Nagyon egyszerűen úgy is fogalmazhatnék, hogy ezekben a súlyos, megszorító időkben lehullanak az álarcok, sokan vallanak színt, kilóg a lóláb. De nem volna egészen igaz, van példa nyílt és kevésbé nyílt viselkedésre egyaránt. Tűnődhetnék, hogy milyen érdekes a mostani hangzavarból egyenként kihallani az őszinte kétségbeesés, a hűvös gazdasági elemzés, a dörzsölt ügyeskedés, az öntudatos ellenállás vagy a teljes értetlenség szólamait. Vagy mondhatnám, ha merném, hogy bizonyos közintézmények felső vezetői (példám itt a Magyar Tudományos Akadémia [MTA] lesz) cinikus ügyeskedők - de ez persze távol volna a valóságtól, hogyisne. Hogy hogyan juthat ilyesmi mégis az eszembe, azt próbálom mindjárt elmagyarázni.
*
Közgazdasághoz (pláne államháztartáshoz, költségvetéshez, maradványképzéshez) mit sem értő kutatóként elemzője nem, csak elképedt és rémült szemlélője lehetek annak, hogy például a Magyar Tudományos Akadémiának is "maradványt kell képeznie" egy kormányhatározat értelmében; magyarán, a hátralevő hónapokban úgy kell gazdálkodnia, hogy megmaradjon egy jó nagy kalap pénz. Hírek szerint pontosan annyi, amennyit tavaly - legalábbis papíron - megspórolt; vagyis amennyi (mégoly látszólagos) maradvány a könyvelés szerint tavaly év végén még megvolt. (Noha ez valószínűleg rendszerint sehol nem volt meg.) És persze ez az Akadémián kívül nagyjából az egész közigazgatási és köz-alkalmazotti szférát érinti. Hogy mindez mennyire jogos jogilag, mennyire gazdaságos közgazdaságilag, mennyire eurokonform európailag, azt nemigen tudom megítélni. Mindenesetre furcsállom, hogy egészen nyíltan zajló pénzügyi bűvészmutatványokkal akarná hazánk áthintázni az Európai Uniót, amolyan anti-Rodolfóként. Nem azt mondja, hogy "vigyázat, csalok!", és gondosan elrejti a csalást magát, hanem bizonygatja, hogy nem csal, miközben ország-világ látja, hogy de igen, csal. Azt kellene ugyanis bebizonyítanunk, hogy a költség-vetés hiánya a megszabott határ alatt marad (holott nem fog), s ezért mindenféle trükkökkel papíron és nagyon ideiglenesen ott (a határ alatt) is tartjuk. Ha ez kell az unió bürokratáinak, akkor megérdemlik. Ha ez ilyen jól bejön, jogászok, közgazdászok és eurokraták kórusban dörzsölhetik a kezüket, s "valahol" az egész ország nyer az üzleten. Örvendezzetek.
Nem egészen mellesleg ennek a durva pénzügyi beavatkozásnak némi oktató jellegű mellékhatása is kellene hogy legyen: vegyék észre a legkülönfélébb intézmények, hogy még van (vagy kellene hogy legyen) hol takarékoskodni. Mérjék tehát föl, hogy ha meg kell fogniuk jövőre (meg azután, s egyáltalán: jó darabig) minden forintot, akkor ehhez milyen lukakat kellene betömniük. Abba a fikcióba kapaszkodva, hogy tavaly év végén valóságos megtakarítás történt volna, az állam rá akarja kényszeríteni a legkülönfélébb intézményeket, amelyeket maga pénzel, hogy éljenek meg a megtakarításuk nélkül. És ebben, lássuk be, valamelyes igazsága is van.
