A legtöbb, mi adható

  • 2001. április 26.

Publicisztika

A státustörvény, azaz a szomszédos országokban élő magyaroknak adható kedvezményekről szóló törvény tervezetének múlt héten kezdődött általános parlamenti vitáját a kormánypártok és az ellenzék (mínusz SZDSZ) kölcsönös udvariaskodása jellemezte, amelyben még az is előfordulhatott, hogy Tabajdi Csaba, az MSZP vezérszónoka kérte számon a kormányon a határon túli magyar autonómiák gondolatának vehemensebb támogatását, míg Csurka István konciliánsra hangszerelte hozzászólását, melynek fő motívuma kábé úgy foglalható össze, hogy most ennyit adhatunk, bár jobb lenne többet. (Csurka épphogy a végére be tudott csempészni egy kis zsidózást, amikor is megjegyezte, hogy a magyarságigazolványt Magyarországon is be kéne vezetni, és ő tudná is, hogy kire kéne rábízni a mondott dokumentum kiadásával járó adminisztrációt.) Békesség volt, mondhatni, és a blöffről igazából senki nem akarta kimondani, hogy blöff.

A státustörvény, azaz a szomszédos országokban élő magyaroknak adható kedvezményekről szóló törvény tervezetének múlt héten kezdődött általános parlamenti vitáját a kormánypártok és az ellenzék (mínusz SZDSZ) kölcsönös udvariaskodása jellemezte, amelyben még az is előfordulhatott, hogy Tabajdi Csaba, az MSZP vezérszónoka kérte számon a kormányon a határon túli magyar autonómiák gondolatának vehemensebb támogatását, míg Csurka István konciliánsra hangszerelte hozzászólását, melynek fő motívuma kábé úgy foglalható össze, hogy most ennyit adhatunk, bár jobb lenne többet. (Csurka épphogy a végére be tudott csempészni egy kis zsidózást, amikor is megjegyezte, hogy a magyarságigazolványt Magyarországon is be kéne vezetni, és ő tudná is, hogy kire kéne rábízni a mondott dokumentum kiadásával járó adminisztrációt.) Békesség volt, mondhatni, és a blöffről igazából senki nem akarta kimondani, hogy blöff.

Az ugyanis, hogy a határon túli magyarok - miután szert tesznek a magyar igazolványra: mégpedig úgy, hogy ezt a papírt, jóllehet valamely határon túli szervezet állítja ki, mint végső instancia mégiscsak egy magyarországi, belügyi kötődésű hivatal érvényesíti - ezentúl kedvezményesen látogathatják az anyaországi múzeumokat és könyvtárakat, vagy hogy az eddigi egy hónap helyett immár három, sőt hat hónapra is kaphatnak munkavállalási engedélyt, nehezen értelmezhető másnak; miként azt sem kéne valami különös kegynek gondolnunk, hogy a (legális) munkavállalók az utánuk befizetett egészségügyi járulék fejében majd magyarországi orvosi ellátásban részesülhetnek. A kormány tervezete a belföldön az igazolvány tulajdonosainak adható és az ezekhez hasonló súlyú kedvezmények mellett még arról is szól, hogy az elszakított országrészekben működő magyar nyelvű oktatási és kulturális és egyéb intézményeket a magyar állam támogatásban fogja részesíteni, és hogy a magyar állam anyagi segítséget nyújt majd a határon túli családoknak ahhoz, hogy gyermekeik otthon tudjanak magyar iskolába járni.

Ennyi.

Ha egy ehhez hasonló törvényjavaslatot 1998 előtt a szocialisták terjesztettek volna be, a határon túli magyarok elárulásától meg a nemzetvesztéstől lett volna hangos a csalit. Igazságtalanul persze, éppúgy, ahogy a mostani kormánypártok igazságtalanul és felelőtlenül bírálták annak idején az alapszerződéseket megkötő Horn-kormányt. A státustörvény logikus folytatása az alapszerződéseknek, amennyiben a magyar kisebbségek helyzetének stabilizálását a szomszédos országokban képzeli el, és inkább a maradást, mint az áttelepülést támogatja (hogy ez a politika mennyire van tekintettel például a nyomorukból még nemzedékeken át kikapaszkodni képtelen kárpátaljai magyarok vagy az asszimilációtól fenyegetett erdélyi szórványmagyarok "nemzeti érdekeire", kérdéses; mint ahogy az sem egyértelmű, hogy az oktatás támogatása a szülőföldön csillapítani tudja-e a Magyarországra település igényét). A státustörvény az egyszeri határon túli magyart úgy képzeli el, mint aki itteni idényjellegű munkavégzése után keresményéből családját egy hosszú hétvégére felhozza Budapestre, hogy együtt megtekintsék a Hősök terét és a Nemzeti Múzeum "Honfoglaló magyarok" című állandó kiállítását; majd szívükben megerősödött nemzeti büszkeséggel visszatérnek Romániába vagy Szlovákiába: adózni és szavazni. Kettős állampolgárságról, bármiféle, akár szimbolikus politikai képviseletről vagy szavazati jogról, a magyar államnak a magyar állam polgárai számára nyújtott szolgáltatásokban való aránytalan részesítésről, netán a szigorú magyar idegenrendészeti szabályok enyhítéséről nincs szó; semmiről, ami az egymástól elszakított nemzetrészek adminisztratív-politikai, ne adj´ isten, területi összeforrását előbbre vinné.

