A Professzorok Batthyány Köre által a közelmúltban kiadott Szent István-terv nevezetű társadalompolitikai írás (szavaikkal: nemzetstratégiai széttekintés) elkészítésébe például az érsebész, a kohómérnök és a filmrendező szakember mellé egyet legalább bevonhattak volna a mondott fajtából, pitykének a mentére. Ez a lépés talán növelte volna a kiadvány szakmai hitelességét, bár való igaz, az egy szerencsés tudós számos pályatársát fosztot-ta volna meg a jóízű kacagástól. Ugyanakkor a Szent István-terv értékes dokumentum, a maga módján tiszta beszéd. Pontos képet ad arról, milyen fogalmak és normák szerint gondolkodik a politikai konzervativizmus egy olyan országban, ahol (az e lapban 2002 tavaszán közzétett megfigyelés szerint) a metróban azt mondják meg az utazóknak, hogy mikor ment el az előző szerelvény, nem pedig azt, hogy mikor jön a következő.
*
A 145 oldalnyi szöveget jegyző 43 (!) professzor munkája vaskos tévedéseket és félreértéseket tartalmaz számos szakpolitikai kérdésben. A globalizációval kapcsolatban mindenekelőtt arra lenne érdemes felhívni a magas testület figyelmét, hogy az általuk kárhoztatott folyamat nem csupán kokaint és valóságshow-t (meg persze kongresszusokat és külföldi meghívásokat) hoz az országba, hanem tőkét, technológiát, know-howt, kapcsolatokat és mindenekelőtt munkakultúrát is. A mezőgazdaságról szóló részben a belterjes családi gazdálkodás propagálása egyszerűen felelőtlenség, míg az "iskoláinkba viszsza kell hozni az erkölcsi, vallási nevelést" javaslattal élő szerző figyelmét felhívnám arra, hogy ezt onnan haza egyelőre senki nem vitte. Ám jelen írásunk célja nem eme pöffeszkedések bemutatása lenne.
A terv Tömegtájékoztatás és népbutítás című médiatraktátusát Pálinkás József fizikus jegyzi - melynek olvastán magam is tüstént kedvet kaptam egy szilárdtest-elméleti vademecum összeállításához. (Ennek közlését következő számaink valamelyikében tervezzük - a szerk.)
Pálinkás a rendelkezésére álló terjedelem nagy részét a médiával és a társadalommal kapcsolatos aggodalmaskodásnak szenteli. Ezen állítások többnyire oly általánosak, hogy se nem igazolhatók, se nem cáfolhatók a társadalomkutatás szokásos eljárásaival. Mit kezdjünk például azzal a szörnyű ítélettel, mely szerint a "ránk zúduló információk között a ma embere nem tud kiigazodni, feladta az igazságkeresést és a kultúra máza is lekopott róla"? A dolgozat előszava, valószínűleg a szakmai okvetetlenkedéseket kivédendő, már elöljáróban leszögezi, hogy a terv nem szakpolitikai stratégia, hanem az azt megalapozó "értékelvű kitekintés". Ám a szakmaiság és az értékek efféle elkülönítése, illetve szembeállítása tévedésen alapszik. Hisz nincs olyan technokratavízió, amit ne szőnének át a szabadság és a szolidaritás meghatározott normái, azaz bizonyos értékek. Az "értékmentes szakmaiság" és az "értékek" sanda szembeállítása a magyar közbeszéd egyik legmakacsabb sületlensége. Eme oppozíció hangoztatása csak arra jó, hogy ha valaki mérhetőséget és tényeket vár el a másiktól, akkor lelketlen nihilizmust lehessen a szemére vetni; míg a világ megismerését célzó módszerek kritikája nyilvánvalóan csak bölcsészek nyálas nyafogása lehet. Annak, aki "nemzetstratégiai széttekintés" elkészítésébe fog, tudnia kell, hogy az "értékelvű" kesergés - jóllehet szakmailag értelmezhetetlen - mégiscsak a mindannyiunk által ismert nyilvánosságra vonatkozik, azaz politikai beszéd. Magyarán - minthogy Pálinkás professzor borús szavai nem egy kabóca estéli balvégzetéről szólnak - elvárható lett volna néhány bizonyíték állításainak alátámasztására. Csakhogy a szerző, midőn néhány bátortalan lépést tesz a tények birodalmában, rögvest hanyatt is csúszik. Megtudhatjuk például: a sajtó azért támadta az Antall-kormányt, mert "az MDF köreiben olykor-olykor hangosan álmodoztak az egykori ügynökök és hazugsággyárosok felelősségre vonásáról". Ebből természetesen egy szó sem igaz, hiszen az 1990-es Hack-Demszky törvényjavaslatot többek között éppen az MDF, illetve Antall József hiúsította meg.
