Mindennek ellenére március 15-én mégis történt valami, ami azt jelzi: korszakhatárhoz értünk. Nem a kokárdát viselő kolozsvári fiatalember bántalmazására, erre az egyediségében is sajnálatos és felháborító esetre gondolok. Hisz a Noua Dreaptának, a román szélsőjobbos szervezetnek a komoly szervezkedés ellenére sem sikerült száz főnél nagyobb tömeget verbuválnia a magyar ünnepséggel szembeni "ellentüntetésre" az egykori Funar-város szívébe. Az idén bizonyosodott be a gyakorlatban az, amit a prognózisok évek óta jeleztek: nincs aktív, komoly veszélyt jelentő virulens román nacionalizmus. A kolozsvári "magyarverés" a jelek szerint nem több a hétvégenként megnyilvánuló futballhuliganizmusnál, az ultrák utcai csetepatéinál. A - felszínen legalábbis - kisléptékű, szervezetlen román szélsőjobb fényévekre van a magyar szélsőjobb profizmusától, nem tekinthető a román közélet meghatározó részének.
Az idén sajnos az bizonyosodott be, hogy az erdélyi magyar közélet mélyen alulmúlja a román társadalmi önfegyelmet, tisztánlátást, hogy valamiféle olyan önkontrollvesztés felé halad ez a közösség is, amit az "anyanemzet" évek óta nem csak elszenved, de - maradva a kisebbségpolitikai eufemizmusoknál - át is örökít.
*
Az erdélyi magyar március 15. az idén az Árpád-sávos lobogók jegyében zajlott. A Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Ifjak szervezésében középiskolás diákok és egyetemisták vonultak fel alatta, kíséretükben pedig ott voltak a történelminek nevezett erdélyi magyar egyházak képviselői meg az RMDSZ politikusai is (akik hívatlan vendégként ugyan, de a politikai szövetség reményében asszisztáltak a rivális rendezvényeken). Egyetlen kritikus szó, gesztus nélkül: sem a magát mérsékeltnek valló RMDSZ, sem az egyházak képviselőinek nem fordult meg a fejében az, hogy tisztázni kellene: mi keresnivalójuk van ezeknek a jelképeknek Marosvásárhely utcáin? (Mindezzel szinte egy időben, az erdélyi magyar jelenségekről tudomást sem véve Tőkés László támadva védekező taktikával fasisztoid törvénytervezetekkel vádolja a román törvényhozást.)
Ez a szimbólumközösség immár nem véletlen, hanem a vállalt, közös erdélyi politikai identitás. A nyáron még Orbán Viktor kíséretében tűntek fel az Árpád-sávos motoros szimpatizánsok Tusnádfürdőn: az erdélyi résztvevők ekkor még nem használták ezt a jelképet, és nem értették a jelentőségét. De Erdély gyorsan tanul. Most, ezen az ünnepen békésen megfért egy gyékényen a fekete inges-bakancsos erdélyi magyar egyetemista, az Árpád-sávos lobogó, a lelkész és a pap, a Székely Nemzeti Tanács politikusa. Sőt: sorát türelmesen kivárta az RMDSZ-politikus is, hogy aztán a fekete ingek árnyékában kezet foghasson politikai ellenfeleivel, és megköszönhesse, hogy utolsóként szót kapott. (Az erdélyi magyar egységért és egységes szavazatokért mindent!) A magyarországi média a kolozsvári fiú elleni agresszióval volt tele - pedig az agresszió nem csak Kolozsváron, az ügyetlenül szervezkedő román új jobboldalnak köszönhetően lógott a levegőben. Az agresszió jeleit és jelképeit Marosvásárhelyen a magyarok viselték és képviselték az idén. S hogy szabad véleménynyilvánításuk joga ne sérüljön, a román rendőrség biztosította a rendet és nyitott utat az Árpád-sávos felvonulóknak. Szakszerűen és szenvtelenül figyelte, ahogy a magyar nemzeti lobogó a fekete ingek kavalkádjában összekeveredik az Árpád-sávos zászlókkal. Tizennyolc évvel a román agresszió, az utcai baltás verekedések után a román rendőr profin és távolságtartóan vezényelte le a szélsőséges magyar szimbólumokkal terhes ünneplést. A magyar nemzeti elsötétülés láthatólag őt viselte meg a legkevésbé.