Ugyanakkor az elvonások miatti panasz is jogos. Ha a beavatkozás teljesen felkészületlenül éri az intézményt, kétségbeejtő helyzetbe kerül. Mint hírlik, az Akadémia kutatóhelyei nem tudnak majd desztillált vizet, ragtapaszt, spárgát és radírt venni, kísérleti személyeket vagy külsős technikusokat fizetni. Csak úgy vegetálhat-nak a hátralevő hónapokban, ha a legtöbb olyan tevékenységükről lemondanak, amiért létrehozták őket. S bár a kutatások nem is mindig az Akadémiától kapott pénzekből folynak, sőt leggyakrabban más (pályázati) juttatásokból - a megszorítások ezeket sem kímélik. Erre az évre tehát, ha a kutatók és alkalmazottak fizetést szeretnének kapni, lemondhatnak bármiféle kutatásról.
Mégsem nagyon szeretem, ha az Akadémia berkeiből (a legfelső vezetéstől az egyszerű kutatókig) fájdalmasan panaszos hangok hallatszanak. Nem vitatva az okok valóságosságát, s látva, hogy persze mindenki az éppen őt érintő elvonások miatt dühöng, azért fel kellene tenni a kérdést: valóban senkinek nem lenne érdeke, hogy átfogó és objektív (nyilván külső, akár külföldi szakértők által elvégzendő) vizsgálat mutasson rá, hol folyik el értelmetlenül pénz? Készült-e valaha - független szak-értők által vagy akár csak az ő be-vonásukkal - alapos felmérés az Akadémia gazdálkodásának racionalitásáról? Mi volna, ha nem úgy általában "kutatási pénzről" beszélnénk, hanem ebből kellő óvatossággal levonnánk mindazt, ami az apparátus fenntartására, a rangok és címek anyagi megbecsülésére és protokollra megy el? Ezekből a pénzekből ugyanis nem folyik kutatás, és eddig senki nem bizonyította be fehéren feketén, hogy mindezen kiadásokra szükség van a tudományos kutatás normális működéséhez. (Magam például gyanakodnék az akadémikusok juttatásaira meg a hatalmas titkársági apparátusra - de lehet, hogy tévedek.)
*
A folyamatos éhezés teátrális mutogatása emlékeztethet Kafka éhezőművészére - csakhogy az ő tragédiája nem maga az éhezés volt, hanem hogy egy idő múlva ez senkit sem érdekelt már. A költségvetési megszorítások szokásos dramaturgiája ez: hangos tilta-kozás, a legvédtelenebbek vagy leggyengébbek megszorongatása, az apparátus és a tűzközeliek mindezt viszonylag jól megússzák, aztán végül minden unalomba fúl.
Nagyon unalmas lett volna ez az idei durva beavatkozás is, ha az én szeretett Akadémiám felső vezetése meg nem bolondítja kicsit néhány keresetlen szóval. Az MTA főtitkárától (Meskó Attila aláírásával) az akadémiai intézetek igazgatóihoz érkezett levél ugyanis nem takarékoskodik az ötletekkel (legalább azokkal nem), hogy hogyan lehet megoldani a "likviditási problémák rendezését". Magyarán, hogy kimásszanak a csúnya anyagi bajból az intézetek.
A legszebbet a végére hagyom, addig ügyesen fokozom a feszültséget, egyúttal az ismétlődések révén elaltatom az olvasó éberségét.
Az Akadémia vezetése nem átall olyan tanácsokat adni, amelyek (laikus megítélésem szerint) éppen csak billegnek a törvényesség határán. Hogy például "a bevételek utáni 15 százalékos befizetési kötelezettséget" ne az idén, hanem jövőre teljesítsék az intézetek. Nem tudom, hogyan van ez, de ha idén kellene ezt (bármi legyen is ez) befizetni, akkor hogyan lehet jövőre? Normális körülmények között ez kötbért, kamatot, bizalomvesztést, ha nem éppen pert szokott jelenteni - akadémiai körökben ez másként van? Vagy jövőre majd lesz lé az idei késedelemért járó büntetésre is?
Ugyanerre a halasztásos technikára épül az a "javaslat" is, hogy a novemberi nem rendszeres személyi juttatások adóit és járulékait csak 2006-ban fizessék be. Talán jogos, de nem szép. Az APEH és az OEP valamennyiünk pénzét kezeli, a köz vagyonát nem illik megrövidíteni. Kis időre sem, az Akadémiának sem. Igaz, hogy a Magyar Televízió ezt különösebb lelki problémák nélkül megtette, s ha jól emlékszem, e lépése magyarázatául az szolgált, hogy működnie kell, s ezt nem szabad veszélyeztetni. A parlament meg akárhányszor azonnal hajlamos kihúzni a tévét a slamasztikából. De azért már csak ne ez legyen a példa.
