Az Ír Köztársasági Hadsereg, az IRA múlt héten bejelentette, a továbbiakban felhagy a fegyveres tevékenységgel, valamint felszólította összes "önkéntesét", hogy működjön közre a terrorszervezet birtokában lévő fegyverek átadásában az e célra kijelölt nemzetközi bizottságnak. Az ilyen felszólításokat illik komolyan venni, még akkor is, ha valaki nem okvetlenül ért egyet vele; már ha a különvélemény birtokosa nem óhajtja életének hátralévő részét radikálisan lerövidíteni, esetleg szétlőtt térddel vagy hülyére verve eltölteni.
Tekintsük úgy, hogy az IRA győzött. Ehhez legelőször is arról kell - legalább egy kicsit - meggyőzni magunkat, hogy az IRA nem kizárólag agyatlan és sunyi gyilkosokból, a saját (katolikus) közösségüket is rettegésben tartó gengszterekből áll, s hogy a republikánus, azaz Észak-Írország és Írország egyesítését kívánó irányzat a számlájára írható vagy kétezer hullát (brit katonákat és rendőröket, protestáns és katolikus járókelőket, politikai ellenfeleket) nem öncélúan, az erőszak és az ölés öröméért termelte ki, hanem azért, hogy nyomatékosítsa e politikai célt. Az IRA győzött, mert politikai szárnya, vagy inkább az a párt, amelynek az IRA a vasökle, a Sinn Féin tehát elérte, amit akart. Ez majdnem igaz lenne; sőt, lehet, hogy egészen az.
Az 1998-as nagypénteki békeszerződés, a Belfast Agreement megteremtette az északír autonómia alkotmányos kereteit, valamint intézményesítette Belfast és Dublin kapcsolatát. Sőt, az egyezmény kilátásba helyezte azt is, hogy mind a belfasti törvényhozás, mind a kormányközi testület az idők során egyre több jogkört happol el Londontól. Ehhez a nagy léptékhez képest valóban szinte lényegtelen, hogy az autonómia alapintézménye, az északír parlament az elmúlt hét évben jobbára nem működött: hiába volt a patikamér-legen kidekázott, arányos etnikai összetétel, s a kisebbségi jogvédelmet és képviseletet szolgáló megannyi ellensúly és garancia, a protestáns többséget képviselő pártok nem voltak hajlandók az érdemi együttműködésre a Sinn Féinnel, amíg az IRA nem szolgáltatja be a fegyvereit. A tempót a leszerelés megtagadásával az IRA diktálta. Vagy inkább a Sinn Féin. Hisz a kérdés 1998 után már csak az volt, hogy a két közösségen, a katolikuson és a protestánson belül mely politikai erők tesznek majd szert meghatározó befolyásra az új intézményekben.
A váltáshoz most jött el az idő. A Sinn Féin tudniillik - épp a fegyverek ügyében mutatott makacsságának köszönhetően - időközben a katolikus közösség legnépszerűbb pártja lett. A májusi brit, s a korábbi, 2003-as északír választásokon kiütötték mérsékelt katolikus riválisukat, a szocdemeket. A Sinn Féin, ez a politikai értelemben egykor jelentéktelen, kevesek támogatását bíró szervezet, mely befolyását csak a gátlástalan erőszaknak köszönhette, a tartomány meghatározó politikai erejévé vált. Megerősödtek magában Írországban is. A brit kormány most kész garanciát vállalni arra, hogy átalakítsa a legutóbbi időkig tisztán protestáns rendőrséget, s hogy katonai jelenlétét a minimálisra csökkentse. Az 1998 óta tartó relatív béke meg az ír uniós tagság, s az ennek következtében beköszöntő ír gazdasági fellendülés pedig Észak-Írországot mindinkább Dublin vonzáskörzetébe sodorta. Írország felvásárolja a "hat északi megyét". Az unió nem bánja, London még kevésbé. A brit protestánsok, az unionisták pedig tehetetlenek, ráadásul politikailag megosztottak.
Mindehhez képest igazán apróság, hogy a belfasti szerződés kimondja: a tartomány csak a többség akaratából egyesülhet Írországgal. A republikanizmus, ez a par excellence irredenta mozgalom 1998-ban hallgatólagosan letett fő céljáról: a határ látványos, egyszeri, szimbolikus megváltoztatásáról. Inkább a határ ellényegtelenítésébe feccölték minden ravaszságukat. (És még az is lehet, hogy húsz, harminc év múlva ők, a katolikusok lesznek többségben: hogy végül ők nyerik a dugásversenyt.) Az obsitos terroristákból meg a megveszekedett nackósokból most államférfiak lesznek, az Armalite-okat, a Hecklereket, a vállról indítható rakétákat, a Semtexet pedig még egyszer, utoljára előveszik a jégveremből; de csak azért, hogy soha, senki ne gondolhasson többé a használatukra.
