhez hasonló súlyú kedvezmények mellett még arról is szól, hogy az elszakított országrészekben működő magyar nyelvű oktatási és kulturális és egyéb intézményeket a magyar állam támogatásban fogja részesíteni, és hogy a magyar állam anyagi segítséget nyújt majd a határon túli családoknak ahhoz, hogy gyermekeik otthon tudjanak magyar iskolába járni.

Ennyi.

Ha egy ehhez hasonló törvényjavaslatot 1998 előtt a szocialisták terjesztettek volna be, a határon túli magyarok elárulásától meg a nemzetvesztéstől lett volna hangos a csalit. Igazságtalanul persze, éppúgy, ahogy a mostani kormánypártok igazságtalanul és felelőtlenül bírálták annak idején az alapszerződéseket megkötő Horn-kormányt. A státustörvény logikus folytatása az alapszerződéseknek, amennyiben a magyar kisebbségek helyzetének stabilizálását a szomszédos országokban képzeli el, és inkább a maradást, mint az áttelepülést támogatja (hogy ez a politika mennyire van tekintettel például a nyomorukból még nemzedékeken át kikapaszkodni képtelen kárpátaljai magyarok vagy az asszimilációtól fenyegetett erdélyi szórványmagyarok "nemzeti érdekeire", kérdéses; mint ahogy az sem egyértelmű, hogy az oktatás támogatása a szülőföldön csillapítani tudja-e a Magyarországra település igényét). A státustörvény az egyszeri határon túli magyart úgy képzeli el, mint aki itteni idényjellegű munkavégzése után keresményéből családját egy hosszú hétvégére felhozza Budapestre, hogy együtt megtekintsék a Hősök terét és a Nemzeti Múzeum "Honfoglaló magyarok" című állandó kiállítását; majd szívükben megerősödött nemzeti büszkeséggel visszatérnek Romániába vagy Szlovákiába: adózni és szavazni. Kettős állampolgárságról, bármiféle, akár szimbolikus politikai képviseletről vagy szavazati jogról, a magyar államnak a magyar állam polgárai számára nyújtott szolgáltatásokban való aránytalan részesítésről, netán a szigorú magyar idegenrendészeti szabályok enyhítéséről nincs szó; semmiről, ami az egymástól elszakított nemzetrészek adminisztratív-politikai, ne adj´ isten, területi összeforrását előbbre vinné.

És akár hálát is adhatunk az égnek, hogy ez így történt. Ilyen keveset Magyarországon csak egy magát nemzetinek nevező kormány adhatott a határon túli magyaroknak: tőlük kénytelenek ezt is elfogadni, és még jó képet is vágni hozzá. Ez még akkor is így van, ha a státustörvénynek a szomszédos országokban folyó magyar nyelvű oktatásra vonatkozó passzusai, illetve az azt majd konkrét adminisztratív tartalommal megtöltő kormányrendeletek nemcsak a klientúraépítésre adnak lehetőséget a magyar kormányzat számára, de a határon túli magyar társadalmak hosszú távú formálására is - ami, ismervén jelenlegi kormányunk ideológiai preferenciáit, nem minden veszély nélkül való. És az sem helyes, ha a magyar kormány átvállalja azokat a feladatokat, amelyeket a román, szerb, szlovák államnak lenne kötelessége ellátni - miközben a határon túli magyar pártok épp e kötelezettségek betartására akarják rászorítani román, szerb, szlovák politikai partnereiket.

Ám mindennek ellenére az anyaország a státustörvénnyel csöndesen lemondott arról, hogy politikai eszközökkel, aktívan és döntő mértékben belefolyjon a határon túli magyarok sorsának alakításába. A státustörvény nem a nemzet spirituális újraegyesítése, nem Trianon sebeinek orvoslása - a státustörvény szimbolikus politizálás; önmaga célja és eszköze, akárcsak leglényege, a kis könyv, a magyarságigazolvány a román és szlovák konfekciózakók belső zsebében, a szív fölött. Ne áltassuk magunkat - és e zakók tulajdonosait -, hogy többről van szó.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van. Teátrálisnak teátrális, végül is színházban vagyunk.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Hatvanpuszta két hintája

Hatvanpuszta két hintáját nem Hatvanpusztán, hanem Budajenőn lengeti a szél egy takaros portán, vagyis egy takaros porta előtt, ez még nem eldöntött száz százalékig.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.