A magyar belpolitikában 2010 a Fidesz mindent elsöprő győzelméről szólt: kétharmados választási győzelem, totális diadal az önkormányzati választásokon, a politikai napirend lényegében kizárólagos formálása. Az ellenzéki pártok vagy bénultak, vagy érdektelenek. A civil hang is csak olyan ügyekben hallatszik - és akkor sem túl eredményesen -, mint a médiahatóság felállítása vagy az Alkotmánybíróság hatáskörének szűkítése. Megvalósulni látszik a centrális erőtér, a tartós kormányzásra berendezkedő, domináns pártrendszer. Az alábbiakban amellett érvelek, hogy mindez csak a látszat.
*
A kormányváltás óta eltelt fél év kormányzati teljesítménye - az adórendszer átalakítását és az ahhoz szükséges fedezet megteremtését leszámítva - kimerült a hatalmi struktúrák újrarendezésében. Az önkormányzati képviselők számának csökkentése, a minisztériumi struktúra átalakítása, az indoklás nélküli felmentést lehetővé tevő kormánytisztviselői törvény elfogadása, a Nemzeti Földalapról szóló új törvény vagy a médiarendszer átalakítása mind-mind az új kormányzat hatalomgyakorlásának technikai feltételeit biztosította csupán. Közpolitikai ügyek alig szerepeltek az elmúlt hónapok jogalkotásában.
A miniszterelnök kormányzásának leghatékonyabb hónapjait kizárólag a hatalmi szerkezet átalakításával töltötte, az adórendszer megváltoztatásán kívül nem volt olyan kormányzati intézkedés, amire a későbbiekben politikát tudna építeni. Mindez azt jelenti, hogy a forradalmi retorika nem csak pózolás. Orbán Viktor minden jel szerint az elmúlt évek politikai szólamait - talán csak az önszuggesztió okán - belső véleménnyé formálta át, és immár maga is szentül hiszi, hogy Magyarország bajainak egyetlen oka a baloldal kormányzati tevékenysége, nyolcévnyi bénázása volt. A problémák ebben a gondolatmenetben egy csapásra, erőfeszítések és különösebb kormányzati cselekvés nélkül megszűnnek, ha kompetens férfiak és nők kerülnek a kormányrúdhoz. Elegendő tehát elfoglalni a hatalmi struktúrákat, onnantól megoldódnak a versenyképesség, a közoktatás vagy az egészségügy gondjai.
Ez a forradalmak kudarcának tipikus oka. A hatalmi szerkezet radikális megváltoztatása nagyritkán valóban megoldás tud lenni egy ország problémáira, de a jellemzőbb az, hogy elmarad az életkörülmények gyökeres javulása. Egy ideig még rá lehet ezt fogni a korábbi hatalomra, de a társadalom a lelkesedés múltával mindenképpen elkezdi számon kérni a forradalmon azt az ígéretét, hogy minden gond és baj varázsütésre eltűnik.
A forradalmárok erre háromféleképpen reagálhatnak: egyrészt fokozhatják a korábbi hatalmi struktúra mind mélyebb és mélyebb, már fizikai lebontását, másrészt megpróbálhatják konszolidálni a hatalomgyakorlásukat, harmadrészt pedig eltűnhetnek a történelem színpadáról. Nincs nagyon más választása a Fidesznek sem.
*
A forradalmi retorika és cselekvés fokozása egy demokratikus jogállamban egy ponton korlátokba ütközik. Mindaddig, amíg Magyarország megmarad az euroatlanti integráció útján, a kormányzati hatalom korábbi birtokosaival szembeni fellépésnek - az elszámoltatásnak, ahogyan mostanság mondani szokás - határai vannak. Lehet, hogy az ügyészség végül beadja a derekát, és vádat emel Gyurcsány Ferenccel szemben. Még az sem kizárt, hogy lesz olyan bíró, aki egy nyilvánvalóan konstruált vád alapján hajlandó elítélni a volt miniszterelnököt. De az Európai Unió tagjaként tömegesen nem lehet forradalmi eszközökkel kikapcsolni a közéletből a politikai ellenfeleket. Már csak azért sem, mert egy ponton a választó elveszíti érdeklődését az elszámoltatás/leszámolás iránt, és akkor kiderül, hogy a forradalom nem oldott meg semmilyen valós problémát. Ha tehát nem akarja a kormányfő, hogy totális kudarcba fulladjon a kormányzása, kénytelen lesz konszolidálni hatalomgyakorlását, vagyis a rendelkezésre álló költségvetési kereteken belül olyan politikát folytatni, amelynek végrehajtása a siker érzetét kelti a választókban. Kérdés, hogy ennek a feltételei megteremthetők-e.
