A terv tiltakozásokat váltott ki. Volt, aki hiányolta a társadalmi vitát; volt, aki gyanakodott, s a kormány részéről sanda szándékokat feltételezett; volt, aki aggodalmaskodott; volt, aki azt mondta: nem a megszállásnak, hanem az ellenállásnak kellene emlékművet emelni; volt, aki már az emlékműállítás szándékát is történelemhamisításnak nevezte.
Még nem tudjuk, hogy a létrejövő emlékmű mire helyezi a hangsúlyt, azaz miről fog szólni. Csak azt tudjuk, hogy témája a német megszállás lesz, és helye a Szabadság tér. És még egyet: indoklásként a kormány tájékoztatásért felelős apparátusa a magyar alaptörvény (alkotmány) részét képező Nemzeti hitvallás egy passzusára hivatkozik.
Tragédiák emlékezete
A magyar kultúra nyitott arra, hogy a szomorú eseményeket kitüntetett módon emelje be a nemzeti kánonba. Már a Himnusz is jórészt tragédiák felsorolásából áll, és a költő Istentől éppen ezen tragédiák okán kéri a szánalmat.
Ebben a felfogásban a tragédiákat okozó balsorsért egyrészt mások, másrészt - bűneink miatt - mi magunk vagyunk felelősek, legalábbis Kölcsey Ferenc a nemzeti ima szerepét betöltő vers alapján így gondolta ("Hányszor támadt tenfiad / Szép hazám, kebledre, / S lettél magzatod miatt / Magzatod hamvvedre!"). A nemzeti önsajnálat folyama máig erős maradt, noha a saját felelősség kihangsúlyozása az idők során egyre vékonyabban csordogáló patakocskává szelídült.
A mai Magyarországon a törvényben rögzített hat nemzeti emléknap közül három (a holokauszt, a kommunizmus áldozataira emlékező, illetve az aradi vértanúkról szóló) a nemzeti szomorúságnak szentelt alkalom.
Mindezzel csak azt kívánom jelezni, hogy kultúránk nyitott a saját felelősségtől egyre megfosztottabbá vált balsors motívumára, s éppen ezért egyáltalán nem életidegen ötlet az ország megszállásáról megemlékezni. Tehát önmagában a ténnyel, miszerint az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállásról emlékművet kívánnak készíteni, nincs probléma - még akkor sem, ha a tragédiák saját felelősségtől egyre mentesebb túlhangsúlyozása sokak ízlésétől és értékrendjétől eltér, köztük az enyémtől is.
Balsors és felelősség
A kérdés az, hogy egy nem pozitív hangsúlyú, tragikus következményekkel járó esemény miként értelmeződik. Benne van-e az, ami az ország akkori vezetőinek felelősségét illeti, különös tekintettel arra, hogy konkrétan ezt a megszállást (is) legitimálták. A király nélküli királyság kormányzója a helyén maradt, a magyar államapparátus folytonosságát nem megszakítva, zavartalanul működött tovább, és az akkori hatalmi elit nem jelezte a lépés illegitim voltát.
Mindez valószínűleg összefüggött azzal, hogy a megszállást megelőzően ugyanez a hatalmi elit nyitott volt mindazokra az érdekekre, értékekre - egyszóval politikára -, amelyeket a német megszállás brutálisan realizált. Különösen az utólag született emlékiratokból tudjuk azt, hogy a folyamatokat viták, eltérő politikai szándékok színezték, s azt is, hogy ezen elit tagjai közül nem mindenki örömként élte meg a közvetlen német katonai jelenlétet. Magyarország a megszállás előtt is a Harmadik Birodalom szövetségese volt, de a német vereség egyre valószerűbbé válásával ingadozó, vonakodó szövetségessé vált. A Wehrmacht többek között azért szállta meg az országot, hogy a további vonakodásnak elejét vegye. De az is igaz, hogy a hatalmi elit komoly ellenállást nem fejtett ki, mert még mindig erőteljesebb volt a szövetségesi kötődés, mintsem az eltávolodás mozzanata.
Nem mindegy tehát, hogy egy német megszállási emlékmű miről szól. Szólhat a német katonai akcióról, s ebben az esetben inkább a Wehrmachtnak, s nem a megszállásnak állít emlékművet. Szólhat arról, ami a német megszállásból következett: százezrek deportálásáról, halálba küldéséről; magyar katonák pusztulásáról; az ország hadszíntérré válásáról, s így áldozati emlékművé válhat. Szólhat arról, hogy a nemzeti függetlenség értéke veszett el, s ennyiben inkább függetlenségi emlékmű készülhet. Szólhat az egykori hatalmi elit politikai csődjéről, s ennyiben a mindenkori hatalmi elit felelősségéről szóló emlékmű is lehet. S persze szólhat a különböző tartalmak kombinációjáról is.
