Szlovákiában ismert fogalom a sajtó elleni kirohanás. A volt kormányfő, Vladimír Meciar ökölvívó volt, aki nem bánt kesztyűs kézzel az újságírókkal, a közszolgálati sajtót állandó ellenőrzés alatt és rövid pórázon tartotta. Azokra a független lapokra, amelyek zavarták a köreit, ráuszította a titkosszolgálatot. Megfélemlítette vagy ignorálta őket, nyomdák kapuit záratta be. Néhányukat mégsem tudta elhallgattatni, ezért saját lapot alapított, amelyben csak az volt olvasható, amit ő akart olvasni. Mikulás Dzurinda a változás szimbólumaként érkezett, és ennek megfelelően viselkedett az újságírókkal is, bár néhány éves kormányzás után ő is kezdett allergiás lenni rájuk, és időnként az a kényszerképzete támadt, hogy tönkre akarják őt tenni. Már nem volt képes felfogni, hogy csak ellenőrzik, vigyázzák, hogy ne szálljon a fejébe a dicsőség. A kettejük közötti különbség abban áll, hogy Mikulás Dzurinda végig elismerte a szabad sajtó fontos szerepét egy demokratikus társadalomban, és azt, hogy egy nyugati vágású politikus nem likvidálhatja a sajtót.
A jelenlegi kormányfő, Fico politikai DNS-spiráljából hiányzik ez a gén, hiába fiatal, és hiába vallja magát korszerűnek. Egy európai uniós országot vezet, és az európai szocialisták klubjába vágyik: tudja, hogy nem tilthat be újságokat és nem börtönözheti be legvehemensebb bírálóit.
Viszont úgy véli, kevésbé feltűnő módon - legalább részben - mégiscsak megtorpanthatja azokat a riportereket, akik megkeserítik az életét. Törvénnyel.
Szlovákia jelenlegi sajtótörvénye még a kommunizmus idején született, régi, rossz, ám az új még ennél is rosszabb. A szerkesztőségeket megfosztja önállóságuktól, melyet a kommunizmus bukása után kaptak vissza, amikor a törvényt módosították, és főleg amikor az új szabályok a gyakorlatban is működni kezdtek. Első ránézésre az új törvény teljesen ártalmatlannak tűnik. A szöveg mélyén azonban taposóaknák bújnak meg - közülük a legpusztítóbb a válaszadásra való jog.
Fico kormányfő szerint szinte mindenkinek és szinte minden helyzetben jogot kellene biztosítani, hogy befejezze a történetet, amelyet az újság leközölt.
A válaszadás joga szerinte azokat is megilletné, akikről az újság igazat állít, az újságnak pedig szinte nem is áll módjában elutasítani a válasz megjelentetését, mivel a törvény értelmében kötelesek ugyanazon a helyen lehozni azt, az elutasításért pedig nem kevesebb, mint 150 ezer koronás büntetés jár. Feltételezhető, hogy a bíróságok olyan könnyedséggel fogják osztogatni ezeket a büntiket, amilyen könnyedséggel az emberek, főleg a politikusok igényelni fogják ezt. És nem csak amiatt, mert sok bíró agyilag még mindig a kommunizmusban él, amely tényt azokkal az ítéletekkel bizonyítják, melyeket a strasbourgi emberi jogi bíróságnak kell megváltoztatnia.
A törvény nemes egyszerűséggel eleve számol a büntetésekkel: a válaszadás joga mindenkit megillet, akit az újság megsért. A bíró majd megkérdi: "Ön sértve érzi magát? Igen? Akkor jöhet a büntetés." A bíró feladata nem az lesz, hogy megvizsgálja, vajon hazudott-e az újság, ártott-e, ferdített-e. Elég, ha megsértette az illetőt, akár egy közismert igazság egyszerű konstatálásával. Az újságok faliújságokká válhatnak, amelyekre mindenki kitűzheti a saját üzenetét.
Az ilyen újság olvashatatlan lesz, mert nem lesz szabad, tartalmáról mások fognak dönteni. A törvény nem vezet be cenzúrát, csupán elveszi a szerkesztőségek autonómiáját a döntéseknél - olyan ez, mint a spam az e-mail fiókban. Az oldalakat ellephetik a reakciók, amelyek között elvesznek a hagyományos értelemben vett híradások és kommentárok.
Prostituáltak, hazudozók és hajléktalanok
Robert Fico ügyesen csinálja: úgy tesz, mintha lehetőséget teremtene az embereknek a védekezésre az újságírók ellen, akik azt írnak, amit akarnak. Valójában viszont az a célja, hogy az újságok azt írják, amit ő akar. A kormányfő és pártja, a Smer a közvélemény-kutatások szerint több mint 40 százalékos támogatottságnak örvend.
