Örömmel olvastam Böröcz István, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) vezérigazgatója hosszú és tárgyszerű olvasói levelét (Magyar Narancs, 2010. június 23.), melyben Rényi Pál Dániel szintén a Narancsban megjelent (Vezér-gyalog játék, 2010. június 2.) írására reagált: ritkán fordul elő, hogy az új médiarendszer meghatározó szereplője állításokat szegezzen szembe egy cikk állításaival, s ezt ne valami zárt fórumon, hanem a sajtóban tegye. Az alábbiakban három állításához fűzök kommentárt. Egy: a közmédia-rendszer agonizáló állapotban volt. Kettő: a közmédiarendszer átalakítása következtében csökkent a korrupciós kockázat. Három: Papp Dániel főszerkesztői kinevezéséről a vezérigazgató maga döntött, döntése helyes volt, s azért vállalja a felelősséget.
A kardfogú patkány
Először. "A hazai közmédiarendszer agonizáló állapotban volt" - így kezdte Böröcz István az öröklött múlt összefoglalását. A sommás diagnózis inkább csak a korábbi struktúra villámgyors szétrúgásának legitimálására, nem pedig a tényleges helyzet leírására alkalmas, hiszen nem csak agonizáló állapotban leledző tényezője volt a közmédiarendszernek (MTV), hanem prosperáló is: a Magyar Rádió (MR). Levelében a vezérigazgató maga sorolja az üdítő kivételek közé a Magyar Rádiót és "az MTI pedáns hírszolgáltatását" (a továbbiakban a hírügynökséggel nem foglalkozom, nem tartozik a közmédiumok közé - K. M.), sőt, egy tavaly nyári Hírszerző-interjúban Szalai Annamária is elismerte: "a Magyar Rádióban nagyon felelős gazdálkodás folyt". Igen, az MR tényleg jól teljesített: hírműsorai tárgyilagosak, szakszerűek és érdekesek voltak, kulturális programjai a hagyományosan jó színvonalat hozták, a Petőfi átalakításával a fiatalokat is vonzani tudták, hallgatottsága növekedett, gazdálkodása példaszerű volt. Hogyan lehet az, hogy miközben a rendszer állítólag agonizál, két legfontosabb intézménye közül az egyik prosperál?
Három okot látok. Az egyik, hogy a véletlenek szerencsés összjátéka folytán alkalmas ember lett az intézmény elnöke. Such Györgyöt 2006 nyarán választották meg, akkor, amikor a Fideszben még benne volt a választási vereség, de még talán nem volt a zsebükben az őszödi felvétel, és amikor a szocialisták tovább láttak az orruknál, s elfogadták, hogy egy liberalizmus kori Orbán-tanácsadó vezesse az intézményt. A másik, hogy az akkori médiatörvény védelmet nyújtott az egyszer már megválasztott elnöknek, és a műsorok tartalma dolgában is óvta az intézmény autonómiáját. A harmadik, hogy az intézmény normatív és elégséges finanszírozása következtében amennyiben a parlamenti többség betartott bizonyos elemi civilizációs szabályokat, a rádió gazdaságilag nem volt sebezhető. (Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de fontossága miatt el kell mondanom: a liberális demokrácia ezen utolsó konszenzusos alkotásában, a sokat, de csak részben okkal szidott régi médiatörvényben rejlő teremtő erőt a 2006 és 2010 közötti Magyar Rádióban láttuk igazán kibontakozni. Köszönet érte Suchnak és munkatársainak.)
A magyar közmédiarendszernek tehát egyaránt volt prosperáló és agonizáló eleme. Az új médiarendszer megálmodói megtehették volna, hogy mint a legjobb gyakorlatot (best practice) a Magyar Rádióét emelik normává, és olyan törvényi környezetet alakítanak ki, ami nem csak kivételesen adja meg a lehetőséget a rádió sikerét lehetővé tévő körülmények kialakulásának. Az ellenkezőjét tették. Tekintsük szimbolikusnak, hogy a 2010-re a rádió karikatúrájává vált MTV III. Richárd-epigon ügyvezető alelnöke vezérigazgatóságára volt igény, Suchra nem.
