A manhattani bíróság múlt pénteken szabadlábra helyezte Dominique Strauss-Kahnt, a Nemzetközi Valutaalap volt vezérigazgatóját, a jövőre esedékes francia elnökválasztás legesélyesebb szocialista jelöltjét, akit május közepén nemi erőszak vádjával tartóztattak le New Yorkban. A fordulatot a feltételezett áldozat szavahihetőségének megingása okozta - de legalább ennyire megkérdőjeleződött a média hitelessége is.
*
A múlt pénteken kiderült: az amerikai bulvársajtó - a manhattani rendőrség hathatós közreműködésével - tudósításnak álcázott történeteiben alig akad igaz szó. Máris magukba szállhatnának - nem fognak - azok az újságírók, publicisták, ilyen-olyan szakértők és elemzők, akik világszerte teljes átéléssel magyarázták, hogy egy gátlástalan, nagy hatalmú, gazdag, idősödő, szexőrült fehér férfi miként tehetett szörnyű nemi erőszakot a védtelen, mélyen vallásos, harmadik világbeli hazájából a kegyetlen diktatúra elől menekülő guineai szobalányon. Fényes nappal, egy luxusszállodában!
Igaz, a történet kezdettől számos sebből vérzett, homályos vagy hiányzó részletek tették lehetetlenné a kép összerakását. Ám a sajtó - kevés kivételtől eltekintve - minden skrupulus nélkül vetette rá magát a fekete-fehérre egyszerűsített rémtörténetre. Mintha azt sugallták volna: egy ilyen félelmetes szörnyet először elkapni, ártalmatlanítani kell, aztán majd foglalkozunk a részletekkel. Már az ítéletet számolgatták: 25-től 75 évig saccolták a méltó büntetést (ennyit még tömeggyilkosok sem igen kapnak). A lincshangulatot az arrogáns francia politikus-bankembernek beállított bűnös ellen odáig sikerült fokozni, hogy amikor az egekig srófolt óvadék - összesen hatmillió dollár - fejében a bíróság lehetővé tette házi őrizetét, napokig nem akadt senki, aki kiadott volna egy lakást neki. Amikor végre találtak egyet havi 250 ezer dollárért, a manhattani kerületi tanács elnöke, Scott Stringer közölte: az amerikai adófizetők nem fogják finanszírozni a károkat, amiket az elvetemült bűnöző miatti dugók okoznak, meg a szomszédság nyugalmának biztosítását, a rendőri felügyeletet - e költségeket majd behajtják rajta. Hiába várta az ember, hogy végre valaki megálljt kiált e hecckampánynak. Ez az amerikai kultúra, mentalitás része - szólt az indoklás.
Az meg a franciáé - mutogattak a tengeren innenre -, hogy a DSK-féle hírhedt szoknyapecérek büntetlenül garázdálkodhatnak, mert a cinkos sajtó és a politikai elit egyfajta omerta jegyében összejátszik a hatalmaságok disznóságainak eltussolásában. Nem csak az amerikai kollégák mondták, írták ezt - azon francia sajtómunkások is fennhangon követelték a transzparenciát, akik maguk tevékeny részesei voltak a most számon kért elhallgatásnak. A megerőszakolási ügy egyoldalú tálalása olyan sikeres volt, hogy e lapban is Caligula flörtjei címen jelent meg róla egy írás Szelényi Zsuzsanna tollából (2011. június 9.). Nyilván frappánsnak gondolta a címadó szerkesztőség, hogy a hírhedt csábító hírében álló DSK-t ahhoz a feltehetően bomlott agyú despotához hasonlítsa, aki istennek képzelte és hirdette magát, négyéves uralma alatt válogatás nélkül ölette meg vélt és valós ellenfeleit, köztük legközelebbi rokonait is, és aki tébolyában a lovát nevezte ki konzullá. (Flörtjeiről speciel keveset tudni, hacsak azt nem tekintjük flörtnek, hogy saját édes nővérével kötött vérfertőző házasságot.)
Strauss-Kahn tehát önnön hatalmától megrészegülve, aljas módon megerőszakolt egy védtelen szállodai szobalányt. Ezt azért tehette meg, mert a francia sajtó- és politikai elit összejátszik a hatalmasságok "extrém ügyeinek, disznóságainak" eltussolásában - állítja Szelényi cikke is. A "védett férfiak" melletti kiállás odáig megy, borzong a szerző, hogy még most, egy ilyen szörnyű eset kapcsán is "a politikai és értelmiségi elit színe-java vonult fel védelmében, megkérdőjelezve a szexuális erőszak vádjának valóságalapját és a kemény eljárás legitimációját". Elrettentő példaként Jack Lang szocialista politikust kapjuk, aki azt mondta volna: "Ugyan, senki nem halt meg abban a szállodai szobában." Jack Lang azonban nem ezt mondta, hanem azt (a saját fülemmel hallottam, élőben a France2 közszolgálati televízió május 16-i híradójában), hogy "Amerikában gyakorlatilag soha nem fordul elő, hogy aki tetemes óvadékot fizet, ne helyeznék szabadlábra, ha nem halt meg senki".
