Pedig a demográfia valóban a legfontosabb sorskérdésünk, amivel régóta nem nézünk szembe; és nemcsak a miénk, hanem egész Európáé. És úgy Magyarország, mint Európa számára a két legfontosabb társadalmi feladat a demográfiai torzulás korrigálása és a társadalmi integráció képességének a növelése lenne. A demográfiai helyzet pedig csak akkor stabilizálható, ha a jövő érdekében a teljes népességben ösztönözzük a gyermekvállalást, és ha a jelen érdekében tudatos bevándorláspolitikát folytatunk.
A demográfiai torzulás korrigálása
Magyarország 1970 és 2017 közötti népességszám-alakulása önmagáért beszél: az 1981-es trendforduló óta folyamatos a fogyás.
A rendszerváltozás utáni években a halálozások száma érdemi változások nélkül, kis kilengéssel mozog, a születések száma pedig 1999-ig folyamatosan csökkent, azóta hullámzó stagnálás a jellemző, bár az utóbbi évek enyhe növekedése tagadhatatlan. De ez a növekedés messze van bármilyen tartós javulás ígéretétől. (Lásd két ábránkat.)
E dinamika nem kurzusfüggő: az elmúlt 10 évet tekintve tavaly ismét a legmagasabb, 4,1 százalékos volt a népességfogyás; e téren az elmúlt 50 év legnagyobb arányszámát, 4,7 százalékot pedig 1999-ben, az első Fidesz-kormány alatt regisztráltuk. Természetesen ez édeskeveset árul el a Fidesz-kormányokról, hiszen a ciklus első teljes éve önmagában nem értékelhető, és a 2017-es romlást a halálozások növekedése, nem pedig a születésszám csökkenése okozta. De a lényeg: a fő számokat és nagy irányokat tekintve teljesen mindegy, hogy a lakosságszám növekedésének igényét fennhangon hirdető „keresztény-nemzeti” erők, vagy „hazátlan baloldali kozmopoliták” vannak hatalmon. A vágyott és a nemzet jövőjéhez szükséges gyermekszámot meg sem közelítettük egyik kormányzati ciklus alatt sem.
A folyamatos népességfogyás oka ugyanis strukturális: a korcsoportok aránya előrevetíti a későbbi trendeket, és meghatározza az eltartók és eltartottak arányát. Fontos, hogy nem lakosságszámról, hanem demográfiai egyensúlyról beszélek, és mindegy, hogy ez 8 vagy 10 milliós lakosságszámnál áll helyre. A normális, fenntartható társadalmi működés kiegyensúlyozott korfát igényel. A jövőnek akkor lesz gazdaságfedezete, ha lesz emberfedezete is.
Rossz célok, alkalmatlan eszközök
A magukat „nemzetinek” nevező kormányok a „minőségi gyerekszülést” támogatják: érdemi adókedvezményt, csok-ot, színvonalas felső-, sőt, már középfokú oktatást is csak a magasabb jövedelműek tudnak igénybe venni. Ez illeszkedik az „elveszünk onnan, ahol nincs, és adunk, ahol van” politikájához – de benne van az összekacsintó szalonrasszista hátsó szándék is: az etnikai homogenitás őrzése, a törekvés arra, hogy inkább a „rendes magyar emberek szüljenek”, ne a „nem idén nyáron lebarnultak”.
Ez a kirekesztő, etnicizáló szemlélet nemcsak az emberi egyenlőség és egyenlő méltóság elvét sérti, de nem lehet eredményes sem. Bár demográfusok óvnak a leegyszerűsítésektől, a világ országait tekintve mégis egyértelmű a fordított összefüggés a humán fejlettségi mutató és a termékenységi arányszám között. (A humán fejlettségi mutató, azaz a HDI az egy főre jutó nemzeti jövedelemnél komplexebben méri az emberi jólétet: kiszámolásakor figyelembe veszik a születéskor várható élettartamot, az iskolázottságot és az életszínvonalat – a szerk.) Ugyanez a fordított reláció Magyarország kistérségeiben is kimutatható. A jövedelmek tekintetében is azt látjuk: azokban a kistérségekben magasabb az élveszületési ráta, ahol szegényebbek az emberek (és ott is, ahol jóval az átlag feletti a jövedelem). A munkanélküliség ugyancsak jó mutatója egy-egy régió életminőségének – és ahol alacsonyabb a munkanélküliség, ott a születésszám is alacsonyabb.