Másodszor. "Világos munkamegosztás, egyértelmű felelősségek és - nem utolsósorban - kisebb korrupciós kockázat" - jellemzi az újonnan kialakított állami médiarendszert Böröcz István, ám kijelentését semmilyen érvvel nem támasztja alá. A korrupciós kockázatnál elidőznék egy kicsit, mert attól tartok, hogy a vezérigazgató úr nem mérte föl a mostani szisztémában egyrészt az ideológiai fertőzöttségből, másrészt a rendszer kontrollálatlanságából, nyilvánosság elől elzárt működéséből következő veszélyeket.
Kezdjük az ideológiai motiváltsággal, azzal, amivel a vezérigazgatót válaszra indító Narancs-cikk MTVA-alkalmazásban álló tévéhíradós forrása is kezdte: "Tescóban tilos forgatni, kivéve, ha lehúzós a riport, tehát kardfogú patkányt láttak a zöldségek között, romlott húst találtak vagy hasonló. Bármilyen más bolti sztori esetében a CBA-ba küldi a szerkesztő a stábot, ha nem akar konfliktust a hírigazgatóval". Az alkalmi köztévénéző tapasztalatai alátámasztják a cikkben idézett állítást.
Kinek a pap
A vád súlyos. Százmilliókban mérhető kereskedelmi értékhez jut az a cég, amelynek tulajdonosai vagy munkatársai kiemelkedően sokat szerepelnek a köztévés hír- és hírháttérműsorokban, méghozzá kizárólag pozitív összefüggésben, miközben szintén sokat szerepeltetett konkurensei csakis "Halott nagymamát találtak a Tesco-lekvárban!" típusú közlésekben említődnek. Lényegtelen, hogy a médium illetékese csupán a cégtulajdonosok a Nemzeti Ügyek Kormánya iránti odaadását viszonozza-e a maga szerény módján, hogy mozog-e pénz vagy csak szárazáru, a nem cáfolt állítás szerint a köztévé folyamatosan jogosulatlan előnyhöz juttatott egy piaci szereplőt. Örültem volna, ha válaszcikkében a vezérigazgató reagál erre valamit, mondjuk bejelenti: az ügy tisztázására már átfogó vizsgálatot rendelt el, ennek során kvantitatív és kvalitatív elemzésnek vetik alá az elmúlt egy év hír- és hírháttér-műsorait, a vizsgálat eredményét pedig nyilvánosságra hozzák.
A korrupció elleni leghatékonyabb intézményes biztosíték a transzparens működés és a nyilvánosság. Ezzel szemben az MTVA mint AZ állami médium (ti. szociológiai értelemben január elseje óta nem léteznek közszolgálati médiumok Magyarországon: a kiüresített Magyar Rádió, Magyar Televízió, Duna Tv és kuratóriumuk csupán díszmagyarokkal töltött sóhivatalok) a politikai kontroll és a nyilvánosság elől totálisan elzárva működik. Javaslom az olvasónak, látogassa meg a Nemzetbiztonsági Hivatal (www.nbh.hu) vagy a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat (www.nbsz.gov.hu) honlapját. Több információt talál az illető cégekről, mint az alapról az www.mtva.hu-n. Komikus, de Böröcz István az MTVA honlapjáról nem tudná meg, hogy ő a cég vezérigazgatója, az viszont nem, hogy nincsenek fönn a (tudomásom szerint ma is hatályban lévő) jogszabályok szerint kötelezően kiteendő közérdekű adatok. Az állami médiaszolgáltatás-támogató mint az e célra fordított közpénzek (több mint 50 milliárd HUF!) elköltője ebbéli tevékenységéről semmilyen információt sem oszt meg a nyilvánossággal.
