A "mindenkit megillető, ingyenes, magas színvonalú egészségügyi ellátás" illúziója megdőlt. Ha valaki jó eséllyel akar meggyógyulni, akkor kétszer vagy többször kell fizetnie. Először a társadalombiztosításnak, utána az orvosnak vagy az orvosoknak. A hálapénz intézménye persze nem az orvosok eredendő gazságának következménye, hanem épp ennek az álságos rendszernek a szüleménye.
Az első dolog, amin el kell gondolkodni, a drága, szabad és mindenkit megillető lét, melyet oly nehéz elérni és oly könnyen lerombolható.
(Kalou Rinpoché)
Amikor dr. T. G., a jó nevű onkológus megkapta a fejléces határozatot, az első pillanatban arra gondolt, hogy felhívja az egészségügyi minisztert, és tiltakozni fog, vagy segítséget kér tőle. A hivatal ugyanis - példátlan arroganciával - helyette diagnosztizált és hozott döntést egy betegéről. A papíron az állt, hogy az általa nélkülözhetetlennek minősített hatóanyagot nem kapja meg a páciens a kemoterápiájához. A második pillanatban dr. T. G. letett a telefonálás gondolatáról, mivel jól ismerte az illető főhivatalnokot. A szerre azért lenne szükség, hogy megállíthassa az áttétes májdaganatot; és dr. T. meggyőződése szerint már csak a méltányossági kérelemmel igényelt kemoterápia lehet ebben a segítségére. S lám, ezt most felülbírálta valaki valamilyen íróasztalnál anélkül, hogy látta volna a beteget, az 56 éves villanyszerelőt.
Dr. T. G. a harmadik pillanatban fegyelmezetten elővette szürke noteszét, amelyben az efféle esetekre gyűjtött kíméletes közlési módokat véste fel magának - hiszen tudta, nem lesz mindig lelkiereje őszintén, ugyanakkor elviselhetően megmondani valakinek, hogy nincs tovább. Az ember, aki a rendelő ajtaja előtt feszülten várakozik, az A/2-es szöveget kapja: "Uram, a sors akarata kiszámíthatatlan, ne adja fel, mi mindent meg fogunk tenni." A főorvos arra gondolt, hogy milyen visszataszító lett az orvosi hivatás mára: visszavonhatatlan ítéleteket kell kihirdetnie ártatlan emberek felett. Még a rablógyilkosnak is legalább három esélye van: elsőfok, másodfok, felülvizsgálat. A betegnek viszont nincs egy se.
Dr. T. G. nyelt egy nagyot, s arra gondolt, hogy este megiszik néhány whiskyt, jég nélkül.
*
A fenti eset nem kirívó. Valószínűleg a legtöbb magyar onkológus rég alkoholista lenne, ha dr. T. G. öngyógyító receptjét választaná. Magyarországon évente 34 000 ember hal meg és 70 000 betegszik meg rákban. Az egészségügyi világszervezet, a WHO legutóbbi közlése szerint - ellentétben a hivatalos magyar önvallomással - a hazai rákos megbetegedések tendenciája nyomasztóan emelkedik, az idén is vagy 6 százalékkal. És ezért aligha valami földöntúli hatalom a felelős.
Akik ismerik a tényleges helyzetet - kevesen vannak, hiszen az Országos Onkológiai Intézetben vezetett, elvileg közérdekű, ám gyakorlatilag eltitkolt nemzeti rákregiszter külső érdeklődő számára nem hozzáférhető -, azok tudják, hogy az onkológia helyzete a szörnyűbe fordult magyar egészségügy pontos lenyomatát adja. Elöregedett, lestrapált és számban is kevés terápiát segítő műszer, gép; szakorvosok, nővérek növekvő hiánya és képzésük zűrzavara; a szakma súlyos megosztottsága; az egészségügyi tárca tehetetlensége - mindezek miatt az átlagos magyar daganatos beteg kilátásai a térségben a legrosszabbak. Rosszabbak, mint például Romániában vagy Szlovákiában. A szegényebb sorsú Magyar Beteg - mármint aki nem képes megváltani a külön elbánás kegyét - helyzete kilátástalan. Megesik, hogy miután a rák gyanúját diagnosztizálják nála, sokszor heteket vár a CT-re. Nemegyszer addig, míg késő nem lesz, és a daganat behozhatatlan előnyt szerez. A szűk keresztmetszetnek számító sugárközpontokban szintén hetekkel, hónapokkal mérik a várakozás idejét.
