Miközben a WTO (World Trade Organization) kongresszusán új megállapodás születhet a világkereskedelem további liberalizációjáról, s a közgazdászszakma főárama meglehetősen optimista a hatásait illetően, kevés olyan vehemenciával támadott világjelenséget ismerünk ma, mint a globalizációt. A nemrég bemutatott The Corporationben tönkretett bolygót, éhbérért dolgozó gyermekeket és olyan embereket láthatunk, akiktől egy külföldi vállalat elvette az ivóvizüket; a szabad kereskedelmet ostorozó könyveknek, mozgalmaknak, civil szerveződéseknek se szeri, se száma (a minap a Globfest rendezvényén Budapesten is üdvözölhettünk közülük néhányat); s a globalizációellenesség a politikai bal- és jobboldalról egyaránt szerez magának híveket.
A globalizáció kifejezés egymástól gyökeresen különböző jelenségek hatalmas csoportját takarja, mely jelenségek más és más okokra vezethetők vissza. A globalizáció sok ellenzője viszont hajlamos az összeset egybemosni: számtalan probléma kényelmes magyarázatát adhatja valami, ami az áruk, a tőke, az emberek vagy a gondolatok szabad áramlásával függ össze. A globalizációról szóló beszéd, épp azért, mert a felek gyakran nem erőlködnek az összefüggések pontos tisztázásával, hitvita jellegűvé válik. Annak a ténynek, hogy a vállalatok jogi személyiséggel rendelkeznek, körülbelül annyi köze van a gyermekmunkához, mint a föld mágnesességének a lepantói csata kimeneteléhez.
A vita akkor válhat értelmessé, ha sikerül elkülöníteni egymástól a különféle jelenségeket, és hozzájuk rendelni a megfelelő okokat. Ez nem megy könnyen: mit lehet kezdeni azzal a lelkes természetvédővel, aki azzal vág vissza, hogy az okok és következmények ilyen vizsgálata nem helyes, mert nem felel meg a rendszerszemléletnek? Csak korlátozott képességeimre hivatkozhatok meg a józan észre, amikor leszűkítem jelen írás fókuszát: a globalizációs jelenségek közül a gazdasági globalizációval fogok foglalkozni, ezen belül is a szabad kereskedelemmel - és elsősorban a multinacionális vállalatokkal. Nem lesz szó sem a pénzügyi globalizációról, sem a pénzügyi válságokról, sem az IMF-ről. (A csalódott olvasónak nagy lelkesedéssel ajánlom a nemzetközi kereskedelem egyik legelismertebb kutatójának, Jagdish Bhagwatinak In Defence of Globalization című könyvét.)
*
A modern közgazdaságtan XVIII. századi megalapítóinak egyik legfontosabb célja annak bizonyítása volt, hogy a nemzetközi kereske-delem hasznos a benne részt vevő országok számára: ha az orszá-gok különbözőek, és más termékek gyártásában van egymáshoz képest előnyük, akkor a szabad kereskedelemből mindegyikük profitálhat. Ez arra az államra is igaz, amelyik minden termék gyártásában abszolút hátrányban van: a bekapcsolódás a nemzetközi kereskedelembe számára is előnyös. Az 1980-as, 90-es években kibontakozó új gazdaságföldrajz egy új összefüggésre is rávilágított. Ha egy vállalat valamely terméket nagy kezdeti befektetéssel képes gyártani (ez sok modern termékre igaz, például a szoftverekre), akkor a nemzetközi kereskedelem lehetővé teszi, hogy ezt a befektetést egy termék esetén csak egy országban kelljen végrehajtani. Így a fogyasztók végül is több termék közül válogathatnak majd. S miközben az új gazdaságföldrajz felhívja a figyelmet a nemzetközi szabad kereskedelem veszélyeire is, a legtöbb közgazdász alapvetően támogatja azt. Japán, Délkelet-Ázsia, újabban Kína fantasztikus növekedése, lakói életszínvonalának a történelemben szinte példa nélküli emelkedése az exportorientált, külföldi működő tőkére épített gazdaságpolitika jótékony társadalmi hatásainak illusztrációja. Talán hazánk viszonylag jó helyze-tében is némi szerepet játszott e gazdaságpolitika. A szabad kereskedelem bírálóinak feladata nem egyszerű: ha egy gazdaságpolitika ilyen sikerekkel járhat, akkor komoly költségeket kell bizonyítani ahhoz, hogy meggyőzzenek minket a helytelenségéről.