És akár hálát is adhatunk az égnek, hogy ez így történt. Ilyen keveset Magyarországon csak egy magát nemzetinek nevező kormány adhatott a határon túli magyaroknak: tőlük kénytelenek ezt is elfogadni, és még jó képet is vágni hozzá. Ez még akkor is így van, ha a státustörvénynek a szomszédos országokban folyó magyar nyelvű oktatásra vonatkozó passzusai, illetve az azt majd konkrét adminisztratív tartalommal megtöltő kormányrendeletek nemcsak a klientúraépítésre adnak lehetőséget a magyar kormányzat számára, de a határon túli magyar társadalmak hosszú távú formálására is - ami, ismervén jelenlegi kormányunk ideológiai preferenciáit, nem minden veszély nélkül való. És az sem helyes, ha a magyar kormány átvállalja azokat a feladatokat, amelyeket a román, szerb, szlovák államnak lenne kötelessége ellátni - miközben a határon túli magyar pártok épp e kötelezettségek betartására akarják rászorítani román, szerb, szlovák politikai partnereiket.

Ám mindennek ellenére az anyaország a státustörvénnyel csöndesen lemondott arról, hogy politikai eszközökkel, aktívan és döntő mértékben belefolyjon a határon túli magyarok sorsának alakításába. A státustörvény nem a nemzet spirituális újraegyesítése, nem Trianon sebeinek orvoslása - a státustörvény szimbolikus politizálás; önmaga célja és eszköze, akárcsak leglényege, a kis könyv, a magyarságigazolvány a román és szlovák konfekciózakók belső zsebében, a szív fölött. Ne áltassuk magunkat - és e zakók tulajdonosait -, hogy többről van szó.

Figyelmébe ajánljuk

Amit csak ők tudnak

A nu metalon felnőtt generáció, azaz a mai negyvenesek visszavonhatatlanul az öregedés jelének tekinthetik, hogy kedvenc irányzatuk esetében az újat jelölő „nu” annyira indokolatlan, hogy a legfontosabb zenekarok – már amelyik még aktív – mind elmúltak 30 évesek.

Hová futnál?

  • - ts -

Az Ezüst csillag egy amerikai katonai kitüntetés, afféle vitézségi érem, nagy csaták nagy hőseinek adják, 1932 óta.

Cserbenhagyás

  • - ts -

A moziból nézve az Egyesült Államok tényleg a világ csendőre: minden korban megvannak a háborús veteránjai. De nem bánik szépen velük.

Irányított hálózatok

  • Molnár T. Eszter

A csoportterápiák általában vallomásos körrel indulnak. Valahogy így: Eszter vagyok, és hiszek a csodákban.

Kozmikus dramaturgia

E csoportos kiállítás nem csupán egy csillagászati vagy mitológiai témát feldolgozó tárlat, sokkal inkább intellektuális és érzéki kaland, amely a tudomány és a művészet határmezsgyéjére vezet.

A klezmer szelleme

Egykor szebb volt a zsinagóga belseje, amely most Művészetek Házaként funkcionál Szekszárdon. Igaz, a kettő között volt csúnyább is. A ház 1897-ben épült a grazi építész, Hans Petschnig tervei alapján, aki a helyi Bodnár-ház és az Újvárosi templom tervezője is.

Aki a hidegből jött

Bizonyára a titkosszolgálatok működése iránti nem szűnő érdeklődés is magyarázza, miért jelenik meg oly sok e tárgyba tartozó elemzés, átfogó történeti munka, esettanulmány, memoár, forrásközlés.

Szerbia kontra Szerbia: az ország, amely saját magával vív harcot

  • Végel László
Tavaly november elsején 11 óra 52 perckor leomlott a felújított újvidéki pályaudvar előtetője, 15 ember halálát okozva. Senki nem látta előre, hogy a szerencsétlenség immár közel tíz hónapja tartó zűrzavart és válságot idéz elő. A Vučić-rezsim azonban nem hátrál.