A Gyurcsány-kormány utolsó két évében gyakran megfordultam az Írószövetség Bajza utcai székházában. Írtam tudósításokat (lásd például: A szabadság sajnálatos bálja, Magyar Narancs, 2008. szeptember 25.), de valami perverz kíváncsiság is odavonzott. Próbáltam megérteni, miből fakad és hova sodorja híveit az a sajátos világértelmezés, amely megszólalásaikban felszínre tört. A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy felállt a derék író, és a pódiumról magabiztosan kinyilatkoztatta ugyanazt, amit az előtte igen elszántan szónokoló kolléga is mondott, és amit ki tudja, hány éve vagy évtizede mondogattak már egymásnak. A súlyos igazság, amellyel fáradhatatlanul szembesítették egymást, nem más volt, mint hogy hazánkban szellemi háború dúl. A kapitalizmus, a globalizáció, a multikulturalizmus, a posztmodern, a liberalizmus és a többi idegen kifejezés elnyomja a nemzeti értékeket, a vallásos érzületet, a hagyományokat, a rendet, a családot és a rímes verseket. Az igazi értékeket elhallgatják - azt hiszem, ennek a kijelentésnek a variációit hallottam ott a legtöbbször. Hogy pontosan kiket nyomnak el, kik, miért és hogyan, arról kevés szó esett. Hiszen úgyis tudta mindenki.
| ||
Természetesen hatalmas különbségek voltak és vannak a szereplők között; az Írószövetségben és környékén bőséggel találunk felkészült irodalmárokat és jelentős írókat. Ez a harcias retorika, az együgyű vagy konkrétan értelmetlen ellentétpárok felállítása azonban szinte minden diskurzust leural. Megbénítja a gondolkodást, és megeszi a lelket. Mindez nemcsak hamis, de végtelenül unalmas is, ezért e sértődöttségében összetartó kis közösségen kívül szinte senkit nem érdekelt. A Fidesz választási győzelme után azonban ezek a figurák kipörögtek a napvilágra, a kormányzat leplezetlen rokonszenve rájuk irányította a figyelmet - és ez meglepte őket. Azt tapasztalták ugyanis, hogy bár ugyanazt mondják, mint mindig, de ettől most hirtelen mindenki baromi ideges lesz. A Tokaji Írótábor 2012-es felhívása például relatíve visszafogott megfogalmazása volt a szokásos téziseknek. Az állt benne, hogy a szocialista kultúrpolitika és a posztmodern teoretikusok "szövetsége" máig elnyomja a nemzeti érzelmű irodalmat. Botrány lett belőle, pedig a Bajza utcában szépen tapsoltak hozzá. Ki érti?
Az igazi felháborodást azonban az évtizedekig az Írószövetséghez hasonló eszmei környezetben vegetáló Magyar Művészeti Akadémia térnyerése hozta el. Pontosabban az, hogy tagjai - Fekete György elnökkel az élen - elmondták ugyanazt, amit oly régóta gondolnak. Most pedig erre a célra lett nekik egy saját folyóiratuk.
Vonzónak nem mondanám a decemberben megjelent első számot, a tördelés unalmas, a képek jobbára giccsesek vagy semmilyenek, de a drága papír megteszi a magáét. A Magyar Művészet "minden művészeti ágat magába foglaló" "elméleti folyóirat". Megjelenik negyedévente, 1000-1500 példányban. "Mint 'összművészeti fórum' - a magyar értekező próza kivételesen gazdag örökségének újraéledését segítve - az esszé műfaját részesíti előnyben" - olvasom az MMA honlapján. Szerencsés választás, mivel az esszénél semmi sem alkalmasabb arra, hogy most már végre kimondják az igazságot: háború van.
Mindjárt elárulom, kik között zajlik a csata, de először a szerkesztésről, amely tekintélyelvű és udvariatlan: a mezei akadémikusok és a kevés külsős vendégszerző csak a főméltóságok után következhet. Először a lap főszerkesztője, Kulin Ferenc beszélget az MMA elnökével. Kiderül, hogy kölcsönösen nagyra becsülik egymást. Kulin és folyóirata karakánságáról, önállóságáról, stílusáról sokat elmond ez az ún. kérdése: "Nem szeretném gazdasági kérdések felé terelni a beszélgetést, de a közvéleményt manipuláló dezinformációk miatt mégis közbevetem, hogy ehhez képest nem tűnik túlméretezettnek az a hatáskör, amivel az MMA a kultúra finanszírozásának területén rendelkezik." Utánuk jön Kucsera Tamás Gergely, az MMA főtitkára és a Magyar Művészet társszerkesztője, aki összefoglalja az MMA eddigi köztestületi munkáját. Megállapítja, hogy az intézményesülés "jó ütemben halad". Az MMA vezetőinek tornasorában Zelnik József alelnök és Jankovics Marcell elnökségi tag következik.
Ami a hadviselő feleket illeti. Fekete György véleménye szerint a "kulturális multinacionalitás" durva támadásokat intéz a nemzeti kultúra ellen, a globális pénzhatalom pedig gátlástalanabbul kontrollálja a kultúrát, mint a puha diktatúrák. Az elnök szerint az akadémia törekvései egyszerre irányulnak "a nemzeti kultúra és a nemzetállam pozícióinak védelmére". Zelnik József esszéje az akadémiai eszméről több ezer év kultúrtörténetét tekinti át, és kimutatja, hogy azt a gnoszticizmus és a kereszténység küzdelme mozgatja. Napjainkban a gnoszticizmus "szellemi válságot idézett elő: a kiút megtalálása a mai akadémiák legfontosabb feladata". Jankovics Marcell "vitairata" rámutat, hogy "a Civilizáció kezdi fölfalni, elemészteni a Kultúrát". Ellentétpárjai rávilágítanak a kettő közti különbségekre. A Kultúra népi, genetikus, konzervatív, nemzeti, tartalmas. A Civilizáció városi, kitalált, liberális, globális és üres.
Utóbbi két írás már az Esszék, tanulmányok rovat része, amelynek közleményei a paradigmaváltás fogalmát igyekeznek körüljárni - Pethő Bertalan és Nyilasy Balázs ezt kifejezetten érdekesen teszik. A második rovat az Elvek, programok, ars poeticák, amelyből Dubrovay László és Szemadám György téziseit emelhetjük ki, mivel roppant érdekes ellentétekre hívják fel a figyelmet. Az akadémia Zeneművészeti Tagozatának vezetője szerint az atonális "kortárs zene" legyőzte a dallamos, harmonikus stb. zenét. A Képzőművészeti Tagozat vezetője szerint pedig "az Egység keresése helyébe a Másság kultusza, az Igazság helyébe az Érdekesség, a Harmónia helyébe a Különös lépett".
Maga Orbán Viktor így fogalmazott az MMA köztestületté avatásán: "A jó igazi győzelme a katarzis. Amíg ez nem következik be, addig a rossz legföljebb a választást veszíti el, de az emberi lelkek megszerzéséért folytatott küzdelmet nem." Csak remélhetjük, hogy a Magyar Művészet hosszú életű lesz, és lapjain folytatódhat a Jó és a Rossz háborúja, a képzelt világok harca.