Az okok összetettek, de a tények nyilvánvalók: nem a kormány által támogatni kívánt társadalmi csoportban a legnagyobb a termékenység. Ha már emberiességi okokból nem sikerül: legalább ezért el kell jutni oda, hogy minden gyermek számít, mindegy, hogy gazdag vagy szegény, hogy a Rózsadombon született-e vagy a putrisoron.
Mindezen torz politikák mellett a népességszám növelésének jó néhány egyszerűbb eszközét sem használjuk ki, így a reprodukciós medicinát sem. Magyarországon alulbecsülik a meddőség szerepét: a hozzáértők szerint meddőség miatt évi 19 ezer gyerek nem születik meg, miközben a korszerű kezeléseknek köszönhetően ennek a számnak ma már nem kéne többnek lennie 6–7 ezernél. Egyszerűbbé, könnyebbé kell tenni az örökbefogadást is. S valóban: a család, mint érzelmi, gazdasági és kulturális bázisközösség kiemelt támogatást, védelmet érdemel – de család a mozaikcsalád is, és az is, amelyet nem szentel meg Isten papja. Egyneműek is tudnak példaértékű családban élni, gyermeket nevelni, bárhányan is. Az ideológia önmagában nem használ: a térség államai közül a legmélyebben katolikus Lengyelországban a legalacsonyabb a termékenységi arányszám (1,39).
Az tehát nem fog menni, hogy csak a keresztény középosztály szaporodjon, az is csak megszentelt családban – de eközben szűnjön meg a népességfogyás is.
Bevándorlás nélkül nem megy
A demográfia alapszámai drámaiak – de a helyzet még ennél is rosszabb. A születésszám növelése alapvető érdekünk, de a jelen problémáira nem válasz. Kapitány Balázs és Spéder Zsolt, a KSH Népesedéskutató Intézetének két munkatársa remek tanulmányban érvel amellett, hogy „önmagukban a termékenység növelését célzó politikák nem képesek reális időtávon belül stabilizálni az ország népességét” (Hitek és tévhitek a népességcsökkenés megállításáról, Index, 2015. május 29.). A jelen és a közeljövő pedig aggasztó. A tíz évvel ezelőtt meg nem született gyermekek nem fognak 10 év múlva szülni. Folyamatosan romlik a gazdaságilag aktív és az inaktív korosztály aránya – azaz a magyar társadalom rohamosan öregszik. Márpedig a társadalom működőképessége elsődlegesen nem a lakosságszámtól, hanem a korstruktúrától függ, s ezért a születésszám növelése mellett (nem helyett) fontos eszköz a migrációpolitika is.
Ideje szembenézni azzal, hogy tudatos bevándorláspolitika nélkül nincs fenntartható társadalom.
A KSH statisztikái szerint a migrációs egyenlegünk nullaközeli: hivatalosan tehát nem vagyunk kivándorló ország. Ám félő, ez a szám nem írja le a valós helyzetet. Egyrészt friss „bevándorlóink” nem mind valós bevándorlók, jelentős részüknek esze ágában sincs itt élni, és főleg itt dolgozni. Elég a letelepedési kötvény révén állampolgárságot vett személyekre, vagy az ukrán határ mentén egy-egy házba százasával bejelentett választókra gondolni. A rendszerváltás után jelentős volt a betelepülők szerepe, akkoriban zömmel fiatal, aktív és integrálható személyek (határon túli magyarok) érkeztek. (Ehhez lásd ismét az 1. sz. ábrát: a 90-es évek elejének csekély javulása nem a hazai folyamatok eredménye volt, hanem az áttelepülésé.) Ez azonban a múlté, mert immár az anyaország egyáltalán nem vonzóbb, mint a szülőföld, s az EU-csatlakozás után amúgy is tranzitállomás lettünk; a határon túli magyarok inkább csak átrohannak az országon.
