A múlt héten Spanyolországban lefogták, s rá pár napra a hágai törvényszék elé állították Ante Gotovinát, az egykori idegenlégiósból, a francia szélsőjobb alvállalkozójából és a guatemalai junta zsoldosából, a francia hatóságok által is keresett köztörvényes bűnözőből lett horvát tábornokot. (Kalandos életútját 2005. március 24-i számunkban skicceltük fel, lásd: Horvátország és Ukrajna a magyar EU-diplomáciában: Kettőből egy).
Horvátországban Gotovinát sokan, és nem teljesen alaptalanul hősnek tartják; és ugyanők, a maguk mércéje szerint ugyancsak nem következetlenül, cselvetést és árulást kiáltanak most.
Gotovina életmunkásságának legdicsőbb része paradox módon épp az az eseménysorozat, ami miatt 2001 júliusa, vagyis a hágai vádirat nyilvánosságra hozatala óta égre-földre keresték őt a világ komolyabb rendőrségei. Hogy ezt megértsük, tíz évet meg egy kicsit vissza kell mennünk az időben.
A posztjugoszláv háború 1995 nyarán, három év patthelyzet után döntő fázisába érkezett. A már négy éve független, nemzetközileg elismert Horvátország területének egyharmada a Belgrádból irányított szerb lázadók kezén volt; az elvben ugyancsak független állam, Bosznia-Hercegovina területéből pedig a bosnyák kormányerők mindössze hat kisebb-nagyobb enklávét, az ország alig több mint egynegyedét tartották ellenőrzésük alatt. Ahhoz, hogy a nagyszerb háborús célok megvalósuljanak, azaz a Horvátországból, illetve Bosznia-Hercegovinából kiszakított országrészek egymással is, meg Szerbiával is összefüggő egészet alkossanak, négy bosnyák enklávét kellett volna az apokalipszis három lovasának, Radovan Karadzicnak, Ratko Mladicnak és Slobodan Milosevicnek felszámolnia. A nyugat-boszniai Bihacot, meg Srebrenicát, Zepát és Gorazdét Kelet-Boszniában. Mladicék úgy gondolták: előbb elűzik e területekről az utolsó bosnyákot is, utána pedig a nemzetközi közösség, mit is tehetne mást, rábólint az új status quóra. Sose tett mást négy éve. És akkor a háborúnak vége lesz: mert a szerbek megnyerték.
Július elején nekiláttak. Srebrenica nyolcezer agyonlőtt és tömegsírba hányt civil áldozata jelentette akciójuk első sikerét. Július 25-én Mladic katonái elfoglalták a körbezárt Zepát: a tömegmészárlás itt valami csoda folytán elmaradt, a városka bosnyák lakói sértetlenül átértek Szarajevóba. S ugyanezekben a napokban indult meg a döntő szerb offenzíva Bihac ellen.
Ám Mladic végzetesen elszámította magát. Bihac a horvát-bosnyák határon fekszik: ekkor minden oldalról szerb csapatok zárták körül. Augusztus 4-én viszont kezdetét vette a horvát hadsereg Vihar fedőnevű hadművelete, amelynek célja a megszállt horvátországi területek felszabadítása volt. A túl hosszú frontvonalat a horvátországi és boszniai szerb csapatok nem tudták tartani (Belgrád pedig nem avatkozott közbe az oldalukon): a váratlan és katonai értelemben kifogástalanul vezetett támadás alatt összeroppantak. Az offenzívát Ante Gotovina tábornok irányította. A szerb katonaság menekülőre fogja; úgy százötvenezer szerb civil követi őket Banja Luka, a legközelebbi, szerbek által tartott boszniai város felé. De nem csak Kelet-Horvátország kerül vissza ekkor jogos tulajdonosához: a horvát katonai sikert kihasználva a bosnyák kormánycsapatok visszafoglalják a szomszédos Bihacot. A város több tízezer lakója megmenekül az elűzetéstől. Gotovina és a horvát csapatok tehát döntően hozzájárultak Bosznia - részleges - felszabadításához is.
A Vihar hadművelet politikai és katonai célja, Horvátország területi egységének helyreállítása semmilyen szempontból nem kérdőjelezhető meg. Az amerikai diplomácia - amely ekkor már komoly formában angazsálta magát a rendezésben - minden valószínűség szerint tudott róla és támogatta; ha éppen nem ösztökélte rá Zágrábot. A boszniai szerbek méretre szabását végül a NATO végezte el szeptember elején; rá két hónapra pedig Daytonban aláírták a békét.
