A vita nevében

Publicisztika

Az írországi választók a hétvégén meggyőző arányban (majd 70 százalék) mondtak igent az Európai Uniót szorosabbra fazonírozó lisszaboni szerződésre.
p>Az írországi választók a hétvégén meggyőző arányban (majd 70 százalék) mondtak igent az Európai Uniót szorosabbra fazonírozó lisszaboni szerződésre.

Az, ami Írországban történt, tök egyszerű, és pont az, aminek látszik. Másfél évvel és egy gazdasági világválsággal ezelőtt az írek szűk többsége elhitte a nemre biztató, jobbára a bevett politikai rendszeren kívül ügyködő formációk jelszavait és összeesküvés-elméleteit az ír "szuverenitás" feladásáról, az arctalan brüsszeli hivatalnokok titkos üzelmeiről, a nagytőke, vagy épp ellenkezőleg, a világszocialisták ármánykodásairól (elvégre az unió csak ezek politikai paravánja). A no camp az ambiciózus üzletember, Declan Ganley által iniciált félcivil mozgalomból és a dublini parlamentben, a Dáilban összesen négy szavazattal bíró Sinn Feinből állt össze (az egykori IRA egykori fedőpártja), és tagjait mit sem zavarta, hogy indokaik egymásnak gyökeresen ellentmondtak. És bár volt bennük valami mélységesen idegesítő, a hazugságaikban, a szűkkeblűségükben, a korlátoltságukban, meg abban a képtelen helyzetben is, hogy mindösszesen százezer ember (ennyivel győztek akkor a nemek) revolverezni tud félmilliárdot, az eljárás demokratikus, legitim voltát megkérdőjelezni nem tudta és nem is akarta senki. Mi lesz most? - pislogtak körbe ijedten a nagy európai konzervatív, szocialista és liberális pártok.

Az lett, hogy az írek eszükhöz tértek, részben a válság hatására, részben mert hajlandók voltak meghallani azt, amit a választott politikusaik mondtak, meg az unió vezetői üzentek nekik. Az unió nem kényszeríti rájuk az "európai adórendszert", mert ilyenje nincs neki, nem tukmálja rájuk az abortuszt sem, és nem küld ír legényeket Iránba meghalni az európai szuperállam érdekeiért, mert nem tervezi lerohanni Iránt - hogy csak a legelvetemültebb ellenszlogeneket említsük. Az unió azt is nyilvánvalóvá tette, hogy Írországot akkor sem fogja megszállni, ha másodszor is a nemek győznek, és nem zárja karanténba sem, sőt Írország bőven tagja maradhat az európai szabad kereskedelmi térségnek - Brüsszel legfeljebb lassan kiakolbólítja a közös intézményekből (kezdve mindjárt avval, hogy a dublini kormány nem állíthat majd uniós biztost), és elvágja az uniós fejlesztési forrásoktól. Egy vasat se kaptok - miért kapnátok, ha egyszer azt mondjátok, hogy nem kell?

Jó ízlés és intellektuális önbecsülés kérdése, hogy ezeket a mondásokat valaki "zsarolásnak", "nyomásgyakorlásnak", "fenyegetésnek" minősíti-e. Inkább csak az történt, hogy az igen hívei az elmúlt másfél évben szembesítették az ír választópolgárokat a nem esetleges győzelmének következményeivel; és ezek között Írország kiszorulásának az unióból már csak azért is szerepelnie kellett, mert az ír választók pont arról szavaztak, hogy Írország ki akar-e szorulni az unióból. Ha nem kell, úgy is jó - de akkor ne kelljen, és menj isten hírivel. A demokratikus vita eldöntötte a dolgot, és ha ez a demokratikus vita sokszor szükségszerűen bornírt, ostoba, időpocsékoló, demagóg is volt, akkor is ez döntötte el a dolgot.

A szorosabb európai összefonódásnak lapunk megjelenésekor talán már csak két fontos ellensége lesz, Václav Klaus cseh elnök meg a jövőre minden bizonnyal kormányra kerülő brit Konzervatív Párt (a lengyel államfő lapzártánkkor szerdára ígérte szignóját). A vita Klausszal már tulajdonképpen véget ért: a csehek többsége akarja a szerződést, a cseh parlament jóváhagyta, a cseh alkotmánybíróság pedig a jóváhagyást hagyta már jóvá egyszer: Klaus (illetve néhány pajtása) ezek után futott neki megint a jogászkodásnak. De ez inkább csak folklór már; ha az ír népszavazás demokratikus jellegét lehetetlen eltagadni, úgy Klaus viselkedését éppenséggel ennek hiánya jellemzi. És a prágai politika főerői bizonnyal nem fogják hagyni, hogy egyetlen cseh polgár fóbiái miatt a hazájukat az unió kitegye a küszöb elé.

A torykkal viszont a vita, meglehet, csak most fog kezdődni. Nem is velük elsősorban, hanem a brit választók többségével, akik elutasítják a szorosabb integrációt, és akiknek a leendő kormánypárt az ír minta szerinti népszavazást ígér most. De az ír népszavazás kimenetele épp azt bizonyítja, hogy a politikai ezotéria, a beszűkült nacionalista önelvűség, a "korrupt" és "romlott" (brüsszeli) elittel szembeni populizmus, a megátalkodott fafejűség legjobb ellenszere az értelmes beszéd, meg a pontos számolás. Miért ne működne ez egy házzal odébb is? Mindenhol?

Figyelmébe ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.

„Bős–Nagymaros Panama csatorna” - így tiltakoztak a vízlépcső és a rendszer ellen 1988-ban

A Mű a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás­sorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.