A magyar egészségügy sajátja a teljhatalmú orvosi lobbik uralma is. Az onkológiában e monopólium több mint egy évtizede sajátítja ki magának a fontos döntéseket a beruházásokról, a kinevezésekről; s persze a fontos emberek kezelését is. (A lobbi ökle, az onkológiai szakkollégium elnöke olyan ember, aki nem rendelkezik tudományos munkássággal, habilitációval, 2004-ben nem is ezért nevezte ki a tárca a miniszternek kötelező tanácsokat adó grémium élére.)
Mindeközben a kormány szeptember közepén arra készül, hogy bejelentse a rákbetegség elleni új haditervét. Szó se róla, a kormánynak bizonyára szüksége van egy jó ügyre, amit össznépi helyeslés és javuló népszerűségi index kísér. A politikai marketing szabályai szerint ehhez érzelmileg drámai üzenettel kell megszólítani a szavazópolgárt. S most meg van szólítva a 100 lépéssel, benne 21-gyel az egészségügyről. A rákügyben valóban van dráma, Magyarország immár halálrekorder a ranglistákon - ezer lakosra vetítve sehol annyi férfi nem hal meg például tüdőrákban, nő méhnyakrákban, mint nálunk. A rettegett betegség egyéb válfajai sem hiányoznak a magyar horrorpalettáról. Ha politikus zászlót bont, fejlesztést, intézkedést jelent be e helyzet megváltoztatására, az szavazatot generál.
Az offenzívában szerepet játszhat miniszterelnökünk médiaérzékenysége is: mostanában sok riasztó tudósítást olvashattunk-láthattunk orvosi műhibákról, tévedésből megoperált öregemberekről, külföldre települő szakorvosokról és nővérekről, pénzhiány miatt bedőlt rendelőintézetekről, kórházi sztrájkokról. A hírekre lépni kellett valamit. (Nem mintha 2004 őszén jobbak lettek volna az állapotok. Ha Gyurcsány figyelt volna erre, valamint okos tanítójára, Tony Blairre, bizonyára nem felejti ki székfoglalójából az egészségügyet.) Végül, de nem utolsósorban a politikai marketing ütemére készek voltak lépni, sőt ugrani az egészségügy nagy szakmai lobbijai, monopóliumai. A történelmi pillanat most a legmegfelelőbb: előnyt lehet kovácsolni a szükségből. A gyorsaság karriert támogat - s most az onkológiával is ez történik. A Nagy Lobbi azonnal az asztalra tette a maga javaslatát. Itt írd alá, főnök, s a főnök alá is írta. Minden benne volt, ami kell, a való helyzet kritikus elemzése, átszervezés, súlypontáthelyezés, beruházás, fejlesztés, esélyegyenlőség. Egészségügyi miniszterünk támogatásától kísérve gyors döntés született: lesz kiemelt szűrőprogram meg sugárközpont-átadás vidéken.
*
De mi a baj ezzel? Hiszen végre történik valami kézzelfogható.
Meglehet. Ám az ügyet közelebbről ismerők kétségeket suttognak el a kérdezőnek. (Hangosan nem mernek beszélni, mert féltik állásukat, OEP-akkreditációjukat, az ágyakat, amikkel pénzt keresnek.) 'k tudják, hogy a Magyar Betegnek és a még egészséges magyarnak mindez messze nem elég. És különben is: a 21 lépés ködfüggönye mögött rohammunkában megszorító rendelkezéseket gyárt az egészségbiztosítási pénztár (OEP) és a szaktárca kommandója, hogy lefaragják a közkiadásokat. Előbb a magánorvosok, majd a klinikai orvosok receptfelírását szűkítik. Hogy ennek milyen súlyos következménye lehet az egyébként is rogyadozó betegellátásra, talán nem is érdekli őket. Mostantól kezdve külön engedéllyel (!) határozzák meg, hogy melyik orvos milyen hatóanyagot, receptet írhat fel, s ha a betegnek nincs szerencséje, többször is vissza kell térnie a rendelőbe, hogy megkapja orvosságát. A sürgős esetekre egyelőre terve sincs a kórháznak, rendelőnek.