A korrupcióskockázat-mérő műszer már a fentiektől is fölrobbanna, de van tovább is. A Médiatanács elnöke májusban az MTVA működésének egyetlen kontrollja, a felügyelőbizottság tagjává nevezte ki - egyetlen nem kormánypárti kötődésű emberként - Ladvánszky Györgyöt. Az egykori MSZP-s ORTT-tagról, "az átmenet két zavaros évtizedének" emblematikus alakjáról sok mindent mondtak a szakmában, de azt senki sem, hogy tisztakezű. Tevékenységét mindig is világos értékrend jellemezte, a kompromisszumok robotosaként a szívének oly kedves kübekházi operettgála ORTT-támogatását éppúgy helyeselte, mint - ha ezzel másnak örömet tudott okozni - a felcsúti fociakadémia honlapjának ORTT-forrásból megoldott fejlesztését.
Harmadszor. Elérkeztünk a lényeghez. Mert fontos a transzparens és takarékos működés meg a korrupciós kockázat csökkentése, de a közpénzből fönntartott médiarendszer megbuherálásának értelmét végül is a tartalom milyensége minősíti. Bízhatnak-e a köztársaság polgárai a tájékoztatásukra hivatott médiumokban - ez minden kérdések legfontosabbika.
"Papp Dániel főszerkesztő kinevezéséről nem a vezérigazgató feje felett döntöttek, mint ahogy a többi főszerkesztő kinevezéséről sem. Mindegyik főszerkesztő kinevezéséről én döntöttem, és jól döntöttem, és természetszerűleg vállalom mindegyik döntésért a felelősséget." Ha Böröcz István maga állítja ezt, biztosan így van - hogyan is vonhatná bárki kétségbe vezetői autonómiáját? Érthető, ha visszautasítja az alaptalan feltételezést. Érthetetlen viszont, hogy miért hagyja magyarázatlanul azt, amiért a kinevezésből egyáltalán ügy lett.
Mint bizonyára minden kedves olvasó emlékszik rá, Papp egy Daniel Cohn-Bendit-sajtótájékoztatóról tudósítva elkövette az újságírótól elkövethető legnagyobb bűnt: tudatosan hazudott. A - divatos jelzővel élve pofátlan - hazugság tényét sem az elkövető, sem közvetlen főnöke, sem az MTV, sem az MTVA, sem a Médiatanács nem cáfolta és nem kommentálta, senki nem kért elnézést a félrevezetett nézőktől - az új, immár nem agonizáló médiarendszer összes testülete és tisztségviselője annyi szót se vesztegetett rá, mint most Böröcz István.
Papp megsértett minden írott és íratlan kódexet, így például a régi médiatörvény 4. § (1) bekezdését, a most hatályos médiatörvény 83. § (1) m) pontját, a szintén januárban hatályba léptetett, médiaalkotmánynak nevezett jogszabály 10. §-át, valamint a Tízparancsolat kilencedik pontját is. Az ügy természetéből következően valószínűsíthető, hogy nála a hazudozás, a nézők félrevezetése nem egyszeri kisiklás, hanem a napi rutin része. Ha ez az eset akkor történt volna, amikor a közmédiumok még csak agonizáltak, az Index hazugságleleplező videója megjelenésének órájában az elnök, mondjuk Rudi Zoltán haladéktalanul vizsgálatot rendelt volna el (a kuratóriumnak még ideje sem lett volna összeülni), majd ha a vizsgálat megerősítette volna az egyébként is nyilvánvalót, a felelőst nyomban kirúgta volna. Böröcz István, holott ezeket ugyanúgy tudja, mint bárki más, Pappot nem kirúgta, hanem kinevezte az MTVA hír- és háttérműsorai főszerkesztőjévé.
Nagyon érdekel, miért. És hogy miért nem indított vizsgálatot a hazugság körülményeinek tisztázására; hogy miért nem volt kíváncsi arra, hogy az elkövető beavatott-e mást is a tudósítás meghamisításába; hogy miért nem jeleztek senkinek a helyszínen vele volt kollégái; és főként, hogy miért nem tartotta fontosnak, hogy ha már egyszer őszinte örömömre megszólalt, reagálásában erre a pontra kitérjen. Ha legközelebb megkeresi egy újságíró, mondja el neki.