*
Az egyik legsúlyosabb érvük szerint a szabad kereskedelem hatására terjed a gyermekmunka, sőt a multik is alkalmaznak gyermekeket. Ez valóban komoly vád. De vajon fenntartások nélkül elhihetjük-e, hogy a multinacionális vállalatok - néhány egyedi esettől eltekintve - nagy számban gyermekeket alkalmaznak? A multik kritikusai gyakran és elítélően kifejtik, hogy ezeket a vállalatokat csupán a profit érdekli. Ha így van, akkor nyugodtak lehetünk. A lebukás sokkal nagyobb mértékben csökkenti e vállalatok profitját, mint a gyermekmunkából származó megtakarítás. Ki venné meg a termékeiket? Én biztos nem. Számtalan civil szervezet és tévétársaság igyekszik ilyen eseteket találni, nagy tehát a valószínűsége, hogy e gyakorlat nem maradna titokban. Vagyis ezeknek a válla-latoknak egyszerűen nem éri meg ezt tenni.
S vajon terjed-e a gyermekmunka a nemzetközi kereskedelembe bekapcsolódó országokban? Hisz a nemzetközi piacra termelő helyi vállalatok esetleg több gyermeket alkalmaznak a költségek csökkentése érdekében, ami összességében növelheti a gyermekmunkát. Nem tudjuk, hogy ez igaz-e vagy sem - van azonban valami, amiben biztosak lehetünk. A gazdasági növekedés egy idő után minden országban minimálisra csökkentette a gyermekmunkát. Angliában vagy Franciaországban az ipari fejlődés hajnalán nagyon sok gyermeket alkalmaztak; ennek a szörnyűségét talán Zola regényei érzékeltetik a leghívebben. (Természetesen a gyerekek az ipari forradalom előtt is dolgoztak, csak nem a gyárban vagy a bányában, hanem a szántóföldön.) Ám a gazdasági fejlettség bizonyos szintjén a szülők elég jövedelemmel rendelkeztek ahhoz, hogy a gyermekeiket az iskolába, és ne a bányába küldjék. A szabad kereskedelem növeli a jövedelmet, minek következtében egyre több szülő tudja iskoláztatni gyermekeit - ezt az állítást az empíria támasztja alá. Nehéz elhinni, hogy a nemzetközi kereskedelem akadályozása (de még a gyermekmunka betiltása is) hatékony eszköz lenne a gyermekmunka elleni harcban. Inkább bízhatunk két nagyon különböző, de rendkívüli erő hatásában. Az egyik a vállalati profitérdek, a másik pedig az, hogy a szülők alapvetően jót akarnak a gyermekeiknek.
*
A bírálatok másik csoportozata a multik által az országok intézményeire gyakorolt hatást kár-hoztatja. A nemzetközi vállalatok elérik azt, gyakran a politikusok lefizetésével, hogy adókedvezményeket vagy építési engedélyt kapjanak; hogy büntetlenül alkalmazhassanak feketemunkát, szenynyezhessék a környezetet és szeghessék meg a munkások védelmét szolgáló előírásokat. A globalizáció ellenzői órákig tudják vonatkozó - és sokszor igaz - történeteiket sorolni. Ám ezeknek legtöbbször semmi közük a szabad kereskedelemhez. A helyi vállalatok ebből a szempontból legalább olyan rendetlenek, mint a külföldiek. Mindennek az oka, hogy egyes országok nem működnek demokratikusan, vagy nincsenek megfelelő hatóságaik, és azok is kevés és rosszul fizetett alkalmazottal dolgoznak. A környezetvédelmi, építési, adófizetési, munkavédelmi normák kikényszerítése minden államban pénzbe kerül - erre a polgároknak áldozniuk kell. A független civil szervezeteknek meg a sajtónak pedig - többek közt - az a dolga, hogy tudatosítsa e problémákat; hogy lebuktassa a korrupt politikusokat és vállalatokat. Valóban, a nagy külföldi vállalatok megjelenése jobban próbára teheti ezeket az intézményeket - de az intézmények szilárdságára a politikai verseny, s nem a szabad kereskedelem korlátozása jelenthet garanciát.