Másrészt pedig a kivándorlókat is „okosan” tartjuk számon. Azok a külföldön dolgozók, akiknek van lakcímkártyájuk, nem számítanak kivándorlónak, sőt megjelennek a magyar foglalkoztatási adatokban – pedig tudhatóan nincsenek itthon! Ennél is súlyosabb azonban, hogy – az LMP által kiperelt adatok szerint – 2010 óta a Magyarországon anyakönyvezett gyermekek közül 78 ezer külföldön született: azaz ma már minden hatodik magyar állampolgárságú gyerek külföldön születik. Az egyik szomorú tanulság ebből az, hogy még az alacsony születésszám is kozmetikázott, a másik pedig, hogy a migrációs egyenlegünk (és korfánk) is rosszabb: ha a gyerek már kint jár iskolába, akkor a család számára bajosan lesz visszaút.
Az itthon dolgozó munkaképes korosztály hiánya egyre több szakmában idéz elő drámai helyzetet, s egyaránt veszélyezteti a mindennapjainkat és a gazdaság stabilitását. Sokasodnak azok a hírek is, hogy külföldi vállalatok Ukrajnába, Szerbiába költöztetik a gyártást. És nem azért, mert ott olcsóbb a munkaerő, hanem mert ott még van. A mellettünk zajló építkezésen kizárólag román szót hallok, a konténerlakásokból esténként keleti zene is szól.
És a munkaerőhiány csak egy része e tragédiának. Aki kint dolgozik, az kint fizet adót és járulékot is. Márpedig a magyar nyugdíjrendszer felosztó-kirovó elven működik, azaz a mai nyugdíjasok nyugdíját nem a saját aktív kori befizetéseiből, hanem a ma dolgozók befizetett járulékából folyósítják. A külföldön dolgozók ehhez értelemszerűen nem járulnak hozzá: hiszen a járulékaikat a fogadó, munkát adó ország rendszerébe fizetik be.
Közös európai válasz kell
Nem kétséges, hogy a globális klímaváltozás, az ázsiai és afrikai háborúk, bukott államok miatt valós veszély az új népvándorlás. De ezt a veszélyt egy ekkora ország operetthadsereggel, pengekerítéssel nem képes megállítani. Ha bekövetkezik, nem véd meg tőle az elszántság meg a magyar virtus, de a plakátretorika sem. Erre csak globális, európai választ lehet adni, s ha kell kerítés, akkor az EU teljes határára kell. A hősiességet, a hazaszeretetet generációk tanulták Dobótól, Bornemissza Gergőtől. „Mert a falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében.” Gyönyörű mondat. De akkor miért van Egerben minaret? A heroizmus egyetlen csatanyerésre lehet elég, arra, hogy regényeket inspiráljon, de seregek, „migráns” tömegek feltartóztatására nem. Az egri győzelmet követően Eger 91 évig az Oszmán Birodalom része volt.
Igen, a népvándorlástól meg kell védeni Európát – de a működőképesség tudatos betelepítéspolitikát kíván. S a demográfiai krízis meghaladásának kézenfekvő része kell hogy legyen a „visszatelepítési” politika, a külföldön dolgozók hazahívása is. Az olyan ország megteremtése, ahová érdemes visszajönni, és ahol a kiszámítható jövő miatt érdemes gyereket szülni.
Akár a bevándorláspolitikáról, akár a hazai reprodukciós dilemmáról gondolkodunk, mindkettő kulcsa az integráció és a társadalmi mobilitás.