Csakhogy.
A horvát csapatok az amúgy sem túl izmos szerb katonai ellenállás megtörésén túl arról is gondoskodtak, hogy a vidék civil lakói se gondolhassanak a maradásra. Jó okkal feltételezhetjük, hogy a legnagyobb részük akkor is fejvesztve menekült volna, ha a bevonuló horvát csapatok cukorkával kínálják őket; és az is igaz, hogy a partizánháborúban nehéz a civil polgárt a fegyverforgatótól megkülönböztetni. De azok a cselekedetek, amelyeket a vádirat Gotovina terhére ró, semmivel nem menthetők. A horvát hadsereg katonái - már a győzelem kivívása után - a házaik felgyújtásával és kifosztásával adták a szerbek tudtára, hogy menniük kell; azokat a jobbára idős embereket pedig, akik még ennek hatására sem voltak hajlandók távozni, megölték. A "Vihar" egyszerre, gyors egymásutánban volt a jogos nemzeti felszabadító háború hadművelete és etnikai tisztogatás. Kevés kétségünk lehet afelől, hogy Gotovina otthoni népszerűségének gyökerei ez utóbbi momentumban is keresendők. Nem véletlenül élvezi a horvát szélsőjobb maradéktalan politikai támogatását, s lett bálványa a horvátországi szerbek visszatérését mindenáron megakadályozni kívánó, radikális, soviniszta és antidemokratikus erőknek.
A vádirat szerint Gotovina tudott ezekről a cselekményekről; sőt, részt vett "kitervelésükben és előkészítésükben" is, mégpedig "Franjo Tudjman és mások" társaságában. A perben most tisztázhatja magát. S bár az ügyészség célja a konkrét bűncselekményekért viselt egyéni felelősség megállapítása, a Tudjman-rezsim politikája is terítékre fog kerülni. A nemzeti felszabadító háború és az etnikai tisztogatás közti határvonal meghúzása.
És erre momentán nincs alkalmasabb hely a glóbuszon a nemzetközi törvényszéknél. A munka, amit eddig elvégzett, jogi szempontból aligha megkérdőjelezhető; politikai szempontból pedig korszakos jelentőségű. A vádlottak között szerbek, horvátok, bosnyákok és albánok egyaránt vannak; volt és hivatalban lévő állami vezetők épp úgy, mint magas rangú katonatisztek és egyszerű, kétkezi hóhérok. A vádlottak tisztességes eljáráshoz való joga maradéktalanul érvényesül; az ítéleteket a nemzetközi jog, s nem a politika diktálja; a másodfok több esetben enyhített az elsőfokú ítéleten.
A tudás, amit a törvényszék a háborúról felhalmozott, felbecsülhetetlen értékű. S bár sokan nem hittek benne, már most elkezdett hatni a volt jugoszláv államokban. A vádiratok, a tanúvallomások, az ítéletek, a becsatolt bizonyítékok - bár nem ez az elsődleges céljuk - feltárják azokat az ideológiai és politikai mozzanatokat is, amelyek negyedmillió ember erőszakos halálához vezettek. (Igen, az ideológiát is: Vojislav Seselj például azért is áll bíróság előtt, amit politikusként mondott.) És ez ellen a tudás ellen még középtávon sincs védekezés. Azokat az erőket segíti Szerbiában is meg Horvátországban is, amelyek éppenséggel a tébolyig, a gyilko-lásig vitt nemzeti eszme ellenében igyekeznek poli-tizálni: s ha ez nem hoz, nem is hozhat egyik napról a másikra eredményt, a haladást lehetetlen nem észrevenni. Azt a horvát kormányt például, amely most - a gyanú szerint - aktívan segítette Gotovina kézre kerítését, a néhai Tudjman elnök jobbkö-zéppé szelídült pártja vezeti. Okkal vélhetjük: a tá-bornok elfogása nem csak azért megkönnyebbülés a számára, mert így megkezdheti a csatlakozási tárgyalásokat az Európai Unióval. Hanem azért is, mert a per során - minden mostani tiltakozás és tüntetés ellenére - épp a soviniszta, "nemzeti radikális" politika fog kompromittálódni és veszíteni társadalmi támogatottságából. És ez a valódi feltétele Horvátország belépésének az unióba. Ahol Horvátországnak - és Szerbiának is - a helye van.