Vagy ott az az ötlet, hogy az intézetek az "adók és járulékok átutalásánál" kérjék a fizetési kötelezettség átütemezését. Ez nyilván jogilag lehetséges, de hát nyilvánvaló időhúzás - ha az adóhatóság történetesen nem ad engedélyt az átütemezésre, akkor mi van? Fellebbezés? Addig huzakodunk, amíg nem jön meg a friss pénz? Van aztán egy pont, ahol egyszerű csalásra szólít fel a bölcs vezetés: "áfaköteles [sic!] bevételeknél[,] ahol lehetőség van erre, a teljesítési napnál célszerű 2005. decemberi időpontot megjelölni". Anyanyelvünkön: tessen ante- vagy posztdatálni, mert így tudjuk jól átverni mindannyiunk ádáz ellenségét, a demokratikus jogállamot.
*
Messze a legszebb azonban az utolsó pont, amely rávilágít az Akadémia felsőbb vezetésének erkölcsi kiválóságára. Nemhiába gondolják egyesek, hogy a komoly tudományos meritum és a mo-rális feddhetetlenség olyannyira összetartoznak, hogy egyenesen kiáltanak a hatalomért. Nemzetünket ezeknek az egyfelől bölcs, másfelől erényes személyeknek kell jó irányba terelgetniük. Mert a "javaslatok" listája ekként végződik: "szállítói tartozások visszatartása stb.".
Vagyis: nehogy má' fizessünk.
Aki beszállít, az ugye vállalja a kockázatot. Vagy fizetnek neki, vagy nem. Hát nem. Az Akadémia nem. Legyen szó sokmilliós műszer megrendeléséről, fűtéssze-relésről, könyvkötésről vagy ál-lateledelről - coki, egy vasat se. Nem vagyunk abban a helyzetben. Majd. Majd ha fagy. Hogy emiatt kisvállalkozók tönkremehetnek, munkahelyek kerülhetnek veszélybe, bejáratott partneri kapcsolatok megszakadhatnak - nem az Akadémia dolga, sírjon az ő mamájuk. Ugyan már, kik és kire küldenék a pénzbehajtókat? És mit tehetnek? Na, ugye. Ne habozzunk átverni, akit csak lehet.
(Úristen, akkor mit takarhat az "stb."?!)
Azt pedig, hogy a "javaslatok" mennyivel többek szerény óhajtásnál, jelzi, hogy az intézetek, ha nagyon akarnak, sem fizethetnek senkinek. Le van állítva a pénzük. Amit "javaslatnak" neveznek, az alig különbözik az utasítástól vagy a ténymegállapítástól. Így "javasol" a felsőbbség.
Önmagában az sem nagy újdonság, hogy ínség idején a bölcs vezetők azokat szorítják óvón magukhoz, akiket mindig is szerettek, a kiválasztottakat (akiknek amúgy hatalmuk és pénzük is van). De hogy ezenközben széles vigyorral súgják a többieknek, akikre igazán lesújt a vihar, a kísértő szavakat: "lopj, csalj, hazudj!" - ezt nevezem cinizmusnak, és még finom vagyok. Hogyan másként értékeljük a felső vezetők, khm, érde-kes viszonyát a jogállamhoz és a törvényességhez? És venne-e ön használt autót (vagy akár csak egy bringát) olyantól, aki a neki alárendelteket válogatott törvénytelenségekre bujtogatja?
De ezt már megszokhattuk. Innen már megint unalmas. Idilli kép. Állam bácsi, elhalhatatlansága tudatában, ősz szakállát morzsolgatva mosolyogva elnézi az övéit, hogyan játsszák el, mintha becsapnák egymást és becsapnák őt. Törleszkedés, betartás, sunyi gáncs belefér. Olykor odavet egy-egy almacsutkát, kenyérhéjat.