A világ legfejlettebb országai között a termékenységi arányszámok nagy szórást mutatnak: Japán 1,21, Olaszország 1,39, Németország 1,41, Kanada 1,58, Egyesült Királyság 1,91, Franciaország 1,96, USA 2,06. Ha – nem túl tudományos alapon – sorrendbe kellene raknom ezt a hét országot etnikai diverzitás szempontjából, akkor ugyanez a sorrend jönne ki, talán csak a francia/brit sorrenden morfondíroznék. Az Egyesült Államok magas termékenységi arányszámát nem Trump „rendes” fehér választói hozzák, hanem a kerítéssel kirekeszteni akart mexikóiak és a feketék.
Tudomásul kell vennünk: a migráció nem határőrizeti kérdés, hanem integrációs probléma. Münsterben a véres német „terrortámadást” nem iszlamista kerítésugró migráns, hanem rendes, árja keresztény európai követte el, és a norvég Breivik sem muszlim bevándorló. Az utóbbi években az iszlámhoz köthető terrortámadások zömét nem a „friss” bevándorlók, hanem másod- vagy harmadgenerá-ciósok követték el – és ez legalább annyira a mi kudarcunk, mint az ő vallási fanatizmusuk következménye. Kósa Lajos-i nívóra egyszerűsítve: ha van integráció, nincs radikalizmus, ha nincs integráció, akkor van terrorizmus. És persze, az integráció nem azt jelenti, hogy feltétel nélkül és maradéktalanul át kell venniük a mi kultúránkat, szokásrendünket, hanem hogy a többségi kultúra alapján alakul ki az új, közös, toleráns normarendszer. Ez nem egyszerű folyamat. De tudjuk, hogy nem lehetetlen: a kulcsa a társadalmi mobilitás és az esélyegyenlőség. Ezek nélkül maradnak a gettók és előbb-utóbb a lázadás, mi pedig okkal félthetjük a jövőnket. És a totális reménytelenségben élő enklávék kialakulásához, a lázadó gócok létrejöttéhez nem kellenek „migránsok”, elég lehet a belső kirekesztés is.
Magyarország súlyos demográfiai válságának a megoldása nem az, hogy akkor mi szüljünk, és ne ők. (Ahogy az újratermelődő és gettósodó mélyszegénységet sem lehet születésszabályozással megoldani.) Ez nem működik. Az egyetlen reális út az, ha a társadalmi mobilitás visszaállításával, a mélyszegénység felszámolásával, a kulturális kirekesztettség megszüntetésével segítjük elő, hogy minden megszületett magyar tisztességes, emberi életet élhessen. Nem az a cél, hogy a szegénysoron, a számozott utcákban ne szülessenek gyerekek, hanem hogy az ott világra jötteknek ugyanolyan esélyük legyen képességeik szerint boldogulni, emberi életet élni, mint szerencsésebb honfitársaiknak.
*
A választás, ami előttünk áll, egyértelmű. Választhatjuk azt, hogy minden erőnkkel a keresztény középosztály reprodukcióját támogatjuk, a belső apartheiddel meg a bevándorlás teljes kizárásával őrizzük etnikai homogenitásunkat – és magunkba zárkózva, mindenkire fenekedve fogyunk tovább, és büszkén, állva halunk meg. Vagy a Szent István-i hagyományokat felelevenítve, évszázados jó gyakorlatainkat folytatva befogadó, integráló, kulturálisan fejlődő társadalomként őrizzük meg a magyarságunkat, és nyitott, mobilitást támogató nemzetként újulunk meg.
S ha valaki nem értené, hogy miről beszélek, kérem, írja össze dédszülei eredeti családnevét.
A szerző orvos, egészségpolitikus, 1990 és 1994 között országgyűlési képviselő, 2007-ben egészségügyi államtitkár. 2010-es nyugdíjaztatása óta közíróként blogol. Aktív fotós.
