"Ma a bírói függetlenség legfontosabb feltétele a bíró szakmai és intellektuális felkészültsége" - írta Fleck Zoltán jogszociológus az Igazságszolgáltatás reform közben című tanulmányában. Igazán találó mondat, melynek az igazságtartalmát szinte a saját bőrömön éreztem minap a Fővárosi Ítélőtáblán. Akkor, amikor formai okokra hivatkozva hatályon kívül helyezték a Fővárosi Bíróságnak azt a 2007. februárban hozott ítéletét, amely szerint közszereplők az egyházi vezetők (lásd: Halleluja, közszereplők!, Magyar Narancs, 2007. február 15.). Így első fokon hiába nyertem felperesként, a két éve tartó per a főpapok ügynökaktáinak nyilvánosságáért most kezdődhet elölről.
*
Az ítélőtábla bírái formai kifogások miatt nem határoztak az egyházi vezetők közszereplőségéről. Meggyőződésem, hogy nem volt igazuk. Azzal érveltek, hogy a Fővárosi Bíróság az ítélet rendelkező részében nem tett említést az elsőrendű alperesről, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltáráról, és csak az indoklásban kötelezte a levéltárat, hogy a megkeresési kérelmemnek a többi alperes vonatkozásában tegyen eleget, ami pedig egy legfelsőbb bírósági elvi határozat szerint formailag hibás. Igen ám, de a kereseti kérelmem - elsődlegesen - arra irányult, hogy a bíróság foglaljon állást az érintett egyházfők közszereplői minőségéről. A vonatkozó törvény pedig világosan fogalmaz: "ha a bíróság az érintettet közszereplőnek minősíti, a levéltár a megismerési kérelemnek eleget tesz" (2003. évi III. törvény). Ezt tette az elsőfokú bíróság, amikor a hat alperes egyházi vezetőt (a katolikus Seregély Istvánt, Veres Andrást és Bosák Nándort, az evangélikus Frenkl Róbertet és Szebik Imrét, valamint a Mazsihisztől Zoltai Gusztávot) közszereplőnek nyilvánította. Tehát teljesen felesleges egy olyan további rendelkezést beleírni az ítéletbe, amely magában a jogszabályban is benne van mint következmény. Ráadásul a levéltár csak technikailag (jogszabályi kötelezettségénél fogva) volt alperes a perben, valójában semleges félként vett részt, ahogy azt a jogi képviselője többször is deklarálta az eljárás során.
Ha finoman fogalmazok, akkor óvatos volt az ítélőtábla, ha egy kicsit nyersebben, akkor egyszerűen gyáva. Hiszen egyszerűbb egy mondvacsinált eljárásjogi hibát keresni az elsőfokú ítéletben, mint elvállalni a döntés felelősségét. Az alperes főpapok ügyvédei a tárgyalás során dörzsölt módon felhívták az ítélőtanács figyelmét, milyen óriási felelősséggel jár annak a kérdésnek az eldöntése, hogy közszereplőknek minősülnek-e az egyházi vezetők. Utaltak arra, hogy az elsőfokú ítéletet parlamenti felszólalásban üdvözölte egy országgyűlési képviselő (Fodor Gábor). Kifejtették: amennyiben a táblabíróság helybenhagyja a februárban születt ítéletet, még ha áttételesen is, de politizál és politikai véleményt mond, hiszen az egyik parlamenti pártnak kedvezne. Az alkotmány pedig tiltja a bírák politizálását - emlékeztették a jogi képviselők a bírói tanács tagjait, hangsúlyozva a bírói függetlenség fontosságát.
Egy jogi kérdés eldöntésével természetesen még nem politizál a bíróság, vagy ha igen, akkor azzal is politizál, ha nem dönt, és ezzel ahelyett, hogy megoldaná, csak a szőnyeg alá söpri és elodázza a problémát. Pont úgy, ahogy a politikusok szokták: bár számtalan ígéret, fogadkozás elhangzott a kérdés rendezésére, az ügynökkérdés, a közelmúlt feltárása - ahogy ezt a per is bizonyítja - továbbra is megoldatlan.
*
Az elmúlt tizenvalahány évben, nagyon helyesen, nagy súly helyeződött az igazságszolgáltatás függetlenségére. De a függetlenség nem járhat együtt a felelőtlenséggel, pontosabban a felelősség hiányával. Ahogy Fleck Zoltán fogalmazott a fent említett tanulmányában: "Nem nehéz belátni, hogy a kontrollált bíróság függetlenség nélkül gyenge, egy független bíróság felelősség nélkül pedig veszélyes; egyik sem szolgálja az alkotmányosságot". Paradoxonnak tűnhet, hogy miért szabadultak esetünkben a bírák a felelősségtől, ha esetleges rossz, hibás döntéseikért nem terheli őket valódi felelősség. Ha nincs rajtuk felelősség, akkor miért hárítják el a döntés felelősségét? A kérdésben benne van a válasz... A magyar futballban nem a bírók szoktak alibizni, a magyar igazságszolgáltatásban azonban előfordul, hogy a bírák alibiznek. A fociban talán nincs rosszabb, mint amikor a játékosok folyton csak hátrafelé passzolgatnak, és végül hazaadják a labdát. Ez a mostani bírói döntés is pont egy ilyen alibipassz.
A legbosszantóbb az, hogy ez az egyetlen törvényes út (a tudományos kutatók kutatásait leszámítva) a múlt valamiképpeni tisztázására. Nem is út ez, csak egy szűk és végtelenül hosszú ösvény. Annyira szűk, hogy most kiderült, egyelőre járhatatlan. Pedig érezhető némi társadalmi nyomás és haladás. Nemcsak a Kenedi János vezette iratfeltáró bizottság alakult meg, de már az alperes egyházfők is cikinek érzik, hogy úgy tűnnek fel a közvélemény előtt, mint akiknek takargatnivalójuk van a múltjukban. Nyáron például megkeresett a katolikus főpapok képviselője, hogy ha elállok a pertől, akkor odaadnák nekem azokat a róluk szóló iratokat, amiket az állambiztonsági levéltárból kértek ki. Nem mentem bele, hisz engem igazából nem az adott egyházfők személye érdekel (főleg nem a tőlük kapott papírok), hanem az ügynökkérdés törvényes rendezése. Valamint az, hogy jogerősen is annak minősüljenek, akik valójában. Közszereplőknek.
A szerző újságíró.