De mi történik, ha az országok egymással versenyeznek a külföldi befektetők kegyeiért? Elképzelhető, hogy környezetvédelmi vagy munkabiztonsági előírásaikat folyamatosan lazítják, és így nem védik megfelelően saját polgáraik érdekeit a nemzetközi munkaadóval szemben. Ezt a jelenséget hívják race to the bottomnak. Vagyis a törvények szigorú betartatásánál komolyabb probléma lehet az, hogy az országok nem is alkotnak megfelelő törvényeket. Ez a veszély fennáll. Ám az empirikus vizsgálatok nem mutattak ki mérhető összefüggést a fenti tényezők és a vállalatok telephelyválasztása közt. Annál inkább hatott az új leányvállalatok alapítására az adók szintje meg az intézményrendszer és az infrastruktúra állapota. Ez azt jelenti, hogy a multikat megnyerni kívánó kormányok rossz taktikát választanak, ha a környezetvédelmi vagy a munkabiztonsági előírásokat felpuhítják - a racionális viselkedés ehelyett az infrastruktúra fejlesztése vagy az adók csökkentése lenne.
De jelent-e veszélyt a társadalom egészére a race to the bottom - az adókedvezmények esetében? S miért kellene a külföldi válla-latoknak magasabb adókedvezményt adni, mint a hazaiaknak, amelyek ezt jobban megérdemelnék?
Ez a politika talán valóban igazságtalan - de elképzelhető, hogy a külföldi cégek idevonzásának nagyobb a haszna, mint a költsége.
Az optimális adózás alapelve azt mondja ki, hogy azt a tőkét kell erősebben adóztatni, amelyik kevésbé mobil, és ezért kevésbé valószínű, hogy a magasabb adó hatására elhagyja az országot. Ha ezt az elvet követi a kormányzat, akkor magasabb lesz a társadalmi jólét is. A hazai és a külföldi vállalatok különböző kezelését már önmagában ez a szabály is magyarázza - de a két típusú cég között további különbségek is vannak. Például a hazaiak nem viszik ki a tőkét, a külföldiek viszont magasabb béreket fizetnek. A kül-földi vállalatok jelenléte hatással van a hazai cégekre is: versenyt támaszthatnak nekik; és a hazai vállalatok átvehetik tőlük a jobb, magasabb termelékenységet biztosító technológiát. A külföldi társaságok sok magas képzettségű munkavállalót kereshetnek, ami növelheti a felsőoktatásba beiratkozók számát. A hatások kiszámítása és összevetése nem egyszerű; ezért a külföldieknek adott adókedvezmények szintjét nagyon pontosan kell kiszámítani. Azonban nem helyes az adókedvezményeket pusztán az alapján összehasonlítani, hogy melyik vállalat mennyi munkahelyet teremtett tízmillió forintból: nem mindegy, hogy mennyire tartós a munkahely, melyik településen van, milyen technológiát alkalmaz a vállalat, vannak-e hazai beszállítói és a többi.
*
A nagy nemzetközi részvénytársaságok nem tagjai az üdvhadseregnek. Nem a jótékonyság hajtja őket. Az emberi önszerveződésnek ezt a formáját az jellemzi, hogy a leghatékonyabban képes maximalizálni a profitot, s eközben hatalmasra tud nőni. Ezért lett a történelem egyik legsikeresebb intézménye, az őt létrehozó társadalom pedig - gazdasági értelemben mindenképpen - az egyik legsikeresebb társadalom. Ezek a vállalatok - megfelelően kialakított és hatékonyan betartatott törvények között - éppen így, az egyérdekűségük révén tudják a legtöbb társadalmi hasznot haj-tani. S hogy ez paradoxon lenne? "Az embernek állandóan szüksége van felebarátai segítségére, de ezt hiába várja pusztán a jóindulatukra hagyatkozva. Sokkal valószínűbb az, hogy célhoz ér, ha az önzésüket nyergeli meg a maga javára, és meggyőzi őket arról, hogy a saját előnyükre cselekszenek, ha megteszik azt, amit kíván tőlük. Ezt tesszük, valahányszor cserét ajánlunk valakinek. Ebédünket nem a mészáros, a sörfőző vagy a pék jóakaratától várjuk, hanem attól, hogy ezek a saját érdekei-ket tartják szem előtt." Ezt Adam Smith írta A nemzetek gazdagsá-gában - több mint kétszáz évvel ezelőtt.
A szerző a Szabadlovas Közgazdász Egylet tagja.