Pedig talán nem erre, hanem azokra a régóta késő döntésekre lenne szükség, amelyek a rendszert újjáépítik, s nem csak barkácsolják az éppen hatalmon lévők politikai vagy üzleti érdekei szerint. A szakma megosztottságát és protekcionizmusát nem fogja felszámolni a 21 lépés. Nem oldja meg az orvosképzés és -továbbképzés égető gondjait sem, hanem épp hogy felerősíti őket. Kik fognak dolgozni az új centrumokban? Kik lesznek a beosztottak és vezetők? Ez mind mellékes, a Nagy Lobbi ismét nyert vagy öt évet - minden marad a régiben.
*
A politikai motivációjú, voluntarista intézkedések helyett más forgatókönyv igényeltetik. Nyilván ismer ilyet a jelenlegi kormány is, hiszen valamennyi elődje 1990-től megcsinálta a magáét, megtárgyalta, elhatározta az egészségügy átalakítását - de csak hogy félretolja végül, mert elszaladt felette az idő, vagy elszállt az ereje, kurázsija, és nem vállalta a harcot az egészségügyet uraló mogulokkal. Ezt teszi a mostani is - a választások előtt jó fél évvel lebeszéli magát a csatáról. Pedig éppen tőle lenne elvárható az új egészségpolitikai alternatíva megalkotása - hisz az ő stratégiája a merész előremenekülés, a kötöttségekkel való szakítás, az új megoldások keresése. S még csak nem is vadonat-új dolgokat kellene felfedezni. Távoli és közeli szomszédaink, de a vezető jóléti országok is ezen munkálkodnak. Schröder és szociáldemokrata pártja nem sajnálta saját hatalmát felcserélni azért a sanszért, amit Németország kapott tőlük, hogy helyreállítsa társadalombiztosítási és egészségmegóvási rendszerét, azaz működőképességét. A világ előrelátóbb régióiban elkezdtek másképp gondolkodni bizonyos alapfogalmakról: a szabadságról és a biztonságról, az egészségszolgáltatásról és az igazságosságról. A fejlesztési stratégiákban ma már nem egyedül a gazdasági növekedés a legszentebb cél, inkább a szélesebb értelemben vett fejlődés, az életminőség, az egyéni és kollektív szabadság gyarapítása. Az egészségpolitikát nem a politika és a költségvetési elosztás szempontjainak rendelik alá, hanem fordítva. Az egyén egészségét, magatartásának befolyásolását, a gyógyítást olyan közérdekű multiszektorális kormánypolitikába igyekeznek foglalni, amely garantálja, hogy az egészséges és beteg állampolgár megfelelő gondoskodásban részesüljön.
Hisz az amerikai típusú, a fogyasztói szuverenitáson alapuló modellről bebizonyosodott, hogy vegytisztán alkalmazva nem ad mindig és mindenre jó válaszokat a közösség számára, felerősíti a feszültségeket, atomizálja a társadalmat. Eredeti formájában az európai típusú szolidaritási modell sem életképes: a globális verseny felemésztette. Ám a modellek politikai érdek vagy magánüzleti okok szerinti keverése még nagyobb anarchiát okoz. A magukat szakértőnek kinevező sarlatánok hol ezt, hol azt az elemet turbózták fel, gondoljunk csak a magyarországi "reformok" történetére, a több biztosítós modell javaslatára, az irányított betegellátásra vagy a napjainkban csendben zajló laboratóriumprivatizációra.
*
Mi hát a megoldás, s mi lehet a feladat? A kormányzat továbbra is pusztán mint költségvetési tételt tekintse az egészségügyet, vagy vállalja a felelősséget az egész társadalom egészségének javításáért, a kockázatok mérsékléséért, a szegény és gazdag esélyegyenlőségéért? És az a gyakorlat vajon folytatódhat-e, hogy az egészségügyi kiadásokat rendszeresen csökkentik, ha az ország eladósodik - amint az most nálunk történik -, vagy a kormányzat a társadalom egészségét mint a nemzeti jövedelmet növelő tényezőt lássa, és tegyen meg mindent ennek javítására? Költői kérdések, miként az is, hogy a kormányzat elszigetelt "hangulat- és szektorális javító intézkedéseket" léptessen-e életbe - ilyen a 21 lépés -, vagy a rendszer egy-egy elemé-nek pofozgatása, a betegségpolitika helyett az egészségpolitikát tekintse a stratégiája központi elemének?