*
A Költségvetési Tanács legutóbb publikált elemzése szerint - döntően a már törvénybe iktatott adócsökkentés, valamint a kiadások visszavágásának elmaradása miatt - a magánnyugdíjpénztárak teljes államosítása esetén is mintegy ötszázmilliárd forintos lyuk lesz a 2012-es költségvetésen. Még akkor is, ha az unió szervei engedik folyó kiadások fedezetéül elszámolni a visszalépő tagok felhalmozásaiból a 2011-re szóló költségvetési törvényben szereplő 540 milliárd forintot. 2013-ra kifutnak a jelenlegi válságadók, amelyek meghosszabbítása ugyan lehetséges, de komoly konfliktusokkal jár. Természetesen történhetnek csodák, és a magyar gazdaság elkezdhet holnaptól minden előzmény és különösebb ok nélkül a kínaihoz hasonló ütemben bővülni, ami teljesen más költségvetési pályát rajzolna az ország számára. Ennek ugyanakkor körülbelül akkora a valószínűsége, mint hogy a csodálatos kenyérszaporítást képes lesz megismételni a kormányzat. Ha maradunk a világ immanens értelmezési keretén belül, akkor azzal kell számolnunk, hogy a következő három év mindegyikében jelentős kockázata van a Bajnai-kormányéhoz hasonló mértékű költségvetési kiigazítás kényszerének. Ez pedig katasztrofális következményekkel járna az Orbán-kormány társadalmi elfogadottságára.
A miniszterelnöknek elemi érdeke lett volna, hogy a választási győzelme után, de legkésőbb az önkormányzati voksolást követően elkezdje lehűteni a fájdalommentes virágkor iránti vágyakozást. Kétségtelen, hogy ezért jelentős politikai árat kellett volna fizetnie, hiszen kétharmados diadalát éppen e vágyakozás fűtésének köszönhette. De még mindig sokkal kisebb lett volna a vesztesége, mint ha ugyanerre 2012-ben, vagy pláne 2013-ban kényszerül rá. Most még hivatkozhatott volna a nehéz örökségre, továbbá egy bénult ellenzékkel kellett volna csak szembenéznie. A későbbiekben ezt a korrekciót nem tudja már végrehajtani anélkül, hogy azt a választók legalább részben ne tekintsék a saját kudarcának. Nem beszélve arról, hogy az önkormányzati választásokon minden bizonnyal a zenitjére hágott a társadalmi támogatottsága, vagyis innentől az ellenzéki hangulat már csak erősödni tud.
*
A sikeres kormányzáshoz világos közpolitikai célkitűzések kellenek, ezekhez olyan eszközöket kell rendelni, amelyek alkalmasak a cél elérésére, majd biztosítani kell a végrehajtásukat. Mindezt pedig az ország olyan sikereként kell eladni, amihez a kormányzat segítette hozzá a polgárokat.
Ebből a szempontból elképesztően készületlenül érte a Fideszt a kormányzati győzelem. Annak érdekében, hogy a roppant széles választói tábort egyben tudja tartani, nem jelölt ki prioritásokat a saját kormányzása számára, ezzel pedig minden érdekcsoportnak azt üzente, hogy kiemelten fontosnak fogja tekinteni mindegyikük szempontjait. Márpedig a közhatalmi döntéshozatal éppen a véges erőforrások különböző kedvezményezettek közötti elosztásáról szól. Mivel a választási kampány nyomán mindenki azt gondolta, hogy az ő problémáit is kiemelten fogja kezelni a kormányzat, nagyon nehéz utólag, a konszolidáció keretében kijelölni azokat a nyerteseket, akikre a kormány a tartós népszerűségét kívánja alapozni.
