A szabad vers korántsem új, nem "modern" találmány, bár huszadik századi térhódítását egyértelműen a modernségben nyilvánvalóvá vált krízishelyzetnek, a Mallarmé által már felvázolt versválságnak köszönheti - ez értelemszerűen és mindenekelőtt a verssor válságát jelenti.
Természetesen a szabad vers sem teljesen szabad, ily módon nem is lehet "kötetlen": bár szabályrendszere nincs (talán nem is lehet általános érvényű szabadvers-képleteket meghatározni), mégis olyan megkötései vannak, amelyek szintén valamiféle formaadó struktúrába szerveződnek. Ahogyan pedig minden egyes (kötött) formának megvan a saját, belső jelentéstartalma (tehát nem csak egy üres szerkezeti váz), úgy a "kötetlen" formáknak is van önálló jelentésük.
Legelőbb is tegyünk különbséget a szabad vers és a prózavers között! Ez utóbbi csak bitorolja a "vers" nevet, pontosabb lenne a prózaköltemény megnevezés (ehhez lásd még Baudelaire prózaversciklusának, A Fájó Párizsnak alcímét: Kis költemények prózában), mert a vers alapvető alkotóeleme, a verssor hiányzik belőle, hiszen sortagolása merőben esetleges, csak az aktuális nyomdai-tipográfiai döntések (a szedéstükör nagysága, a választott betűtípus jellemzői, mérete stb.) eredményeként jön létre. Ezzel szemben a szabad versnek minden esetben autonóm és állandó a sortagolása - még ha ennek kialakítási elvei jó néhány esetben homályosak maradnak is az olvasó előtt.
T. S. Eliot 1917-es esszéjében (Gondolatok a szabad versről) azt állította, hogy "szabad vers pedig nem létezik" (itt és a továbbiakban: Gspann Veronika fordítása), s ennek csak egyik, jelentéktelenebb okaként hivatkozott arra, hogy csak negatív vonásokkal tudja definiálni, a forma hiányával, a rím hiányával és a metrum hiányával. Ráadásul e három jellemző közül az utolsót azonnal ki is hagyja további vizsgálódásából, hiszen könnyen belátható, hogy nem létezhet olyan tetszőleges, ritmustalannak tűnő szöveg, melyet ne lehetne valamilyen módon mégis skandálni. Az angol nyelv egyetlen versformaként elfogadott rímtelen képződményére, a jambikus pentameterben íródó blank verse-re utalva jelzi, hogy meglátása szerint az angol fül sokkal érzékenyebb a vers zenéjére, amely e metrumban nem az azonos hangzók ismétlődésére épül - viszont a rím eluralkodása talán eltompította az emberek hallását. Nem hadakozik a rím ellen, mégis kijelenti, hogy a rím megnyugtató visszhangjának eltűnésével a költői szöveg sokkal komolyabb mércével is megméretik, "egyszeriben szembetűnőbb lesz, hogy vajon sikeres-e a szavak megválasztása, a mondat rendje és szerkezete"; ezzel párhuzamosan pedig a rím is felszabadulhat: "Ha mentesül a sántító vers megtámasztásának kimerítő feladatától, nagyobb eredménnyel alkalmazható ott, ahol igazán szükség van rá." Ahol nemcsak funkcionális elemként jelenik meg, hanem önálló jelentéshordozó eseményként.
Eliot meglehetősen leegyszerűsítőnek tűnő konklúziója ("miután a szabad verset nem jellemezhetjük a forma és a rím hiányával, hiszen más típusú versek is léteznek nélkülük, [É] megállapíthatjuk, hogy a hagyományos vers és a szabad vers között nincs különbség") azt sugallja, hogy a szabad versnek nincs pozitív, tehát nem a szabad vers "hiányosságait" leíró meghatározása. E tévedésnek az az oka, hogy nem a megfelelő viszonylatban vizsgálta tárgyát: a szabad verset a "kötött formájú" versek oppozíciójaként gondolta el.
