A Stabilitás Megtakarítási Számla (SMSZ) lényege, hogy amennyiben természetes személyek legalább 5 millió forintot elhelyeznek ilyen számlán, akkor az összeg a befizetés időpontjában megszerzett jövedelemnek minősül, tehát később nem nagyon nézik, honnan van a pénz. A befizetéssel személyi jövedelemadó-fizetési kötelezettség is keletkezik, az adóalap mértékét a befizetés és a pénz felvétele közt eltelt idő határozza meg, ami a felvett összeg duplájától (3 éven belüli felvét) nulla forintig (5 év után) terjedhet. Ha tehát az ügyfél befizet a számlára 100 millió forintot (ne akarjuk tudni, honnan származik), akkor másnap 200 millió forint utáni szja befizetésével kiveheti a pénzt, és igazolást kap arról, hogy a jövedelmére legálisan tett szert. Ez a termék "pénzmosós" része. Ha van öt éve parkoltatni a pénzt - épp ennyi az adócsalás elévülési ideje -, akkor már adót sem kell fizetnie. A számlavezető intézmény ugyan rögzíti a befizető adatait, de az adót a bank utalja át és vallja be a NAV-nak - a személyes adatok továbbítása nélkül. A konstrukció védelmezői szerint a számlával való visszaélés mindezek ellenére kizárható, hiszen a számla megnyitásakor a bankoknak ügyfél-átvilágítást kell végezniük, így kiszűrhetők azok, akik pénzmosási céllal nyitnának számlát. Mivel azonban a bankok nem nyomozóhivatalok, kétséges, hogy mennyire lesznek képesek kiszűrni a fekete jövedelmeket mozgató ügyfeleket.
Miért jó ez az államnak, mitől rendeződik az államadósság? Az SMSZ valójában egy pénz- és egy értékpapírszámlából áll, utóbbira csak forintban jegyzett, magyarországi vagy EGT-államkötvényeket lehet vásárolni. Mivel a pénzszámla nem kamatozik, jövedelemre csak állampapírok vásárlásával lehet szert tenni. A hivatalos indoklás szerint a törvényhozó így szeretné rávenni az adózatlan vagyonnal rendelkező magánszemélyeket, hogy vegyenek forintban jegyzett állampapírokat, és szálljanak be az államadóság finanszírozásába, ezzel csökkentve az ország magas devizaadósságát. A devizaadóssággal ugyanis az árfolyamok változása miatt nehéz tervezni, s folyamatos kockázatot jelent az államháztartás számára. Az állam cserébe nem egyszeri, hanem korlátlan adóamnesztiát is hirdet, hiszen nincs határideje a terméknek, és bár egy számlára csupán egyszer lehet pénzt utalni, a törvény nem korlátozza az egy személy által nyitható számlák számát.
A konstrukció több sebből vérzik. Adóamnesztiát hirdetni már önmagában sem szép dolog, hisz rossz üzenete van a becsületesen adót fizetők felé. Baleknak érezheti magát mindenki, aki tisztességesen számlát ad, bejelenti alkalmazottait és nem rejtegeti megtakarítását külföldi bankokban. Erkölcsileg tehát semmiképp sem védhető a pénzért megvásárolható bűnbocsánat.
Természetesen vannak helyzetek, amikor gazdasági érvekkel megmagyarázható egy ilyen lépés. Például amikor egy állam úgy ítéli meg, hogy állampolgárainak olyan jelentős vagyona került az országhatáron kívülre, ami aránytalanul nagy adókiesést vagy forráshiányt jelent. Ebben az esetben az adóamnesztia akár hatékony eszköze lehet az adóbevételek növelésének. Ez persze leginkább olyan országokban működik, ahol kiszámítható a gazdasági és jogi környezet, és bízhatnak benne az adócsalók, hogy vagyonuk hazahozatalát követően tényleg békén hagyják őket. Egy adóamnesztiát időnként le lehet nyomni az állampolgárok torkán, de rendszeres alkalmazása nem lehet eredményes (hiszen az adócsalók nem érzik kihagyhatatlan lehetőségnek), és a becsületes adófizetők körében is érthető feszültséget kelt. Ahhoz, hogy az adóamnesztia ne váljon a feketegazdaság állandó pénzmosodájává, fontos, hogy lehetőleg rövid ideig tartson, és ne tegye lehetővé a szervezett bűnözéssel és korrupcióval keresett pénzek kifehérítését.
Az elvi problémákon kívül számos jogi és gyakorlati érv is kérdéseket vet fel. Az EU-s pénzmosási szabályokkal való ütközésen kívül az is nehezen értelmezhető, hogy miként válhatott az SMSZ éppen annak a törvénynek a részévé, amely tiltja az adóamnesztiát. Ez jól mutatja a kormány kétarcúságát a témában. Szóban és egyes jogszabályokkal hadat üzen az offshore-ozásnak, de közben hatalmas kiskaput nyit az adócsalóknak, pénzmosóknak. Egyébként 2012-ben ért véget a legutóbbi adóamnesztia Magyarországon, két év alatt akkor nagyjából 100 milliárd forintot sikerült hazacsábítani. Ez nem különösebben jelentős összeg, ha arra gondolunk, hogy egyes becslések szerint több mint 2000 milliárd forintnyi vagyon lehet külföldön. Mitől működne most jobban? Aligha lett azóta kiszámíthatóbb a magyar gazdaság vagy a jogrendszer, és az adóhatóság iránti bizalom is mélyponton van. Nem látszik, hogy mi hatna ösztönzően azok számára, akik elvben akár hajlandók lennének hazahozni külföldi vagyonukat vagy annak egy részét.
Kérdés, hogy mi a kormány valódi célja a Stabilitás Megtakarítási Számlával. Valóban csak az adósságrendezésre tett erősen vitatható kísérlet, vagy lesz, aki azért jól jár ezzel a termékkel? A gazdasági és jogi környezet kiszámíthatatlansága miatt ugyanis csak azoknak érheti meg ennek a pénzfehérítési csatornának a használata, akik maguk mögött tudhatják a törvényt és a törvényhozókat. Ilyen üzleti körök tudjuk, hogy léteznek. Ebben az esetben ugyanis nem kell attól tartaniuk, hogy egy adott pillanatban egy jogszabály hirtelen megváltozik, más értelmezést nyer, vagy a cégét adóellenőrök lepik el. Az pedig, hogy személyekre, cégekre szabnak törvényeket, nem ismeretlen jelenség Magyarországon.
A szerző a közpénzek elköltésének folyamatos nyomon követésével és a korrupció elleni küzdelemmel foglalkozó K-Monitor Közhasznú Egyesület munkatársa.