Ez azért egy kicsit más, nem? (Azon persze lehet vitatkozni, hogy helyes-e, ha valaki azért úszhatja meg az előzetest, mert ki tudja fizetni a borsos kauciót.) Mint ahogy az sem mindegy, hogy nemi erőszakot, azaz bűntényt hallgat-e el cinkosan a média, és vesznek védelmükbe a barátok (ami bűnpártolás), vagy magánéleti ügyeket, házasságtörést, szeretőtartást, házasságon kívüli gyerek születését. DSK védelmezői, legyenek azok barátok vagy sem, mind hangsúlyozták: a nemi erőszak súlyos bűncselekmény, ami súlyos büntetést érdemel, bárki követi is el. Csakhogy egyelőre - mondták - az ártatlanság vélelme neki is kijár, mint mindenkinek, és az ítélethozatal kellő bizonyítékok birtokában a bíróság, jelen esetben az esküdtek dolga, nem a népé, a médiáé vagy a rendőrségé.
Nem vonom kétségbe, hogy a francia sajtó - és talán minden más országbéli is - részben egyfajta adok-kapok háttéralku jegyében, részben bizonyítékok hiányában sok esetben hallgat a hatalmasságok kínos ügyeiről. Ám a francia pletyka- és bulvárlapok is ugranak nagy emberek szaftos sztorijaira. A 2007-es elnökválasztáskor például nemcsak Ségoléne Royal jelölt ruhatárába és ágyába nézett bele alaposan a sajtó - ahogy a Narancs cikke állítja -, hanem részletesen taglalta ellenfele, Nicolas Sarkozy kínos házassági válságát is, azt, hogy felesége, Cécile tüntetően távol tartotta magát férje kampányától, majd lelépett üzletember szerelmével. Az viszont igaz, hogy nem neveznek perverznek valakit bizonyítékok híján, mint tette ezt például Strauss-Kahnnal a New York Daily News vagy Caligulának, mint a Narancs; nem triumfálnak egy szörnyű bűntett elkövetésével egyelőre csak gyanúsított ember nyilvános meghurcolásán és megszégyenítésén, ha az illetőt hátrabilincselt kézzel közszemlére teszik.
*
Ilyen előzmények után és hangulatban a manhattani ügyészség becsületére legyen mondva, hogy amint tudomására jutottak, nyilvánosságra hozta a feltételezett áldozat szavahihetőségét megingató tényeket. Azt, hogy Nafissatou Diallo többször hazudott a bevándorlási hivatalnak és az adóhatóságnak, feltehetően kábítószer-csempészeket támogatott, prostituáltak üzleteit szervezte a szállodában, és az állítólagos erőszaktétel ügyében is félrevezette a bíróságot és az esküdteket. A fordulat csak azokat lephette meg igazán, akik kétely nélkül fogadták és csócsálták a történet leegyszerűsített tálalását. 'k ugyanilyen kritikátlanul falják majd az áldozatból egy csapásra fekete báránnyá vált Diallóról szóló históriákat - amikor ugyanazok, akik eddig Strauss-Kahnt becsmérelték keresetlen durvaságokkal (ezt persze lelkesen teszik majd ezután is), a guineai szobalánnyal fognak ugyanígy bánni. Tekintet nélkül arra, hogy kétségbeesésében, kiszolgáltatottságában vagy nyomorában tette-e, amit tett. Pedig a Strauss-Kahn/Diallo-ügy még sok meglepetést tartogathat, és kétséges, hogy megtudjuk-e valaha, mi történt azon a májusi délelőttön a New York-i Sofitelben. Ad absurdum még az is kiderülhet, hogy a szereplők mindketten egyszerre bűnösök és áldozatok.
A közönségigény, az alantas emberi ösztönök kiszolgálása helyett a médiának ezek feltárása (is) a dolga, ahogy a kötelessége mindenfajta - szexuális és más - visszaélést, bűntettet is nyilvánosságra hozni, nemre, fajra, társadalmi, gazdasági helyzetre való figyelem nélkül, ha tudomására jut ilyesmi. Senki, sehol a világon semmiféle védettséget nem élvezhet ebben. A Strauss-Kahn-ügyben e tekintetben rosszul vizsgázott a média jelentős része - is.
A szerző újságíró.
