A birnami erdő

Publicisztika

Az elmúlt bő fél évben Magyarország a felismerhetetlenségig megváltozott. Eddigi - az Alkotmányában és törvényeiben is rögzített - államszervezeti ideáljának, a számos érdeket artikuláló, azokat óvatosan kiegyensúlyozó, a magukat vesztesnek érzők számát minimalizálni próbáló, a kölcsönös kompromisszumokra alapozó demokráciának befellegzett. A folyamat állomásait ez az újság (is) lépésről lépésre követte és okadatolta, így most csak azt szögeznénk le, hogy az első lépés a Trianon-törvény és a kettős állampolgárságról szóló törvény volt: ezek ugyanis a kormány ellenfeleit automatikusan a nemzet ellenségeinek bugyrába lökték.

Az elmúlt bő fél évben Magyarország a felismerhetetlenségig megváltozott. Eddigi - az Alkotmányában és törvényeiben is rögzített - államszervezeti ideáljának, a számos érdeket artikuláló, azokat óvatosan kiegyensúlyozó, a magukat vesztesnek érzők számát minimalizálni próbáló, a kölcsönös kompromisszumokra alapozó demokráciának befellegzett. A folyamat állomásait ez az újság (is) lépésről lépésre követte és okadatolta, így most csak azt szögeznénk le, hogy az első lépés a Trianon-törvény és a kettős állampolgárságról szóló törvény volt: ezek ugyanis a kormány ellenfeleit automatikusan a nemzet ellenségeinek bugyrába lökték.

A jóhiszemű magyarázat szerint minderre azért volt szükség, hogy a kormánypárt akadálytalanul végigvihesse az ország gazdaságának rendbetételét. Mivel az számos érdeksérelemmel járna, és mivel a régi rend lehetővé tette volna az ellenérdekelt csoportok törvényes szabotázsát, a kormánypárt, sajnos, kénytelen volt megsemmisíteni ezt a rendet, a nagyobb jó, a gazdasági felemelkedés érdekében. Ez a magyarázat azonban, hogy ne mondjuk, elméletileg is fals - annak a fényében pedig, hogy a kormánypárt gazdaságpolitikája nem lesz alkalmas a "rendbetételre", csupán a teljhatalom (ön)igazolására szolgál. (Bár nagyon várjuk a februári reformokat!)

A Fidesz kétharmadát - ami megnyitotta az utat e változások előtt - nem csak a politikai ellenerők egyenkénti felmorzsolódása okozta, nem csak az, hogy egymás rovására igyekeztek boldogulni. Nehogy már az ő nyakukba varrjuk ezt a malőrt. A 2010 áprilisa előtti években az ilyen-olyan szakmai kamarák, vállalkozói szövetségek, a civilszervezetek egy része, a köztársasági elnök, a szakszervezetek egy része, mágnások, írástudók, elemzők, közgazdászok, mind az akkori ellenzék csendestársává szegődtek. Hogy opportunizmusból-e, vagy őszintén úgy gondolták, a Fidesz-kormány majd elvégzi azokat a feladatokat, amelyek az ország felemelkedéséhez szükségesek, és amelyeket az előző, szocialista kormányok nem tudtak elvégezni, ma már nehezen kibogozható. Egy részüket nyilván a cinikus haszonlesés motiválta, egy részük szimplán előre gyáva volt, egy másik részük csak Orbán hasznos idiótájaként értekezett arról, hogy miért lenne jó a kétharmad - és egy jó részük egyszerűen rosszul mérte fel a jövőt; megkockáztatjuk, azért, mert elképzelni se tudta, hogy megtörténhet az, ami az elmúlt fél évben megtörtént.

Viszont lassan eljön az idő arra, hogy elváljon a háj a májtól.

Azt ugyanis nem gondolnánk, hogy a demokráciától vett búcsú a demokrácia híveit is automatikusan kiütötte volna a játékból. Miként azt sem, hogy az a társadalmi támogatottság, amit a kormánypárt még élvez, ne olvadna le - adott esetben bőven a ciklus vége előtt. De sem az előbbiek, sem a kiábránduló szavazók nem mennek semmire addig, amíg megmarad a magyarországi demokrácia híveinek, vagy az autokrácia ellenfeleinek, vagy mondjuk ki végre: a szabadság híveinek szörnyű megosztottsága.