A "mindenkit megillető, ingyenes, magas színvonalú egészségügyi ellátás" illúziója megdőlt. Ha valaki jó eséllyel akar meggyógyulni, akkor kétszer vagy többször kell fizetnie. Először a társadalombiztosításnak, utána az orvosnak vagy az orvosoknak. A hálapénz intézménye persze nem az orvosok eredendő gazságának következménye, hanem épp ennek az álságos rendszernek a szüleménye. Az első megkerülhetetlen, igazi lépés az új egészségpolitikai alternatíva törvénybe iktatása, vagyis az alkotmány módosítása és az új egészségügyi törvény létrehozása lenne. Világosan és szilárdan meg kell rajzolni a köz- és a magán-ellátás térképét, s a rajzoló kezet a közérdeknek kell vezetnie. Új társadalmi szerződés kell, olyan közmegegyezés, amelyben a gazdag és a szegény érdekei egyaránt figyelembe vétetnek. Meg kell válaszolni azt is, hogyan illeszkedjen egymáshoz a köz- és a magánfinanszírozás. A második kötelező lépés az orvosok munkájának értéken való elismerése, azaz jelenlegi fizetésük öt-hatszorosára emelése - ez lenne a reális gazdasági fejlettségünkhöz képest. Ha Magyarországon az autósok a világpiaci árat fizetik a benzinért, vajon miért ne ismernénk el a gyógyításra hivatottak munkáját is nemzetközi szinten? S ha ez megtörténik, egy csapásra elenyészik a hálapénz mindenhatósága, valódi szakmai verseny lesz, és ki fog derülni, hogy a meglévő egészségügyi infrastruktúra mennyivel többet képes megoldani, mint most. A harmadik lépés pedig az egészségügyi rendszer multiszektorális fejlesztése lenne; s ez már nem is csak az egészségügyi rendszert érinti, hanem az ország, a gazdaság motivációjának megreformálását jelentené. A tisztán gazdasági növekedés központú fejlődés erőltetése helyett a biztonságos, igazságos emberi lét feltételeinek megteremtését.
Hogy legyen remény ilyen horderejű váltásra, először az lenne a dolgunk, hogy ráébreszszük a hatalomért versengő politikusainkat: nem kapják meg szavazatainkat sem jobb-, sem baloldalon, ha nem teremtik meg az egészségügy új alternatíváját. Egyszerűbben: 2006-ban nem az MSZP vagy a Fidesz nyomuló elitje és egészségügyi lobbija között akarunk választani. Mindezt az onkológiára vetítve: a mostani politikai helyett új, független, szakmai, tudományos elkötelezettségű kollégiumi irányításra van szükség. A szakmai megosztottság felszámolására. A 21 lépésbe erőszakolt protekcionista terv helyett a valódi igényekre épülő, esélyegyenlőséget teremtő stratégiára. Az átlátható, korszerű és nyilvános monitorozásra. A legújabb technológiák, eszközök és gyógyszerek alkalmazására.
*
A XXI. században másképp gondolkozunk az életminőségről és a szabadságról, mint a XIX.-ben vagy a XX.-ban. Csak az az ember lehet szabad, akinek nem kell félnie, hogy bármelyik pillanatban kiszolgáltatottá válik. Ha az ember képes elpusztítani a világot, s képes arra is, hogy globálisan szabályozza, az államoknak meg kell tudniuk teremteni ezt a biztonságot nemzeti keretekben, különben felmorzsolódnak. A gyenge, szervezetlen, protekcionista, anarchikus betegségügy - s a miénk ilyen - képtelen erre. A kormányra készülő erő egyelőre csak a nemeket sorolja; a 21 lépéssel szemben nem ismerünk valódi alternatívát. Pedig a 21 lépés tűzijátéka ugyanúgy fog elhamvadni, mint az irányított betegellátás kormányzati illúziója.
Dr. T. G. betegei pedig ugyanúgy fognak élni és halni ma és holnap, mint tegnap tették. Számukra egyelőre nincs biztató jel a horizonton.