Mintegy eligazításképpen a kormányzati információs központ az emlékmű indokaként az alaptörvény egyik szövegrészére hivatkozik: "Hazánk 1944. március 19-én elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május 2-ától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének. Valljuk, hogy a huszadik század erkölcsi megrendüléshez vezető évtizedei után múlhatatlanul szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra."
Itt és most nem kívánom részletesen elemezni a Nemzeti hitvallást - megtettem ezt máshol, máskor (lásd: Gerő András: Eseteim az alkotmánnyal, ÚMK, 2011), de megjegyezném, hogy ezen állítások sok kívánnivalót hagynak maguk után; mondhatnám azt is, tényszerűen hibásak. Ha a nemzeti függetlenség elvesztését egy megszállástól számítják, akkor visszaállta egy másik megszállás vége lehet. Magyarországról a szovjet csapatok kivonulása 1991. június 19-én fejeződött be, az ország szuverenitását gúzsba kötő, a szovjetek által uralt katonai szövetség, a Varsói Szerződés jogi felszámolása 1991. július 1-jén ért véget. Közjogi értelemben Magyarország önrendelkezése 1990-ben nem volt teljes; ahogy köznapian mondanánk: 1990-ben még itt voltak az oroszok. Az 1990. május 2-i időpont tehát tényszerűen helytelen. De az sem igaz, hogy ez a nap lenne a magyar alkotmányos rend és az új demokrácia kezdete. A magyar alkotmányos rend kezdete az 1989. október 23-án kihirdetett, ideiglenesnek szánt alkotmány (a szöveg 21 és fél évet élt). A már létező alkotmányos rend alapján írták ki az 1990-es választásokat, s éppen ezért az új Országgyűlés megalakulása "csak" a magyar demokrácia, nem az alkotmányos rend kezdete. A Nemzeti hitvallás idézett passzusa egyetlen időponthoz társít olyan fogalmakat, amelyeknek a működése időben is tagolt folyamat eredménye volt.
Természetesen a Nemzeti hitvallás gondolkodási-módszertani hibája érvényes a német megszállást rögzítő időpontra is. 'k innen számítják a nemzeti önrendelkezés elvesztését, jóllehet a magyar állami struktúra folytonossága sértetlen maradt. A magyar állam a megszállást megelőzően önként tette azt, amit a megszállást követően kényszerrel is nyomatékosítottak, s elvittek addig a pontig, ami már nyilvánvalóan szembement minden magyar nemzeti érdekkel. Tehát itt is folyamatról van szó, amelyben a megszállás csak az egyik eseménytörténeti állomás volt. Az addigi önkéntességből - nem mindenre kiterjedő és nem korlátlan - kényszer lett.
Ha a kormányzat a történetileg és fogalmilag zavaros Nemzeti hitvallásra hivatkozik, akkor ezt rosszul teszi. Innentől gondolhatjuk úgy, hogy ez a zavarosság az emlékműállításra is rányomja a bélyegét. Ez konkrétan annyit jelent, hogy a korabeli hatalmi elit minden hibájáért és bűnéért a német megszállás felel. 1944. március 19-e előtt "rendben voltunk", utána azonban jöttek a nagy bajok. Ha így lesz, akkor a saját felelősség motívuma elvész; a Himnusz óta kis patakocskává szelídült csordogálás is megszűnik.
Minderre van hajlam a mai kormányzat részéről, amit jól mutat a két háború közötti Magyarország differenciálatlan rehabilitációjának hivatalos és akadémiai folyamata; az értelmiségi kurzuslovagok vitalizálódása. Munkájukra van kereslet.
A helyszín
A tervezett emlékműről szóló tudásunk biztos pillére a helyszín. A kormányzat a Budapest belvárosában lévő Szabadság teret jelölte ki.
A Szabadság tér annak idején nagyjából a lebontott Újépület helyén jött létre. Az Újépületet még II. József kezdte el építtetni, s története okán egyfajta szimbolikus erőre tett szert. Itt tartottak fogva olyan embereket, akik 1848-49-ben a magyar forradalomban és az önvédelmi háborúban fontos szerepet játszottak. Itt végezték ki többek között Batthyány Lajos grófot is, az első felelős magyar kormány miniszterelnökét. Az Újépületet 1897-ben lebontották. A kor döntéshozói úgy határoztak, hogy helyének nagy részén teret alakítanak ki, amely szimbolikus üzenetében 1848-ról szól majd. Ezért nevezték el 1900-ban Szabadság térnek, s ezért viselik a környező utcák Aulich Lajos, Vécsey Károly nevét; ezért található a tértől nem messze, az egykori kivégzés feltételezett helyén a Batthyány-örökmécses, s a tér nyugati oldala mentén futó utca ezért emlékeztet október 6-ára.