A kormányzati eszközöknek a közpolitikai célokhoz való hozzárendelésében az elemi racionalitást is nélkülözi a kormány cselekvése. Tíz év alatt egymillió, négy év alatt négyszázezer új munkahelyről mint célról beszél a gazdasági miniszter. A munkaügyi statisztikákból világosan látszik, hogy mi okozza a foglalkoztatottság alacsony voltát: az alacsony képzettségűek, a megváltozott munkaképességűek és a gyermeket nevelő nők esetében marad el Magyarország az unió átlagától. Ehhez képest az adórendszer átalakítása semmilyen formában nem preferálja az alacsony képzettségűek munkába állását, hiszen az egykulcsos jövedelemadó a nagy arányban ma is dolgozó felső középosztálynak kedvez. A kormányzat megszünteti a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatására ösztönző rehabilitációs járulékot, valamint nehezíti az anyáknak a jelenleginél korábbi visszatérését a munkaerőpiacra.
*
A konszolidációt nehezíti az is, hogy a létrehozott igazgatási struktúra nehezen alkalmas a kormányzati akarat végrehajtására. A minisztériumok számának csökkentése irányíthatatlanul nagy tárcákat eredményezett, amiket sem a miniszterek, sem a közigazgatási államtitkárok nem képesek sem összefogni, sem igazából munkára sarkallni. Márpedig egyvalamit nagyon tudnak az apparátusok: hosszasan és kitartóan dolgozni azon, hogy ne változzon semmi. Ehhez pedig kiválóan tudnak lavírozni a sok politikus államtitkár és a gyenge közigazgatási államtitkárok között. Az összkormányzati koordináció nem egyértelmű felelősségi viszonyai a bizánci császári udvart idézik, ami tudvalevőleg nem a gyors és hatékony állami működés szinonimája.
Igazi állatorvosi lova a jelenlegi kormányzati működésnek a dereguláció, az állami működés egyszerűsítése. A minisztériumi apparátusok szépen, lopakodva akadályozzák meg a kormányzati akarat érvényesülését. Egyablakos ügyintézésről beszél a közigazgatási miniszter, miközben a nemzeti erőforrások minisztere törvényjavaslatot nyújt be arról, hogy az egyéni vállalkozók egyablakos bejelentési kötelezettsége szűnjön meg. Az eljárások elektronizálását ígéri a kormányprogram, ugyanakkor a parlament sorra halasztja el az idevágó törvények hatálybalépését. A kormány a maga brutalitásával lépett fel a kormányzati igazgatás ellen, de a kirúgások százai nem munkafegyelmet, hanem dermedtséget váltottak ki. Ez pedig a későbbi politikai korrekció végrehajtását igencsak meg fogja nehezíteni.
Pusztán a forradalmi hévből az idő múlásával a választóknak elegük lesz. Nem látszik ugyanakkor, hogy milyen költségvetési forrásokból, milyen közpolitikai prioritások mellett és milyen kormányzati cselekvéssel tudná konszolidálni a hatalomgyakorlását Orbán Viktor. A választási kampány és az elmúlt fél év egy olyan kényszerpályára terelte a kormányzati ciklust, amiből bajosan lehet 2014-re sikeres politikát csinálni.
2002 decemberében a politikai pillanatfelvételen egy népszerűségi rekordokat döntő miniszterelnök, a sikerben fürdő kormánypárt és egy bénult ellenzék szerepelt. Mégis, már akkor kudarcra volt ítélve Medgyessy Péter, mivel a sikerei, a politikája nem volt fenntartható egy cikluson át. Még nem látszott, de már elindult a bukás felé vezető úton.
A szerző joghallgató.
