A legtöbb, mi adható

  • 2001. április 26.

Publicisztika

A státustörvény, azaz a szomszédos országokban élő magyaroknak adható kedvezményekről szóló törvény tervezetének múlt héten kezdődött általános parlamenti vitáját a kormánypártok és az ellenzék (mínusz SZDSZ) kölcsönös udvariaskodása jellemezte, amelyben még az is előfordulhatott, hogy Tabajdi Csaba, az MSZP vezérszónoka kérte számon a kormányon a határon túli magyar autonómiák gondolatának vehemensebb támogatását, míg Csurka István konciliánsra hangszerelte hozzászólását, melynek fő motívuma kábé úgy foglalható össze, hogy most ennyit adhatunk, bár jobb lenne többet. (Csurka épphogy a végére be tudott csempészni egy kis zsidózást, amikor is megjegyezte, hogy a magyarságigazolványt Magyarországon is be kéne vezetni, és ő tudná is, hogy kire kéne rábízni a mondott dokumentum kiadásával járó adminisztrációt.) Békesség volt, mondhatni, és a blöffről igazából senki nem akarta kimondani, hogy blöff.

A státustörvény, azaz a szomszédos országokban élő magyaroknak adható kedvezményekről szóló törvény tervezetének múlt héten kezdődött általános parlamenti vitáját a kormánypártok és az ellenzék (mínusz SZDSZ) kölcsönös udvariaskodása jellemezte, amelyben még az is előfordulhatott, hogy Tabajdi Csaba, az MSZP vezérszónoka kérte számon a kormányon a határon túli magyar autonómiák gondolatának vehemensebb támogatását, míg Csurka István konciliánsra hangszerelte hozzászólását, melynek fő motívuma kábé úgy foglalható össze, hogy most ennyit adhatunk, bár jobb lenne többet. (Csurka épphogy a végére be tudott csempészni egy kis zsidózást, amikor is megjegyezte, hogy a magyarságigazolványt Magyarországon is be kéne vezetni, és ő tudná is, hogy kire kéne rábízni a mondott dokumentum kiadásával járó adminisztrációt.) Békesség volt, mondhatni, és a blöffről igazából senki nem akarta kimondani, hogy blöff.

Az ugyanis, hogy a határon túli magyarok - miután szert tesznek a magyar igazolványra: mégpedig úgy, hogy ezt a papírt, jóllehet valamely határon túli szervezet állítja ki, mint végső instancia mégiscsak egy magyarországi, belügyi kötődésű hivatal érvényesíti - ezentúl kedvezményesen látogathatják az anyaországi múzeumokat és könyvtárakat, vagy hogy az eddigi egy hónap helyett immár három, sőt hat hónapra is kaphatnak munkavállalási engedélyt, nehezen értelmezhető másnak; miként azt sem kéne valami különös kegynek gondolnunk, hogy a (legális) munkavállalók az utánuk befizetett egészségügyi járulék fejében majd magyarországi orvosi ellátásban részesülhetnek. A kormány tervezete a belföldön az igazolvány tulajdonosainak adható és az ezekhez hasonló súlyú kedvezmények mellett még arról is szól, hogy az elszakított országrészekben működő magyar nyelvű oktatási és kulturális és egyéb intézményeket a magyar állam támogatásban fogja részesíteni, és hogy a magyar állam anyagi segítséget nyújt majd a határon túli családoknak ahhoz, hogy gyermekeik otthon tudjanak magyar iskolába járni.

Ennyi.

Ha egy ehhez hasonló törvényjavaslatot 1998 előtt a szocialisták terjesztettek volna be, a határon túli magyarok elárulásától meg a nemzetvesztéstől lett volna hangos a csalit. Igazságtalanul persze, éppúgy, ahogy a mostani kormánypártok igazságtalanul és felelőtlenül bírálták annak idején az alapszerződéseket megkötő Horn-kormányt. A státustörvény logikus folytatása az alapszerződéseknek, amennyiben a magyar kisebbségek helyzetének stabilizálását a szomszédos országokban képzeli el, és inkább a maradást, mint az áttelepülést támogatja (hogy ez a politika mennyire van tekintettel például a nyomorukból még nemzedékeken át kikapaszkodni képtelen kárpátaljai magyarok vagy az asszimilációtól fenyegetett erdélyi szórványmagyarok "nemzeti érdekeire", kérdéses; mint ahogy az sem egyértelmű, hogy az oktatás támogatása a szülőföldön csillapítani tudja-e a Magyarországra település igényét). A státustörvény az egyszeri határon túli magyart úgy képzeli el, mint aki itteni idényjellegű munkavégzése után keresményéből családját egy hosszú hétvégére felhozza Budapestre, hogy együtt megtekintsék a Hősök terét és a Nemzeti Múzeum "Honfoglaló magyarok" című állandó kiállítását; majd szívükben megerősödött nemzeti büszkeséggel visszatérnek Romániába vagy Szlovákiába: adózni és szavazni. Kettős állampolgárságról, bármiféle, akár szimbolikus politikai képviseletről vagy szavazati jogról, a magyar államnak a magyar állam polgárai számára nyújtott szolgáltatásokban való aránytalan részesítésről, netán a szigorú magyar idegenrendészeti szabályok enyhítéséről nincs szó; semmiről, ami az egymástól elszakított nemzetrészek adminisztratív-politikai, ne adj´ isten, területi összeforrását előbbre vinné.

És akár hálát is adhatunk az égnek, hogy ez így történt. Ilyen keveset Magyarországon csak egy magát nemzetinek nevező kormány adhatott a határon túli magyaroknak: tőlük kénytelenek ezt is elfogadni, és még jó képet is vágni hozzá. Ez még akkor is így van, ha a státustörvénynek a szomszédos országokban folyó magyar nyelvű oktatásra vonatkozó passzusai, illetve az azt majd konkrét adminisztratív tartalommal megtöltő kormányrendeletek nemcsak a klientúraépítésre adnak lehetőséget a magyar kormányzat számára, de a határon túli magyar társadalmak hosszú távú formálására is - ami, ismervén jelenlegi kormányunk ideológiai preferenciáit, nem minden veszély nélkül való. És az sem helyes, ha a magyar kormány átvállalja azokat a feladatokat, amelyeket a román, szerb, szlovák államnak lenne kötelessége ellátni - miközben a határon túli magyar pártok épp e kötelezettségek betartására akarják rászorítani román, szerb, szlovák politikai partnereiket.

Ám mindennek ellenére az anyaország a státustörvénnyel csöndesen lemondott arról, hogy politikai eszközökkel, aktívan és döntő mértékben belefolyjon a határon túli magyarok sorsának alakításába. A státustörvény nem a nemzet spirituális újraegyesítése, nem Trianon sebeinek orvoslása - a státustörvény szimbolikus politizálás; önmaga célja és eszköze, akárcsak leglényege, a kis könyv, a magyarságigazolvány a román és szlovák konfekciózakók belső zsebében, a szív fölött. Ne áltassuk magunkat - és e zakók tulajdonosait -, hogy többről van szó.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül.