H
Okos és átgondolt cikkében Voszka Éva a privatizációs elképzelés védelmére kel (Népszabadság, 2002. november 25., 10. o.). Szerinte az ellenzék vádaskodásaival saját jövőbeli hatalmi pozícióit védi. Ugyanis nincsen olyan kormány, amelyik magától privatizálásba fogna. Az állami tulajdon igazgatása és rendezgetése rendkívül előnyös, száma nincs az így szétosztható privilégiumoknak, visszacsorgatott jövedelmeknek, klikképítési lehetőségeknek. Az effajta hasznokat csak kényszer hatására adja fel az a kormány, amelyik ésszel él. És most, érvel Voszka, mint az előző ciklusok mindegyikében, az államháztartás hiányának formájában előállt a kényszer. Ezért a kényszerért hálásnak is kell lennünk, hiszen nincs komoly politikai vagy gazdasági érv a privatizáció ellen. Állami tulajdonban lévő vállalat nem lehet hatékony, miként az is álságos érv a privatizáció ellen, hogy a magánosítandó vállalatok piacain csak állami tulajdonlás révén lehet az árakat alacsony szinten tartani - elvégre az állami vállalatok is piaci szereplők, tehát az elmaradt hasznot előbb-utóbb az adófizetőknek kell megfizetniük. Célzott támogatásokkal pedig olcsóbban, igazságosabban, hatékonyabban lehet kompenzációban részesíteni azokat, akiket a privatizáció okozta magasabb árak miatt óhatatlanul hátrány ér majd.
Azok az ellenzékiek, akiknek volt kedvük és energiájuk Voszka cikkének áttanulmányozására, bizonyára tovább morgolódnak. A magánosítandó vállalatok körében olyanok is vannak, amelyeket a kormányok nemigen szoktak eladni, legalábbis nem a saját maguk okozta költségvetési hiány miatt. Eladná-e nemzeti olajtársaságát a portugál vagy a svéd kormány? - teszik fel a kérdést. De még csak nem is ez a fő baj, fűzik hozzá, hanem a mód, ahogy a nemzet vagyonát eladnák. Aggodalomra ad okot a vevők kiléte is. Milyen garancia van arra, hogy ez a vagyon a megfelelő kezekbe kerül, és hogy hazai érdekcsoportok nem részesülnek méltánytalan előnyökben a tranzakcióknak köszönhetően? A privatizáció ellenzői szerint igenis számít az, hogy külföldi veszi-e meg az eladandó vagyontárgyakat (és ugyan ki más vehetné meg a Dunaferr vagy az MVM még állami tulajdonban lévő részvénypakettjét?). Hisz a hazai tulajdonos is adófizető! Ezekről a kérdésekről Voszka Éva, meglehet, bölcsen, hallgat. Talán dőreség is lenne elvárni a magyar újságokba íróktól, hogy éppen a nagy választási csata évében maradjanak tárgyilagosak mondanivalójuk kifejtésekor. Hiszen a saját álláspontunkkal szemben megpendített, sőt éppenséggel kifejtett érvet felhasználhatja a politikai ellenfél, és új erőre kaphat. Ez pedig semmilyen körülmények között sem engedhető meg. Nem hozhatjuk helyzetbe a gonoszt. Igaz, meg kellene győzni azokat is, akik furcsállják, hogy Magyarországon a baloldalinak tartott kormányok mindig privatizálnak (holott a régi, jó koreográfia szerint éppen ezeknek a politikai alakulatoknak kellene védelmükbe venniük az állami tulajdont) - csakhogy az ellenfél attól is erősödik, ha a mi táborunk megosztott. A legfontosabb most az, hogy a mieink egységesen felsorakozzanak a privatizációs elképzelés mellett.
H
Az én megítélésemben azonban van ennél fontosabb szempont is. Az alapos tájékozódás lehetősége és a politikai ellenfelek érveivel való szembesülés mindannyiunk érdeke. Olyan fontos közpolitikai kérdésekben, mint a privatizáció ügye, jogunk van vitatkozni, és minél alaposabb a vita, annál jobban járunk. Legalábbis leghelyesebb ilyesfajta közhelyekből kiindulni. Az, hogy az állami tulajdonban lévő vállalatokat magánosítani kell-e, és ha igen, melyikőjüket és hogyan, nagyon nehéz kérdés. Az állampolgár aligha ismerheti az idevágó megfontolások részleteit, és nemcsak azért, mert ezeket a hatalmon lévők szívesen titkolják el előle, hanem mert felmérésük és értékelésük erőfeszítést és komoly szakértelmet kíván. Az állami tulajdon igazgatása, az állam kezén lévő vagyontárgyak kezelése hivatalok dolga, amely hivatalokban felelős, nagy tudású tisztviselők tevékenykednek. Ugyanakkor méltánytalan lenne azt állítani, hogy a politika iránt érdeklődő közvélemény nem érthetné meg a privatizáció melletti és elleni legfőbb érveket, vagy hogy ezek az érvek nem is érdekelnek minket. A tavaszi politikai csatározások idejéből legélénkebben arra a hosszú és retorikai túlzásoktól sem mentes vitára emlékszem, amely során két barátommal alaposan kiveséztük a földeladás tilalmának kérdését a Kecskeméti utca járdáján az éjszakai melegben; a szomszéd asztalnál arról folyt a szó, hogy mitől negatív a negatív kampány.
H
Mindez nem csak a privatizációra érvényes. A rendszerváltás bizonyos, azóta igencsak megtépázott elvek győzelmének köszönhető. Az akkori lelkesedés a parlamenti demokrácia, az alkotmányosság, a piacgazdaság igazságának szólt. Ezeket az intézményeket azért akartuk, mert létrehozásuk, majd létük nemcsak elfogadható, hanem igazolható is volt. Meglehet, talán csak a politika iránt érdeklődők számára. A rendszerváltást politikai érvek igazolták, amelyeket méltán tartottunk helyesnek. Ezek az érvek mindenki számára hozzáférhetőek voltak, sőt maguk is avval az igénnyel léptek fel, hogy a lehető legtöbben vegyék őket fontolóra. Aki meg akarja őket tárgyalni, csak tegye. Volt, van és lesz elég újság, büfé és más fórum Magyarországon, ahol a nézetek megütközhetnek.
H
Ám a dolgok még sincsenek rendben. Mostanra szinte konszenzus alakult ki avval kapcsolatban, hogy a politikai érvek mögött együgyűség lenne elveket kutatni. A megállapodott és uralkodó nézet szerint a politikai porond a pártoké, és a pártok csak saját befolyásuk növelésében érdekeltek, mi, többiek pedig az ő befolyásolásukban. Igen, a politikai küzdőtér valóban a pártoké elsősorban. Helyes, hogy a pártok főként a saját befolyásuk növelésére törekszenek. És a demokráciában mi sem természetesebb annál, mint hogy az állampolgárok nyomást óhajtanak gyakorolni a pártokra. De nem másodrendű kérdés az, hogy mi mindennek a tétje. Azt szokták mondani, hogy nálunk mindegyik politikai erő pragmatista lett. Ez talán még rendjén való is volna, ha igaz lenne - de bizonyosan nincs olyan pragmatizmus, amelynek ne lenne szüksége elvekre. És a privatizáció egyike azoknak a közpolitikai ügyeknek, ahol a döntéseket csak elvekre lehet alapozni.
H
Bajosan vitatható az a tétel, hogy a vagyontárgyak állami tulajdonlásának vannak hátrányai. Igaz lehet, hogy e vagyon hatékony működtetése aligha biztosított, míg a magántulajdonban lévő vállalatok esetében a profitmotívum, miért ne tételezhetnénk fel, kikényszeríti a hatékonyságot. Ám a gazdasági tevékenységek egy részénél (ide szokás sorolni az energetikai szolgáltatások piacát is) önmagában a magánosítás még nem vezet jóra. Hisz ezen tevékenységek természete monopolista piacot kíván, a monopólium pedig nem biztosítja a közjót. Sokan állítják azt, hogy természetes monopóliumokat is lehet versenyszerűen működtetni; de az effajta kísérletek a tapasztalatok szerint nem mindig váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Azt pedig még senki sem merte kijelenteni, hogy minden gazdasági tevékenységet érdemes privatizálni. A kérdés az, hogy melyiket érdemes. Ezt pedig nem lehet esetről esetre meghatározni. Ehhez elvekre van szükség.
H
Van abban igazság, hogy az 1995-ös privatizációs kampányra kényszer alatt szánta el magát az akkori kormány. Akkor még cipeltük a késő Kádár-korszak gazdasági csődjének örökségét, az adósságcsapdából ki kellett törni, öszszeomlással fenyegetett a költségvetés. Még az is előfordulhat, bár korántsem biztos, hogy az akkori magánosítási ügyletek nagy többsége utólag is igazolható lenne. De a mostani helyzetben nincs ilyesfajta kényszer. A költségvetési hiányt valójában a választási év produkálta, és a száznapos kampányok szerepét sem lehet és érdemes tagadni. A Medgyessy-kormány privatizációs elképzelését pusztán kényszerrel nem indokolhatja. Azzal éppenséggel indokolhatná, hogy a társadalmi igazságosság feltételeit kívánja biztosítani általa: de ettől az elképzelésétől most éppen elállt, mivel a jövő évben aligha lesz képes arra, hogy ennek a feladatnak nekilásson. Talán ezért gondolja úgy, hogy a legjobb, amit tehet, ha nem beszél róla.
Pedig nem szabadna hallgatnia. Ha komolyan gondolja, hogy még ebben a ciklusban szembenéz a hátrányos helyzetűek felemelésének problémájával, ha a szegénységben élő millióknak lehetőséget akar adni arra, hogy sorsukat saját maguk irányíthassák, ha az anyagi bizonytalanságtól szenvedő középosztályt meg akarja erősíteni, már holnap el kell kezdenie arról beszélni, mit is gondol mindezen célokról, és miként kívánja megvalósítani őket. Az egyik feladat éppen annak az elmagyarázása lenne, hogy miért kell e célok érdekében privatizálni az állami tulajdonú vállalatokat; egy másik pedig az, hogy miként egyeztethető össze a magánosítás a fenti célokat kijelölő elvekkel. A "jóléti rendszerváltás" tisztességes, kompetens, energikus államot igényel, míg a privatizációs elképzelés azt is sugallja, hogy ezek a követelmények teljesíthetetlenek: hisz a vagyontárgyakat azért kell eladni, mert felelőtlenség lenne az államra bízni őket.
H
Az ellenzék soha nem tiltakozott a szegénység megszüntetése és az egyenlőtlenségek felszámolása ellen. Sőt. Ám azt is gyakran hangoztatják, hogy ennek még nincs itt az ideje. A szegénység csökkentésének és az egyenlőtlenség felszámolásának az a feltétele, hogy a gazdaság erős legyen és növekedjen. A jövő évi költségvetéssel szemben épp az a fő kifogásuk, hogy szerintük aláássa a gyors és fenntartható növekedés esélyét. Úgy vélik, hogy a privatizációs tervek nem kompenzálják a növekedés esélyének csökkenését. Mi több, úgy gondolják, hogy az eladandó vállalatok körének állami tulajdonban tartása lenne a növekedés, a robusztus gazdaság kiépítésének előfeltétele. Hiszen - hangsúlyozzák minduntalan - az ország jólétének biztosítéka a tulajdonnal rendelkező, avval okosan és felelősséggel gazdálkodó középosztály kialakulása. Azt viszont nem hajlandóak elárulni, hogy szerintük meddig várjanak a jólétre a többiek. Meglehet, ha beszélnek erről, nem veszítik el a választásokat.
Bármi legyen is az igazság ezekben a kérdésekben, a privatizáció szükségességéről szóló komoly vita rákényszeríthetné a politikai ellenfeleket arra, hogy színt valljanak. A közvélemény ezt bizony nem bánná: sőt, már nagyon várja is.
Az ellenzék egyik fő kifogása a magánosítási tervekkel szemben az, hogy az új tulajdonosok bizonyára külföldi nagyvállalatok lesznek, már csak a vagyontárgyak hatalmas értéke és "jellege" miatt is. A tiltakozók egy része kétségkívül úgy hiszi: itt hazaárulás történik; nemzeti sérelmeket emleget, és el sem tudja képzelni, hogy az ilyen tranzakciók bármikor is a nemzeti érdekeket szolgálhatnák. De sokan azok közül, akik értetlenül állnak a mostani privatizációs elképzelések előtt, nem így gondolkodnak, sőt azt sincs okunk feltételezni, hogy mindegyikük a mostani ellenzékre szavazott. Ahogy azt sem, hogy ne lennének az Európai Unió elkötelezett hívei. Abból indulnak ki, hogy az óriási vagyontárgyakhoz kapcsolodó tulajdonjogok nagyon értékesek. Megfigyelték, hogy a gazdag országokban a nagyvállalatok jó részét hazai tulajdonosok birtokolják. Arra gondolnak, hogy a külföldi tulajdonosok általában hazaviszik a profitot, és nem nálunk fektetik be, és ez nagy kár. A privatizáció védelmezői nem teszik helyesen, ha kritikusaiknak atavisztikus félelmeket tulajdonítanak, és irracionális gazdasági nacionalizmusukban vagy sunyi haszonlesésükben vélik felfedezni tiltakozásuk mozgatórugóit.
Az ország az Európai Unióba tart, 1996 óta folyamatos a növekedés, az infláció tartósan csökken. 2002 végén nem lehet a gazdasági összeomlás veszélyére hivatkozni, mint 1995-ben. A kormánykoalíció politikusainak meg kell indokolniuk elképzeléseiket. Meg kell próbálniuk kifejteni, miért látják lehetségesnek vagy szükségesnek, hogy gazdaságunkban a legnagyobb vagyontárgyak külföldi tulajdonban legyenek az elkövetkező évtizedekben; miért bíznak abban, hogy egy ilyen gazdaság erős és stabil maradhat; hogy a külföldi tulajdonosok dominanciája miért nem befolyásolja a társadalmi igazságosság céljának elérhetőségét. Mert a politikai közvélemény nálunk is felnőttekből áll. Mert az állampolgárok meg szeretnék érteni az életüket befolyásoló körülményeket és tényeket.
A szerző közgazdász.
