n Hogy végül a szavazásra jogosultak majdnem 60 százaléka elment Lengyelországban az EU-népszavazásra, azon ők maguk lepődtek meg a legjobban, jobb magyarázatuk nem lévén, csodát emlegetnek, és örülnek, mint majom a farkának. A népszavazás előtt ugyanis legalább kétségesnek tűnt a végkimenetel: és ha nincs meg az 50 százalékos részvétel, az nagyon rosszul veszi ki magát, meg végeláthatatlan belpolitikai bonyodalmakat és gazdasági bajokat okoz a legnagyobb EU-tagjelölt számára.
Jó ötlet volt a kétnapos szavazás: a szombati 17 százalékos részvétel megfelelően pánikba ejtett mindenkit ahhoz, hogy vasárnap ne bízza az ország uniós tagságát a szomszédra meg a szomszéd szomszédjára. Az unió mellett elkötelezett baloldali kormánypárt, az SLD ifjúsági élcsapatai a rossz nyelvek szerint az egyik kezükben a választói névjegyzékkel, a másikban meg vodkáspalackkal rohangálták körbe a körzeteket, és bizonyára sokat nyomott a latban az is, hogy a katolikus egyház őszintén és a magyarországinál jóval vehemensebben agitálta híveit a csatlakozás mellett: részben biztosan ennek köszönhető a vasárnapi magas részvételi arány. (II. János Pál pápa például a népszavazás napjaiban nemcsak a lengyeleket biztatta az igenre, de horvátországi zarándokútján a Balkán nemzetei számára is az uniós tagságot propagálta.) Bár az igen és a nem szavazatok, illetve a szavazók és a nem szavazók társadalmi és földrajzi megoszlásának aránya sok tekintetben emlékeztet a magyarországira (Lengyelországban is inkább a nagyvárosok és a nyugati vidékek lakói bizonyultak aktív uniópártinak, szemben a falvak és a keleti végek népével), a lengyel és a magyar lelkesedés közötti számottevő különbség korántsem írható a véletlen vagy valamiféle társadalmi determináltság számlájára. Lengyelországban tényleg csak az ultrareakciós, rasszista, klerikális szélsőségesek uszítottak az unió ellen, a Radio Maryja (a fundamentalista katolikus Pannon Rádió) és köre (akik persze most mint "tökéletes manipulációt" és "égbekiáltó csalást" értékelik a végeredményt). Lengyelországban a mérvadó politikai pártok és személyiségek nem játszottak sunyin az ország lakóinak gyanakvására és félelmeire, és nem próbáltak úgy tenni, mint akiknek muszáj bent lenniük, de szívük szerint mégis inkább kint maradnának.
Mindennek persze, hogy egy klasszikust idézzünk, meg- lesz az eredménye. Lengyelország ugyan - méretéből és fontosságából adódóan - a csatlakozási folyamatban mindig is külön pályán versenyzett, és az uniónak legalább akkora szüksége van rá, mint fordítva, de ne gondoljuk, hogy a kelet-európai népszavazások részvételi arányai fikarcnyit sem számítanak. A 60 százalék sokat jelent - az unió döntéshozóinak és a lengyeleknek egyaránt. Lengyelország néhány éven belül az unió gazdasági és politikai értelemben is meghatározó országa lehet: Európa kapuja Ukrajna, Belarusz, sőt Oroszország felé (mi a legjobb úton haladunk afelé, hogy ezt az esélyünket a Balkán viszonylatában örökre elbaltázzuk), sőt akár kapocs és közvetítő Európa és az Egyesült Államok között. És hogy a lengyel politika - minden irracionalitása és hektikussága ellenére - mennyire tisztában van ezzel, azt az iraki háborús szerepvállalása is bizonyítja.
Nem ok nélkül lehetnek most a lengyelek szerfölött büszkék magukra.
