Coubertin báró ódájának klasszikus gondolata - "A béke vagy te, Sport!" - fészket rakott az ország házában. A nemzeti sportstratégia vitája jó barátok kellemes csevegése lett, a patkó két oldalán ülők dicsérik az előttük szólót, átmosolyognak, integetnek. Ötpárti konszenzussal jött létre a szándéka szerint a magyar testkultúrát új dimenziókba emelő mű. Ha csak ennyi is a haszna, már megérte.
Szépséghibája a történetnek, hogy a sporttörvények is közös akaratból születtek, s miután nem oldottak meg semmit, sorozat lett belőlük. Ha a T. Ház elfogadja, márpedig biztosan elfogadja, bő évtized alatt az már a negyedik új sporttörvény.
Kétségtelen értéke a dokumentumnak, hogy leltárba veszi a gondokat. A sportban élők elégedetten fogadták, hiszen a saját panaszaikat látják viszont benne, és persze lojalitásból is. Meg hogy hátha történik végre valami. Bár nyilván sokuk szívéből szólt a Ház magánzója, a sportvezetésben is járatos Gyenesei István, amikor óva intette a képviselőket bizonyos illúzióktól. Mesegyanús például az amúgy hibátlan célkitűzés, hogy sportnemzet után sportoló nemzetté is váljon a magyar. A stratégia ugyanis az eszme kedvezményezettjeit, a gyerekeket begyömöszöli a suliba, rájuk zárja az ajtót, miközben kísérletet sem tesz az iskolai testedzés felpörgetésére. Pedig az iskola önmagában nem is lenne elég az előrelépéshez.
A testnevelésóra nem alkalmas a gyerekek sportoltatására. Az a feladata, hogy megtanítsa őket sportolni és megkedveltesse a mozgást. A magyarórákon sem olvassák fel a világirodalmat a diákoknak, hanem (meg)tanítják őket értőn olvasni. A tanóra 40-45 percéből a gyermekek a fizikai fejlődést már elősegítő, az ingerküszöb feletti terhelésből legfeljebb négy-öt percnyit kapnak, pedig legalább napi hatvanra lenne szükségük. Tömegesen kellene sportegyesületekbe irányítani őket, mert ott több a férőhely és az egy főre jutó szakember; és iskolai körülmények között a sportágak többsége nem is űzhető. Egy tanintézet három testnevelője képtelen háromszáz gyereket rendszeresen foglalkoztatni. A tanévnyitókon a tornatermet (már ha van) zsúfolásig töltik a diákok - vajon délutánonként hogyan nyargalásszanak ott ugyanannyian?
A nyolcvanas évek közepén Mészáros Pál, a csongrádi Petőfi Sándor Általános Iskola - nem testnevelésszakos - igazgatója bejelentette, hogy megoldja a diákok mindennapi testedzését. Nem az óraszámot emelte fel, meg sem tehette volna, anélkül is kemény küzdelemre kényszerült a bürokráciával. Mészáros figyelmen kívül hagyta azokat, akik a helyi egyesületben sportolnak, meg azokat is, akiket a szülők tanfolyamokra, akár keleti küzdősportra, akár néptáncra járatnak. A többiekről kellett gondoskodni. A hajnalban bejáróknak hétkor kinyitotta a tornatermet, ahol tanári felügyelettel mozogtak, a napközis foglalkozásokba beiktatott egy óra sportot, működtek iskolai szakosztályok és az úgynevezett tömegsport-foglalkozások is. Mindenki választhatott, de valamit választania kellett. És ami a lényeg: minden gyerek elfoglaltságáról tudtak, személyesen, külön figyeltek rájuk.
*
Az iskolai testedzés eme - sajnos párját ritkító - sikertörténetének az üzenete az, hogy teret kellene nyitni egy új szervezeti formának, a sporttársulásnak. A település, városrész vagy kerület minden iskolája, sportegyesülete és önkormányzata társulna, és közösen kínálna több lehetőséget. Négy iskolának és két sportklubnak együtt több létesítménye és több szakembere van, mint ugyanazoknak külön-külön. Ez a hármas játszva meg tudná oldani a diákok mindennapi testedzését, ha a testnevelés tantárgy részeként kötelező lenne valamilyen pluszfoglalkozást választani. Kemény egyesületi edzést, kötetlen játékdélutánt az ilyet kínáló iskolában, vagyis nem okvetlenül a gyerekek sajátjában; a versengéstől ódzkodó nebulók meg kirándulásokon juthatnak levegőre, mozgáshoz. Végtelen számú helyi megoldás lehetséges - ám a sportstratégia nem nyit teret, s nem is nógatja az oktatási tárcát.