*
Túl az afölötti megbántottságon, hogy a "retrográd többségi sajtóban" neki nem tetsző nézetekkel is találkozhat, az egykori oktatási miniszter sok mindent vár el "az ízlés, a tapintat, a jó modor és a jó szándék nyomaitól is megszabadult >>értéksemlegesa nyilvánosság fogalmának miben-létével. Gondolatai szerint ugyanis a média nagyjából úgy működik, hogy vannak jó és rosz szándékú újságírók, akik jó, illetve rossz szövegeket állítanak elő, amik aztán nemesítik, illetve silányítják az embereket. Ám ami Pálinkás szavaiban nemcsak szakmailag kérdéses, hanem kifejezetten bántó is, az a gőg, amivel a kárhozatos módon a saját ízlésüket követni merészelő olvasókat és nézőket szemléli. Szerinte az "átlagos magyar" "erkölcsi érzékét" a szocializmus eltompította, bár ezt "illemtudással egyensúlyozta". A fizikusprofesszortól azt is megtudhatjuk, hogy sokakat elvakított a sajtószabadság; hogy az információzuhatagban az emberek "irányérzéke is megzavarodik", ráadásul még hiszékenyek is; hogy a kereskedelmi televíziók a "rabul ejtett egyszerű tévénézőt" a "legalpáribb ostobaságok megkívánásába rángatják bele". Talán nem kell folytatnom. Nyilvánvalóan rejthet élvezetet ilyen intellektuális és morális magasságból szemlélni a magyar társadalmat - de ezt a társadalomjobbításnak maszkírozott arroganciát kikérem magamnak.
*
A médiaszabályozásról szólva a szerző merész fogalmi párosítás-sal lepi meg az olvasót - a sajtón ugyanis a közszolgálati tevékenységet kéri számon. E megközelítés legalább olyan képtelenség, mint-ha valaki elefántbeszédből kívánna doktorálni; egy reprezentatív politikai kiáltványban egyszerűen kínos. Hisz a közszolgálat csak az elektronikus médiában értelmezhető fo-galom (és azon belül is mindenekelőtt az állami tulajdonúban). A közügyekről szóló értékelvű beszéd, mint arra utaltam az imént, nem vonhatja ki magát az igazság ítélőszékének hatálya alól; az alkotmányosságról már nem is szólva. Csakhogy az alkotmány szerint a sajtó tevékenységével kapcsolatos legfontosabb elv a sajtószabadság, és nem a közszolgálat. Ez két dolgot jelent. Először is azt, hogy mindenki azt tesz közzé, ami neki tetszik - mely tevékenysége folytatása közben persze, már csak saját maga miatt is, célszerű, ha tartja magát a sajtó-helyreigazításra és a személyiségi jog védelmére vonatkozó törvényi szabályozáshoz. Másodszor pedig a sajtószabadság mint uralkodó norma - minthogy a sajtóban gyakran publikálnak a hazáért így-vagy úgy aggódó honfitár-saink - adott esetben azt is eredményezheti, hogy a haza üdvét (a közt) szolgálja a sajtó tevékenysége. De ettől még nem állítható, s különösen nem írható elő, hogy a sajtó szolgálja a hazát; a haza javát a nyilvánosság az érvek, értékek és tények összeütköztetésének káoszán keresztül szolgálja. E cselekvéseknek egyenként semmi közük a nemzet szolgálatához, ám annál több a szabadsághoz. A sajtóetikai hatóságként elképzelt alkotmányos nonszensz kapcsán még felhívnám a figyelmet arra is, hogy a hatályos uniós szabályozás szerint az elektronikus médiára s nem a nyomtatott sajtóra vonatkozik a gyermekek erőszaktól és szextől való védelmének szabálya. Általában pedig úgy vélem, hogy aki nem ismeri, vagy semmibe veszi az alkotmány sajtószabadságra vonatkozó fundamentális normáit, az ne vágjon médiapolitikai javaslat elkészítésébe, mert a vége nem valamiféle "értékelvű" vízió lesz, hanem egy autokratikus berendezkedés óhajtása, melyben állami cenzortestület ellenőrzi (és bünteti) a magántulajdonban álló médiavállalkozásokat.