A tér - pontosabban szólva a teret övező épületek együttese - a magyar nagytőke és nagypolgárság emlékműve is lehetne. Itt építették fel az egykori Osztrák-Magyar Bankot, ami ma a Magyar Nemzeti Bank (1905), ide épült a Tőzsdepalota (1902-1905) - ami az egykori MTV épülete volt, és ma üresen áll -, itt van a magyar szecesszió egyik csodája, az egykori Postatakarékpénztár (1901), s itt olyan nagypolgári épületek, amelyeknek egy részében ma az USA nagykövetsége, illetve különféle intézmények találhatók. Budapest egyik reprezentatív teréről van szó, amelyet az elmúlt években fel is újítottak, szökőkúttal, mélygarázzsal.
A tér 1848-as szellemiségű megfogalmazása az I. világháborút követően áthangsúlyozódott. A két háború közötti időszakban egyfelől megmaradt a '48-as indíttatás, másfelől felülírta ezt az adott kor revíziós eszmevilága. 1921-ben ide kerültek az Irredenta szobrok (Észak, Dél, Kelet, Nyugat) és az Ereklyés Országzászló (1928). 1930-ban a térhez tartozó egykori sétatéren létrejött a Széchenyi-kút, s 1934-ben az Újépületnek, illetve a '48-as mártíroknak emléket állító szobor. 1936-ban itt állították fel Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok szobrát is, aki 1919 októberében megakadályozta, hogy a Budapestet megszálló román csapatok kifosszák a Nemzeti Múzeumot.
Anélkül, hogy a tér különféle időszakokban létezett minden emlékművét felsorolnám, tisztán látszik, hogy a '48-as indíttatás ugyan részben megmaradt, de a két háború között a tér alapvetően revíziós emlékhely lett.
1945 után megint változott a tér jellege. 1945-ben elbontották a revíziós szobrokat, s rá egy évre, 1946-ban felállították a Szovjet Hősi Emlékművet. A tér szovjetizálását csak erősítette Kisfaludi Strobl Zsigmond Hála c. szobra, amelyet 1950-ben, Sztálin 70. születésnapjára avattak fel.
A rendszerváltás után nem kerültek vissza az irredenta emlékművek, s nem bontották el a szovjet emlékművet sem, noha a magyar elbeszélésmódban a szovjet jelenlét már nem felszabadulásként, hanem inkább megszállásként van jelen. (A szovjet emlékmű jelenlétének jórészt nemzetközi, a magyar-orosz államközi viszonyra vonatkozó okai vannak, ami érinti a mai Oroszország területén található II. világháborús magyar katonatemetőket is. De ez egy másik történet.)
Mindenesetre tény, hogy a Szabadság tér most is tele van emlékművekkel (visszaállított Bandholtz-szobor - 1990; Széchenyi-emlékszobor - 1991; Első atlétikai verseny 125. évfordulója - 2000; Carl Lutz - 2006; Ronald Reagan - 2011). Tény az is, hogy itt van a magyar főváros napjainkra egyetlenként megmaradt szovjet emlékműve. Tény az is, hogy ide akarnak állítani egy eleddig ismeretlen tartalmú német megszállási emlékművet.
Mindez annyit jelent, hogy nehéz lesz megfelelő helyet találni neki. Súlyosabb kérdés azonban, hogy így olyan eszmei üzenetet fognak megteremteni, ami egy polcra (térbe) helyezi a formállogikailag hasonlóvá tehető, de történetileg eltérő karakterű, illetve funkciójú szovjet és német megszállást. A két megszállás emlékművének közös térbeli jelenléte pedig részben vagy egészében szélsőséges politikai világképek ütközőpontjává teheti mind az emlékműveket, mind a teret.
Ez a kormányzati megoldás nagy valószínűséggel nem a múlt múltként való kezelését, az áldozatok emlékét vagy éppen a lelki megbékélést, a "lelki megújulást", hanem a jelen identitáspolitikai küzdelmeit gerjeszti. Borítékolható, hogy a német és szovjet emlékmű egy térben megjelenése permanens irritációs, illetve azonosulási pontot fog jelenteni olyan politikai identitások számára, amelyeknek jelenlétét, életképességét nem biztos, hogy helyes ösztönözni. Ráadásul ez a megoldás a megértést, a "szellemi megújulást" is nehezíti, hiszen egyformán leegyszerűsíti azt, ami különféleképpen volt bonyolult.
Akármi is lesz, jobb lenne, ha nem itt lenne. Feltéve, ha a kormány szabad akaratából nem akarja a történelmünk szerves részét képező abszurditások, sőt politikai perverziók sorát gyarapítani; eszerint ugyanis a nevében szabadság tere tartalmilag egyenlővé válna a megszállások terével. 1848-tól az irredentán és a szovjetizáláson át eljutottunk a demokratikus idiotizmusig.
Egy jeles magyar író gondolatát idézve: "Édes hazám, megint hülye vagy."