Az ünnepen egyébként ugyanazzal az emberi- és kisebbségjogi retorikával él az RMDSZ ügyvezető elnöke, mint a zsidózásra is kapható szervezet, az Erdélyi Magyar Ifjak vezetője: az erdélyi magyar kisebbségi jogokról szólva mindketten Martin Luther Kinget idézték március 15-én. Ám ebben a díszletben, ilyen jelmezekben, ilyen szimbólumok között a több évtizede emberjogi követelésként megfogalmazott kisebbségvédelem csak elveszíthette a hitelét. Ez volt az az ünnep, amikor a hangsúlyok eltolódtak, megváltoztak.
*
Hogy ennek a folyamatnak mik a mozgatórugói, arról láthatólag fogalma sincs az erdélyi magyar közélet egyetlen szereplőjének sem. Egy biztos, éspedig az, hogy generációváltás lesz. Az új nemzedék - amelyet láthatólag teljes mellszélességgel támogat a régi - hozza az új, Árpád-sávos politikai kultúrát. Úgy tűnik, ez a végeláthatatlan egyetemviták, támogatási stratégiák, oktatáspolitikai gyötrődések, szülőföldmentő akciók végkicsengése.
Az erdélyi magyar új generáció jobbratolódásának ugyanazok a társadalmi, politikai és kulturális okai, mint Magyarországon. Semmiféle más politikai minta nem adott számukra, semmiféle más szervezeti forma nem kínálkozik ahhoz, hogy megnyilvánuljanak. Az RMDSZ mellett működik ugyan egy ifjúsági szárny, ám ez inkább szervezési feladatokat lát el, kampányteamként dolgozik, és vékony utánpótlással szolgál az amúgy nehezen újuló szövetségnek. A Markó-vonal egyelőre nem tesz erőfeszítéseket azért, hogy generációs társadalmi bázist építsen.
Ezt a jobbratolódást felgyorsította az a tény is, hogy az RMDSZ számos frakciója között nincs működőképes baloldali, így baloldali üzenetek sem fogalmazódnak meg. Liberális frakció létezik ugyan, de a nemzedéki kapcsolat- és hálózatépítéshez ez kevés és erőtlen. Aktív generációs stratégiával az Erdélyi Magyar Ifjak nevű szervezet rendelkezik, ők az erdélyi politikai underground. Annak ellenére, hogy működésük civil és mozgalmi jellegű, komoly intézményes, infrastrukturális támogatással bírnak. Tagjaik és szimpatizánsaik a legtöbb erdélyi egyetemen jelen vannak: innen animálják a megmozdulásaikat. Kulturális és politikai programjukról mindent elmond, hogy ők dolgoznak a leglátványosabban az erdélyi Wass Albert-kultusz életben tartásán. Ha az erdélyi magyar fiatal politikai értelemben tartozni akar valahová, ha támogatásra van szüksége ahhoz, hogy bekapcsolódjon a közéletbe, akkor az EMI jelentheti számára a hatékony hátországot. Tőkés László EP-mandátumával megindult az "erdélyi polgári oldal" megerősödése és szervezeti építkezése is. Amire Markó nem érzett rá, azt a Tőkés-csapat azonnal felismerte: ha az erdélyi közép- és idősebb generációkat nem is nyerhetik meg (mert túlságosan erős a tizennyolc éve épülő RMDSZ-háló), a legifjabbak még meggyőzhetők, megszerezhetők. Az EP-kampány gerillaakciói meg a Tőkés mögött felépülő felsőoktatási rendszer jó induló tőkének minősült: és ez a generációs harc Erdélyben a jobboldal megerősödését és felfrissülését eredményezte. Azok az erdélyi magyar fiatalok, akiknek ez így mégsem elfogadható, a szép számmal működő romániai baloldali, liberális mozgalmakhoz, érdekvédelmi szervezetekhez, környezetvédő akciócsoportokhoz csatlakoznak. Ezek azonban lobbierejüket, politikai akaratukat nem erdélyi magyar ügyekben fogják érvényesíteni. A velük rokonszenvező magyar fiatalok az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt számára is elvesztek, sőt, őket egyik szervezet sem akarja igazán a tagjai, szimpatizánsai között tudni: nem azt a politikát képviselik, amelyre az erdélyi magyar politika különböző pólusai támaszkodnak, nem azokon az ügyeken dolgoznak, amelyeket ezek a szervezetek vállalnak. Azoknak pedig, akiknek elég az erdélyi magyar politika, egyetlen választásuk van: a jobbra át.
