Mostanában rendszeresen azt kérdezik tőlem ismerőseim: "Most mi van ezzel az uránlevessel Pakson?" Én meg széttárt karokkal csak azt tudom mondani: mi minden tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy megtudd. Leírom hát, amit tudok, és amit nem tudok. És habár szeretném megőrizni a humoromat, már az egyik szemem sem nevet.
Ahhoz képest, amit pár hónappal ezelőtti cikkemben írtam (Paksi tapsi, Magyar Narancs, 2006. május 10.), már nem kell feltételes módban fogalmaznom. Jelentem megtörten: a paksi kárelhárításhoz az orosz szakemberek úgy láttak hozzá, hogy a mentés részleteit és kockázatát a magyar lakosság nem ismerhette meg. Aki követi a híreket, annyit mindenesetre tudhat, hogy már leállították a kettes reaktort, és készülnek a több mint három éve történt incidens következményeinek felszámolására. Ezt az információt az erőmű vezetősége teátrális keretek között osztotta meg az ország közvéleményével. Az újságírók még a reaktorcsarnokba is bekukkanthattak! Látták a súlyos berendezéseket, a sok műszert, és hallották a vezérigazgató megnyugtató szavait: "A biztonság mindenekfeletti."
*
Én azonban ennek ellenére is nyugtalan vagyok. Frusztrációmat az okozza, hogy nem láttam azokat a dokumentumokat, amelyek alátámasztják az Országos Atomenergia Hivatal (OAH) által kiadott engedélyt (HA4294). Az automatikusan nyilvános határozatot (engedélyt) hiába olvasom; nem érthetem, hiszen minden bekezdése olyan dokumentumokra utal, amelyeket sosem vehettem szemügyre, és nem olvashatták őket szakértőink sem. Amikor másfél éve elindítottuk azt a pert, amely eme dokumentumok nyilvánosságát célozta volna, abban reménykedtünk, hogy mire sor kerül a műveletre, már megnyugtattak minket a szakértői anyagok, a mérések, a lefuttatott modellek, az alátámasztó háttérelemzések és az esetleges problémákra kimunkált cselekvési, intézkedési tervek. Nyugodtan hátradőlhetnénk hát, mert tudjuk: baj nem lehet, és ha mégis, arra jól kimunkált, körültekintő megoldásokkal válaszol az alaposan felkészített orosz csapat. De sajnos, ahogy én nem nyugodtam meg, úgy nem tudom megnyugtatni e cikk olvasóit sem.
Mint többször leírtuk - úgy tűnik, leginkább csak magunknak -, ez a művelet leginkább a marokkó nevű társasjátékra hasonlít (egyesek mikádónak hívják). A tartály alján kaotikusan elhelyezkedő 3 és fél tonnányi, erősen sugárzó hasadóanyagot nagyon óvatosan kell "kihalászni". Arra az alapvető kérdésre, miszerint nem lenne-e biztonságosabb inkább otthagyni az uránpálcikákat, még nem kaptunk választ. De vajon megvizsgálták-e egyáltalán eme két eltérő koncepció összes lehetséges kimenetelét? A válasz helyett kioktató és paternalisztikus szólamok jönnek.
Egy jó hírem azért van. Bár az OAH-hal szemben a fent említett paksaméta nyilvánosságra kerü-lése érdekében indított pert elsőfokon elvesztettük, a másodfokú bíróság határozata - mely szerint ezek az adatok közérdekűnek minősülnek - az elsőfokú bíróságot új eljárásra kötelezte. A per tehát folytatódik, s bár a kért adatok nyilvánossága részben, sőt akár egészben is korlátozható, ennek az indokoltságát az alperesnek kell hitelt érdemlően bizonyítania. Annak a hivatalnak, amelynek sajtóközleményében azt olvasom, "a bírói döntést természetesen tiszteletben fogja tartani". Az Energia Klub is így tesz - de addig is a jog adta minden lehetséges eszközzel élni fog annak érdekében, hogy a hatóságok ezentúl ne bújhassanak olyan ködös indokok mögé, mint az üzleti titok, a szellemi termék, a know-how védelme. Tudom én, hogy senki nem szereti, ha bíróság elé citálják. A mi esetünkig az OAH-hal ez nem is történt meg. Mint ahogy a paksi erőmű több évtizedes történetében is precedens nélküli, hogy egy civil szervezet ügyvédjével kelljen küzdenie. De a nukleáris energia már csak ilyen: folyton olyan helyzeteket produkál, amelyekhez soha korábban még nem volt szerencsénk.
*
Pakson 2003 áprilisában egy máshol ki nem próbált "mosógépet" alkalmaztak, aminek következtében egy precedens nélküli incidens (súlyos üzemzavar) történt, aminek a kárelhárítását a világon egyedülálló módszerrel oldják most meg. Szeptember végén egy európai parlamenti képviselő egy kérdéslistát tett az Európai Bizottság asztalára a paksi kárelhárításról. Ritka alkalom, hogy egy német képviselő magyar ügyekkel traktálja a bizottságot, ezért erről a sajtót is tájékoztatta. (Tegye fel a kezét, aki olvasott erről a magyar lapokban!) Gondolom, Rebecca Harms tudja, hogy ez a helyzet Németországban nem fordulhatna elő. Elképzelhetetlen, hogy a német állampolgárok lemondanának azon alkotmányos jogukról, hogy egy ilyen művelet előtt megismerjék annak esetleges kimeneteit. Hogy független szakértők bevonása és civil kontroll nélkül kezdhessen neki bárki egy eljárásnak, amely esetleg növeli a társadalmilag elfogadott és hatóságilag szabályozott nukleáris kockázatot.
Magyarországon viszont simán megtörténhet ez is. Meg az is, hogy növelik az atomerőmű teljesítményét, hosszabbítják az élettartamát, sőt további blokkokról beszélnek anélkül, hogy bárki érdemben hozzászólhatna ezekhez a tervekhez. Érdemben ugyanis csak akkor lehet valamihez hozzászólni, ha alapvető dokumentumokat, információkat ismerünk. Ha felnőttként vehetünk részt egy általunk ismert folyamatban. Most pedig csak gyermeki módon, konkrét ismeretek hiányában nyugodhatunk meg Rónaky József, az OAH főigazgatója szavai olvastán: "Súlyos üzemzavar bekövetkezése oly kicsiny valószínűségű, hogy azokra számítani és ellenük intézkedésekkel készülni értelmetlen." Ezt követően pedig: "...minden belátható lehetőséget gondosan mérlegelve az eltávolítás végrehajtását úgy tervezték meg, hogy emberi számítás szerint kizárt bármilyen, a környezetet károsító hatás." Szép álmokat!
A szerző az Energia Klub igazgatója.
