n Most, hogy első fokon tizennyolc hónap (három évre felfüggesztett) börtönt kapott ifj. Hegedűs Lóránt MIÉP-alelnök és egykori országgyűlési képviselő, végre elgondolkodhatunk: vajon győzött-e az igazság.
Ahhoz, hogy ezt megválaszolhassuk, előbb azt kell eldönteni: megváltozott-e akár egy percre is ifj. Hegedűs Lóránt egykori (egy kerületi MIÉP-es lapban megjelent) cikkének tartalma azután, hogy a benne szereplő kijelentések az ítélet szerint immár kimerítik a közösség elleni izgatás bűntettét (ellentétben például Szabó Alberttel, akiről a független magyar bíróság egy alkalommal már megállapította, hogy kijelentései nem alkalmasak aktív gyűlöletkeltésre). Hát persze, hogy nem. Feltennénk e helyütt egy további kérdést: vajon Hegedűs Lóránt ominózus cikke különbözik-e bármily mértékben is az említett ex-képviselő korábbi kijelentéseitől, nyilatkozataitól - különös tekintettel arra, hogy ifj. Hegedűs mint tipikus single issue politikus számára a zsidókon és a velük szembeni ellenérzéseken kívül más téma nem is nagyon létezett. Továbbmegyünk: vajon miben különbözik ifj. Hegedűs (mármint nézeteit tekintve) pártjának más vezetőitől, publicistáitól, akik a maguk pitiáner etnocentrizmusukat és faji előítéleteiket soha nem is rejtették véka alá (s ehhez még most is megfelelő fórumok állnak rendelkezésükre a közszolgálati csatornákon!)? S végtére: miben különbözik ifj. Hegedűs a modern kori magyar zsidóellenesség emblematikus apafigurájától, Csurkától, aki ráadásul heti rendszerességgel publikálhatja a maga baromságait egy országosan terjesztett szennylapban. Természetesen semmiben - már ha, mint hozzáadott értéket, nem számítjuk a magyar irodalom/szellemtörténet jeleseitől ellopni vélt duktust, meg a Hegedűs családban hagyománynak tekinthető patetikus szenvelgést - a rossz ízlésért sok a másfél év, ha pedig bíróság által elmarasztalt szerzőnk folytatólagosan Szabó Dezsőnek képzeli magát, az minősítését tekintve alig különbözik attól, mintha azt hinné: ő Emese álma (istenem, mindenkinek van egy tévedése, ahogy H. Teritől tudjuk, azért még nem kell rögtön a pszichiátert vagy a porkolábot hívni). A kis Hegedűs tudniillik itt szúrta el. A stílusnál: a "rekesszétek ki őket" (már tudniillik a "galíciai jöttmenteket") fordulatot ugyanis a bíróság kissé erősnek találta, és úgy vélte, a felszólító mód alkalmas lehet arra, hogy e kiszólás valódi pofonokhoz vezessen, melyek bizonyos "csámpás lábak" és "csöpögő orrok" tulajdonosainak orcáján csattannak el.
Hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy a tehetetlen düh, amely az ítéletet hallgató kis Hegedűsben fortyogott, és a nyáj zsidózó barmának nyilvános megszégyenülése nem okozott némi elégtételt és megkönnyebbülést azoknak, akik hosszú évek óta megállás nélkül undorodunk tőle. Elvégre néhány hónappal ezelőtt ifj. Hegedűs még arra készült, hogy nekik meg a Fidesznek kétharmados többségük lesz a köztársaság parlamentjében. De mint e kérdésben mindig, úgy most is hiba lenne felülni saját indulatainknak.
Nem csak a kétely miatt, hogy tudniillik ha mégis összejön az a bizonyos kétharmad, vagy akár az egyszerű többség, úgy nem ez az ítélet születik, vagy nem születik ítélet egyáltalán. Nem csak azért, mert tudjuk: ennek az ítéletnek pedagógiai haszna és elrettentő ereje a nullához közelít - elvégre a MIÉP vezetői fenemód jól érzik magukat az eszme üldözött mártírjainak szerepében. (Az ítélethirdetés után Cs. István ismét a Parlament elé - a leendő jég helyére - rángathatta fogyatkozó híveit, s megint kaphatott erős húsz másodpercet a tévék híradóiban.) De az igazi kérdés az, hogy a bíróság dolga-e kimondani egy cikkről, hogy az uszító és antiszemita? A mostani szabályozás korántsem egyértelmű: egy alkotmánybírósági ítélet a közösség elleni uszítás, illetve izgatás tényállását akkor látja megalapozottnak, ha a szavak az erőszak közvetlen és jelentős veszélyét hordozzák. A bíróság szerint - bár írásos ítélet még nincs -, úgy tűnik, ez a vád most megállt: lelkük rajta.
Mi pedig csak reméljük, hogy ez a szabályozás a jövőben sem fog szigorodni. Hiszen attól még nem hagy alább a honi antiszemiták zsidóellenessége, hogy néhány nagyvadat alkalmanként a bíróság elé citálnak (ez a pragmatikus érv). De elvi okokból sem helyeselhetjük a sajtó- és szólásszabadság korlátozását - bármily nyomós indokokat, akár más alkotmányos alapjogok védelmét is hozzák fel mellette. Hadd legyen az olvasni tudó dolga, hogy kimondja: egy adott írás, szerzője indulatainak megfelelően, antiszemita, fajgyűlölő, uszító műdarab. Az ilyen cikkek szerzőinek sorsa normális polgári közösségben az, hogy a szemétdombra lökik őket - mint ahogy az idén áprilisban meg is történt. Bírósági ítéletek nélkül. Szólásszabadságból ugyanis csak egy van az országban. Ha tetszik, ha nem, mindenkivel osztoznunk kell rajta.