Azaz egy területen úgy tesz, mintha. Nagy jelentőségű elhatározása: feltámasztani az utánpótlás-nevelés egységes rendszerét. A sportiskolai rendszerű képzés eredetileg tagozatos iskolákra, testnevelési osztályokra épült. A bajnokjelöltek úgy teljesítették a ma már elengedhetetlen napi két edzést, hogy délelőtt a suliban általános képességfejlesztés folyt emelt szinten, délután pedig jött a sportági képzés az egyesületben. Egy vezető utánpótlás-szakember azonban arról tájékoztatott, hogy az oktatásügy hallani sem akar tagozatról. De akkor mit is fogunk feltámasztani?
A stratégia békén hagyja a tabukat. Az iskola sportlétesítményeit nem használhatja egyszerű földi halandó, hét végére be is zárják őket. Miközben a lakótelepek népének nincs hol mozognia, szombat-vasárnap üresen ásít a sportudvar, a tornaterem. A dokumentum készítői társadalmi üggyé tennék, hogy váljunk sportoló nemzetté, ugyanakkor nem ruháznak feladatot - ha úgy tetszik - a társadalomra.
Pedig csak olyan stratégiában lehetne hinni, amelynek a megalkotásában és a megvalósításában részt vesz az oktatás- és az egészségügy, amelyben felelősségük van az önkormányzatoknak, amely szervesen kapcsolódik bűn- és drogmegelőzési programokhoz. Amely az érintett tárcák területein törvénymódosítások sorát indukálja. És amely mellé a pénzügyminiszter lehelyezi a költségvetés szükséges módosításait, hogy a sportegyesületek legalább a diák korosztályok rendszeres foglalkoztatásához tisztességes támogatást kapjanak. Az ugyanis az állam feladata, hogy a felnövekvő nemzedékeknek sportolási lehetőségeket kínáljon, és a sportjukat szervező-vezető szakembereket megfizesse. Ha az önkormányzat a sport támogatására szánt pénzből egy részt arra költene, hogy az iskolák sporttérségeiben mindig legyen ügyeletes felnőtt, ugrásszerűen nőhetne a szabadidő-sportolók száma. Ha az önkormányzat a helyi sportegyesületnek adott támogatás fejében előírja, hogy annak szakosztályai ingyenes gyermekfoglalkozásokat indítsanak, és fogadják be a hobbisportolókat, újabb lehetőségek tárulnak fel.
De az önkormányzatoknak nincs törvényi felelősségük a sportban, igaz, pénzt sem kapnak rá, s már a sporttal foglalkozó szakembereket is kiebrudalták az apparátusokból. A testkultúra helyi ügye egyedi döntésektől függ. Az önkormányzatok szerepvállalását a sportot felügyelő miniszter asszony - nem csekély eufemizmussal - differenciáltnak nevezte.
A parlamenti vitában elhangzott, hogy ha csak néhány százalékkal nőne a rendszeres testedzők száma, az többmilliárdos megtakarítást jelentene az egészségügyben, amit a stratégia szintén figyelmen kívül hagy. Pedig a feladata lenne. A csongrádi példában felvillantott személyes törődés jegyében fel kellene mérni és folyamatosan figyelemmel kísérni valamennyi nebuló fizikai állapotát. Akár okos és drága gépekkel, akár stopperórával és mérőszalaggal. Aztán az osztályfőnök vagy a testnevelő tanár elmondhatja a szülőknek: ha azt szeretnék, hogy a csemetéjük negyven évnél tovább éljen, igyekezzenek fokozottabb igénybevételt követelő mozgásforma felé terelni, mert a mutatói az átlag alatt vannak, holott az átlagosak életkilátásai sem túl rózsásak.
Ekkora távolságra vagyunk a sportoló nemzet ideájától. Miközben a sportstratégia a jámbor óhajnál tart: meg kell változtatni az emberek szemléletét. Az viszont ráolvasással nem megy.
A szerző sportújságíró.