Pálinkás ugyanakkor őszinte, hiszen elárulja, hogy az aggasztó helyzet médiapolitikai orvoslásának egyik legfőbb gátja a médiatörvény kétharmados volta, illetve ilyenformán az alkotmány. De ez sem tántorítja el annak az erős kívánásától, hogy "a média egészét szigorú erkölcsi felügyelet alá kellene helyezni". (E tekintetben jóval messzebbre megy, mint az Alkotmánybíróságon még 2001 végén elhasalt, lex Répássy néven elhíresült fideszes törvényjavaslat, mely a vélemények helyreigazítását tette volna törvényi előírássá.) A többi javaslat után ezt az elképzelést bízvást nevezhetjük egyszerűen agyrémnek. Az alkotmányosság azt jelenti, hogy a közügyek méltányos és hatékony intézése folyamán éppenséggel el kell választani az erkölcstől a jogot - hogy aztán az utóbbi a társadalom értékrendjével, a törvények szellemével harmóniában mindenkinek igazságot tudjon szolgáltatni. A jog és az erkölcs szétválasztása akadályozza meg, hogy egy kisebbség a hatalom valamiféle legitimáltsága segítségével a saját ideáit megkérdőjelezhetetlenné tegye a társadalom többi tagja számára. (Nem mindenhol van ez így - a Vatikánban a legitimáció Szent Péter öröksége, Iránban pedig a Koráné.) Tekintettel arra, hogy hazánkban a felvilágosodás nyomán a népfelség a hatalom forrása, e javaslat egyszerűen értelmetlen.
Pálinkás - államigazgatási tapasztalatai vagy egyszerűen csak műveltsége okán - feltehetőleg tisztában van a média erkölcsi felügyeletét célzó javaslat abszurdi-tásával. Miért mondja akkor azt, amit mond? Ugyancsak rejtélyes, miért javasol egy olyan jogi megoldást bevezetni, amely már vagy tizenöt éve létezik a magyar szabályozásban: azt, hogy az ORTT törvényi felhatalmazással torolhasson meg médiavétségeket. A médiatörvény ugyanis az ORTT hatáskörébe utal tételes szankciókat, a figyelmeztetéstől kezdve a műsorszolgáltatási jogosultság felfüggesztéséig (mely utóbbi morc intézkedésnek tekinthető).
*
Hogy mi vezethette Pálinkás tollát, amikor ezen evidenciákat és abszurditásokat megfogalmazta, arra egy másik momentum, az egész vállalkozás elnevezése vethet némi fényt. Szerintem ugyanis van egy professzor, van két professzor, viszont a professzor többes száma: kutatók, egyetemi oktatók. "Professzorok" a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában vannak. A Szent István-terv olyan vállalkozásokra emlékeztet, ahol a teljesítménynek a mechanikus megsokszorozása számít attrakciónak: ilyen a Száztagú Cigányzenekar, a Guinness rekordok könyvének számos érdekessége vagy a kétfejű birka (abban az átkozott bulvársajtóban). Az áhítatos tekintélytisztelet fölébresztését célzó hatásvadász gesztus ugyanarra hajt, mint a média erkölcsi felügyeletéért, illetve a média erkölcsi kihágásainak megtorlásáért kiáltó javaslat. Azon honfitársaink elismerésére, akik a demokrácia tökéletlenkedéseitől és olykor visszataszító káoszától csömört kapván némi "professzori" unszolásra megkönnyebbülve fedezik fel magukban a szolgát. Nekik most egy tiszta hang azt is megmondja, hogy kell olyan világot csinálni, amelyben nincsenek másmilyen emberek. Ha már a Szent István-terv oly nagy garral szónokol az értékekről, hadd jegyezzem meg, hogy az alkotmányos politikai kultúrák peremvidékén ez a fajta rendpárti uszítás a szabadsággal és a demokrácia versenyével szemben nem csupán megkérdőjelezhető értékválasztás, hanem egyenesen bűn. Az pedig, hogy a kezdeményezésben részt vevő kutatók egy igazán kozmopolita kultúra, az akadémiai, illetve egyetemi világ haszonélvezői-ként szerzett érdemek legitimációját használva buzdítják honfitársaikat a "valahol utat vesztettünk" pesszimizmusára, a kulturális bezárkózásra és a változások elutasítására, nem csupán kérdésessé vagy aggasztóvá, hanem arcátlanná is teszi állásfoglalásukat.
Mindazonáltal Pálinkás médiajavaslatai mégis megjelenítenek egyfajta bölcsességet a média működéséről. Az újságírók zöme ugyanis - vélhetőleg nem sok időt pazarolva a dokumentum alapos tanulmányozására - nagyjából úgy megy el e társadalompolitikai népszínmű (oppardon: "zsinórmérték és iránytű") kulisszahasogató állításai mellett, mintha egy pártvezér hétvégi haknijáról lenne szó, és nem a következő hónapok vitáinak egyik gyakran idézett vonatkoztatási pontjáról. A jobboldali sajtó hozsannázása mellett azok, akik kritizálták a munkát, kiszemezgették a legnagyobb blődségeket, és a dolog ennyiben is maradt. A sajtó - ki tudja, miért - nagyrészt szó nélkül hagyta a rendszerváltás óta a legradikálisabb konzervatív sajtókorlátozási ötletét, a "sajtó-közszolgálati" cenzúrahivatal javaslatát. A terv médiastratégiájának a fele, úgy tűnik, már meg is valósult. A ház-őrző kutyák vígan egerésznek a pagonyban.