Ha ez az állapot fennmarad, akkor valóban tartós lesz a "centrális erőtér". És újfent: nemcsak a két demokratikus ellenzéki pártról beszélünk - ezek sorsa más és más módon és más okokból, de amúgy is kétséges -, hanem mindenki másról is. A vége, persze, valamiféle politikai koalíció kell, hogy legyen - mint Szlovákiában, ahol Robert Fico magasan megnyerte az idei választásokat, ám mégsem ő, hanem egy valószerűtlen négypárti koalíció alakított kormányt. És bár erről sem lenne fölösleges már most töprengeni (nem lett volna fölösleges már az önkormányzati választás előtt sem), a lényeg még nem ez. Hanem az, hogy a magyar társadalom egymástól nagyon különböző, más és más ideológiát, a múltról más és más elképzeléseket valló, hovatovább egymást megvető, netán gyűlölő, de a saját szabadságuk szeretetében osztozó, autonóm tagjai és szerveződései képesek lesznek-e belátni, hogy egymás nélkül nem mennek semmire. Amikor egy 2006-ban végkielégítéssel elbocsátott közszolga házára a végkielégítéseket sújtó, visszamenőleges hatályú büntetőadó miatt most jelzálogot fognak bejegyezni, az ugyanaz, mint amikor a kormány elveszi hárommillió ember megtakarítását, és ezt ráadásul "szabad nyugdíjválasztásnak" nevezi, és az ugyanaz, mint amikor egyes patikákat egyes patikusoknak nyomott áron kell majd eladniuk valakinek, és az ugyanaz, mint amikor a szakszervezeti tagdíjakkal kezd a kormány kekeckedni, és az ugyanaz, mint amikor ezt az újságot vagy valamelyik másikat - például egy ilyen mondatért - megbüntetik pár millió forintra, és az ugyanaz, mint amikor a civilszervezeteket fogja a forradalom bedarálni, és az ugyanaz, mint amikor a sarki közértre, csak mert külföldi a tulajdonosa, büntetőadót rónak ki. Mind ugyanaz: az egyén valamely alapvető szabadságjogának megsértése - még akkor is, ha törvényes keretek között zajlik. A fent sorolt személyek mindegyikét lehet persze utálni, és bárkire lehet azt mondani, hogy "megérdemelte", és lehet ezt az újságot is utálni ezer és egy okból - de aki ezt a sportot óhajtja űzni a továbbiakban is, szelektálni akar a jogtiprások között, vagy egyszerűen csak behunyja a szemét, az számítson rá, hogy egyszer ő is sorra kerül. Bizonyára melengette a demokrácia és a szabadság híveinek a szívét, amikor Sólyom László és egyéb konzervatív jogtudósok felháborodtak az alkotmányozás címén eddig összehordott sok bornírtságon, vagy a kétharmad eddigi jogállami teljesítményén - de amíg Sólyom Lászlónak nincs szava a médiatörvényről meg a többi jogtiprásról, addig csak magát, vagy inkább a saját szobrát védi.

Látjuk, mire megy vele. És mire megyünk mi.

Az Orbán-rezsimmel nemcsak az a baj, hogy a kisebbséget kitúrja a politikai közösségből, a nemzetből (ez már önmagában megbocsáthatatlan), de az is, hogy a többségnek sem hoz semmi jót. Sem jólétet, sem szabadságot nem tud adni. Hogy hatalmon maradhasson, egyetlen utat lát: a szabadság hiányát állítja elő, és arra spekulál, hogy már most sincs elég szabad ember, aki ebben meg tudná akadályozni. A szabadság hiányából még több szabadsághiányt akar kovácsolni. Ha van neki titka, ez az.

De ez - egyelőre legalábbis - blöff.

Ha e politikai modell számos ellenfelei megtalálják az együttműködés, a szolidaritás útjait, akkor az is marad. Ehhez elsősorban saját maguknak kell megváltozniuk, netán felokosodniuk - a diktatúrát kell gyűlölniük, és nem egymást. Amihez először is el kellene mélyedniük saját magukban, saját eddigi meggyőződéseikben; és beismerni tévedéseiket. Legalább maguknak. Aztán új nyelvet is kell találniuk, hiszen az, amit eddig használtak, a párbeszédre és a megegyezésre nem, csak a gyűlölet dédelgetésére volt alkalmas.