A nacionalista Ján Slota, valamint az országot a gödör szélére sodró Meciar asszisztálásával olyan kényelmesen uralja Szlovákiát, hogy már-már úgy érzi, ez az egész itt az övé. Hangulatát csak a független sajtó rontja, mert bírálja őt, és figyeli lépteit. Robert Fico ezért a sajtót tekinti a legkomolyabb ellenfelének abban a játékban, amelyhez a parlamenti ellenzék soraiból nem talált elég erős partnert. Úgy tesz, mintha a valódi ellenzék a sajtó lenne, és úgy közelít hozzá, mint egy bikához az arénában. Valójában azt fogalmazza meg, hogy nem hisz a sajtó társadalmon belüli szerepének fontosságában, számára az újságírók ellenségek, vagy, ahogy mondogatni szokta: prostituáltak, hazudozók és szellemi hajléktalanok. Annyira gyűlöli őket, hogy ez látszik is az arcán, és ez hajtja őt csatába a törvényért, amelyet nem csupán a szlovák ellenzék és az újságírók bírálnak. A törvényjavaslatot ismételten kritizálták a nemzetközi újságíró-szervezetek és az EBESZ is, amely szerint jelenlegi formájában ez nem egy demokratikus állam törvénye. A kormány elutasítja a kritikát, mondván, hogy ez csupán a sajtószabadságért felelős EBESZ-funkcionárius véleménye, és szinte furcsa, hogy nem kiabálták át, hogy az EBESZ-nek azért nem tetszik a törvény, mert a magyar Haraszti Miklós mesterkedik a háttérben. Apróbb javítások után azzal rekesztették be a vitát, hogy holmi hivatalnok nem fog nekik törvényt diktálni.
Szabadság vagy büntetés
Az, hogy ez a törvény veszélyes, nem csak az elemzések és a más országok hasonló jogszabályaival való összevetésből nyilvánvaló. Veszélyes a Szlovákiában uralkodó atmoszféra és a demokrácia állapota szempontjából is.
Fico Slotával és Meciarral felszedi azokat az alapokat, amelyek a Dzurinda-kormány nyolc évében épültek. Megkérdőjelezték a vállalkozói szabadságot: az egészségügyi magánbiztosítóktól el akarják venni nyereségüket, a nyugdíjpénztárakat ki akarják szorítani az országból, ha kell, változtatnak azokon a játékszabályokon is, amelyekkel Szlovákia korábban idecsalogatta őket. Egymást licitálják túl a nacionalizmusban, amit építő jellegű hazafiságként adnak el.
Robert Fico nem szégyell olyasmit hangoztatni külföldön, hogy szívesen harcolna az imperializmus ellen, és ezen szavait hivatalos külföldi útjaival is demonstrálja. Európa metropolisai helyett Líbiába, Kínába vagy Putyin Moszkvájába megy, ahol büszkén kijelenti, hogy az ő oldalukon áll, még akkor is, ha a másik oldalon Szlovákia európai uniós és NATO-beli szövetségesei állnak.
Aztán itt vannak a kevésbé feltűnő, ám annál fájdalmasabb támadások a polgári társadalom ellen: az egyesülési jog korlátozására tett kísérlet, ami teljesen ellehetetlenítette volna a civil szervezeteket, vagy az arrogancia azon polgárok felé, akik tiltakozni mertek egy hulladéklerakó ellen, amelyet egy Fico Smer pártjához közeli cég építene a városuk szélére. A független think-tankek megkérdőjelezése. És főként a médiát érő támadások sorozata.
A jelenlegi kormány viselkedése egy okkal több a félelemre annak kapcsán, hogy a sajtótörvény az elhallgattatás eszköze kíván lenni. Tehát teljesen világos, hogy a törvény végleges verziója körül folyó csatározás valójában a szlovákiai szólásszabadságért vívott harc.
Robert Fico nem is titkolja: számára kulcsfontosságú, hogy az újságok büntethetők legyenek a hibáikért. És az újságok bizony hibáznak. De míg az egyik oldalon a tévedések és pontatlanságok állnak, a másik oldalon ott az igazság keresésének szabadsága. Aki nem látja ezt a különbséget, azt sem értheti meg, mitől fosztja meg magát a társadalom, ha ilyen törvény hatályba lép.
A múlt héten valamennyi szlovák napilap üres címlappal jelent meg. Ez harmadszor történt meg az utóbbi 15 év alatt. A vakító fehérséggel kétszer sikerült megállítani Meciart, ezúttal nem biztos, hogy beválik a módszer. Robert Fico és kollégái nem ijedtek meg a fehér oldalaktól, annak ellenére, hogy még a bulvársajtó is csatlakozott a tiltakozáshoz. A bulvársajtó, amelyet ez a miniszterelnök a legobjektívebbnek tart a jelenlegi palettán. Amint az egyik koalíciós parlamenti képviselő megfogalmazta: végre valami érdekes is megjelent az újságok címlapján. Világos, hogy még elégedettebbek lesznek, ha majd az ő válaszaik jelennek meg ott.
A szerző a SME c. napilap főszerkesztője. Az írást Juhász Katalin fordította.