Ezzel szemben azonban megfontoltabb és eredményesebb megközelítés az, ha a szabad verset a prózával állítjuk ellentétbe. A fentebb említett versválság egyfajta egyensúlyzavarban testesül meg: Jacques Roubaud szerint "nincsen próza vers nélkül", vagyis a vers híján egész nyelvi kommunikációs rendszerünk működőképessége megkérdőjeleződik; ha a vers margóra szorul, megbillen a nyelv egyensúlya. Mivel a szabad versben a verssorokat (mindenekelőtt a sorvégeket, illetve a félsorokat) nem az ismétlésen alapuló ritmikai mérték határozza meg, a szabad verset abban a viszonyban kell elgondolnunk és meghatároznunk, amelyben a nem-verssel áll - e viszonyt pedig az írott, nyomtatott szövegekben azonosíthatjuk. Roubaud Sándor öregkora című, a francia verssor állapotáról szóló (magyarul csak Szigeti Csaba mindmáig kéziratos fordításában létező) esszéjében kijelenti, hogy a szabad vers "írott létmóddal rendelkezik, s mivel a nyomtatás áttételére szánták, mindenekelőtt tipografikus létmóddal". Vagyis a szabad verset nem-prózaként kell felfognunk, olyan szövegként, amely önálló és állandó sortagolással rendelkezik, és a sorvégi "fehér részek" a verssor részét alkotják, szemben a prózával, ahol - mint fentebb említettem - teljességgel véletlenszerű a sortagolás, így pedig az a "csend", amely két verssort elválaszt egymástól (illetve amely két sort mégiscsak összeköt) minden tekintetben hiányzik belőle. Ami tehát a szabad verset meghatározza, az a sorokban való léte, mely mint tipográfiailag elrendezett nyelvi metszetek döntő egymásutánisága jelenik meg. (Amikor Tandori Dezső Ottlik-prózarészleteket verssorokba tördelve adott közre saját műként, akkor is a szabad vers e tulajdonságát használta fel: a nyersanyag kiválasztása és "nyelvi metszése" jelenti ez esetekben a "költeménnyé tevést", a mindent újraíró poétikai aktust; a versek és a forrásként használt prózarészletek közötti alapvető különbség elsődlegesen nem a mondottakban van, hanem a formai eltérésben, a bennük ellentétesen szereplő nyelvi szegmentumok tere és helye között.)
Természetesen óhatatlanul fölvetődik a szabad vers szóbeli létének problémája. A "hagyományos" versekben általában a szótagállandóság és a rím szabályai által létrehozott metrikus ritmusok vezérlik a vers elhangzását, többé-kevésbé egyértelműen felismerhetővé téve annak sortagolását (többé-kevésbé: gondoljunk csak az enjambement-ra!). Ezzel szemben a szabad versnek nincs kizárólagos szóbeli léte, mivel a verssor ez esetben egyedül a megszakítások stratégiáján alapul; csak az - akár önkényes - sortagolás határozza meg, amely viszont lehetővé teszi a vers dikcióját, mely a tőle elvárható mértékben eljátszik a sorvégi, "beleértendő" szünetekkel.
Ebből az irányból eldönthetővé válik a strofikában (a versszakok szerkezetével, egymáshoz való viszonyával és versalkotó sajátosságaival foglalkozó tudományban) érdekelt kutatók vitája arról, hogy minimálisan hány sor alkothat egy strófát, hány strófa egy verset. Ugyanis ha a szabad verset éppen a verssor felől határozzuk meg a próza ellenében, akkor eltűnik az a probléma, hogy egy egysoros versben az egyetlen verssor önmagán kívül nem áll viszonylatban más verssorral, így önmagában nem értelmezhető verssorként. (Ugyanígy nem lehet innentől probléma az egy strófából álló versben, hogy az egyetlen versszak látszólag csak önmagával van viszonylatban.) Vagyis egyetlen versszak is versalkotó lehet, s ugyanígy egyetlen sor is strófaalkotó - a gyakorlat mindenesetre épp ezt mutatja (extrém példaként pedig Weöres egyszavas verseire utalnék).
Végül pedig ismét Jacques Roubaud-t idézném, aki végre nem oly módon írta le a szabad verset, hogy összegyűjtötte, mi vagy milyen nem lehet (mert az valamely kötött forma sajátossága lenne), hanem egy pozitív meghatározással szolgált. "Egy szabad vers: egy nem üres tipográfiai egység; két- vagy többértelműség nélkül önazonosítható; nem-prózaként megjelölt; legalább egy sornyi."