Az elmúlt húsz évben erre még soha nem volt szükség - legalábbis sokan evvel áltatták magukat. Meg avval, hogy nincs Magyarországon olyan számottevő politikai erő, amely a demokratikus normák lebontására, a szabadság súlyos korlátozására óhajtaná kormányzását építeni. Következésképp azt is hihettük, hogy e normák és e szabadság védelme különösebb szellemi és érzelmi erőfeszítést nem is igényel; hogy ezek oltalmában mindenki szabadon kiélheti az ösztöneit. Hogy mindenki szabadon taposhatja le és gyűlölheti a másikat. Ez az új helyzet, ez az elrettentő mai gyakorlat alkalmat adhat arra is, hogy rossz szokásainkat felülvizsgáljuk, és e mulasztásainkat pótoljuk: hogy az 1989-90-es rendszerváltás alapértékeit végigbeszéljük, és valóban elhiggyük, bensővé tegyük őket.

S ha ez megtörténik, akkor Orbán Viktor nagy szolgálatot tesz most Magyarországnak; még akkor is, ha ő ezt nem egészen így képzelte.

Neked ajánljuk

Nem alszik

Mégis ki ölte meg a nagy pofájú, felfuvalkodott amerikai rendezőt? A producer, akit megzsarolt; a forgatókönyvíró, akinek vízióját tönkre akarja tenni – esetleg a főszereplő színésznő, akinek részegen félreérthetetlen ajánlatot tett; vagy talán annak férje, akivel még össze is verekedett?

Túl sok

  • Sándor Panka

A nézőteret sűrű köd borítja, a színpadképet a szürke szín dominálja. Ferdén elhelyezett ajtók keretezik a színpad közepére állított lépcsősort (díszlet, jelmez: Tihanyi Ildi).

Egy doboz lenne

Zuhog az eső, Martin többszöri eltévedés után jut el az Ardennek mélyén lévő a faluba, ahol régen nem látott apja meghalt. Mivel az apja kimondottan azt kérte, helyben hantolják el, ám a temető már tele van, Martin a furcsa sírásó segítségével egy rejtélyes, sok-sok éve nem látogatott sírt akar kiüríteni.

Ki a hülye?

  • Sándor Panka

A színpadon két forgatható szobabelső, a kettő között szintén mozgatható, jellegzetes zöld falusi kerítés. Az elemek mobilizálásával a történet összes helyszíne megjeleníthető. Kovács Dániel Ambrus nem csak rendezte a darabot, ő tervezte a látványt is, s az nem csak az ötletes térkonstrukciók miatt működött. A kopottas szobabelsők úgy teremtenek sivár atmoszférát, hogy közben furcsa nosztalgiát is érzünk irántuk.

Nemesítő idő

Huszonhárom év után újra találkozik egy Férfi és egy Nő. Egykor szerelmespár voltak, ma valami megkésett randevúszerű találkozójuk van egy kölcsönlakásban. Néhány retrónak ható bútor, mázas kisszobor meg klasszik nipp veszi őket körül, a háttér meg egy méretes faliszőnyeg, cirkuszi vagy farsangi jelenettel. A Nő Amerikában él, a Férfi itthon maradt.

Tartsd szárazon a tésztát!

  • Kiss Annamária

Mintha vége lenne az előadásnak, tapsolnánk, ám szólítanak az alkotók, hogy foglaljunk helyet a színpad egyik vagy másik szélénél attól függően, szerintünk bűnös vagy ártatlan az ókori görög hősnő. De nemcsak térfelet választunk, meg is kell védenünk az álláspontunkat. A két csoport, szokatlan módon sok mindenben egyetért, megérti egymást. Érvényes vita bontakozik ki.

Hogy igaz legyen

  • Antoni Rita

Nehéz nem észrevenni, hogy a Libri könyvesboltjaiban egy ideje, pontosabban amióta az államilag bőkezűen támogatott Mathias Corvinus Collegium Alapítvány (MCC) beszállt a Libri–Bookline kiadócsoportba, központi helyen, gúlákba állítva díszelegnek az MCC Press „genderellenes” (azaz, a feminista és LMBTQ jogi törekvéseket lejáratni igyekvő) kiadványai, jelentős ellensúlyozás nélkül.

Az iskolapénz

Múlt pénteken öt, a polgári engedetlenségi akciósorozatban részt vevő fővárosi középiskolai tanárt rúgtak ki a fővárosi Kölcsey Ferenc Gimnáziumból. E hét elején az illetékes tankerület vezetője személyesen adott át írásbeli figyelmeztetést a zuglói Szent István Gimnázium három pedagógusának.