Mindig rosszat jelent, ha a szakemberek szűk körén túl a közvéleménynek is állandó beszédtémájává válik a gazdaság állapota. (Az értelmiség, különösen itt, Kelet-Európában, szívesebben vitatkozik a társadalompolitika, a nagypolitika, a kultúra kérdéseiről.) Most sincs ez másképp. 2000 nyarán még a magyar csoda, "az egyensúly is, növekedés is" önbizalmat növelő szlogenjét hangoztatta számos politikus, s azt, hogy nyugodtan sutba dobhatjuk a feleslegesen aggodalmaskodó, elavult közgazdasági tankönyveket. Ma viszont mintha a "sem egyensúly, sem növekedés" hangulata lenne jellemző.
H
A rendszerváltás óta eltelt alig több mint tizenhárom év alatt Draskovics Tibor személyében immár a tizedik pénzügyminisztert iktatják be. Az elődök többsége rövid, de annál viharosabb időszak után távozott: hol azért, mert csinált valamit, hol azért, mert akart valamit csinálni, de nem kapott hozzá támogatást, hol azért, mert későn ismerte fel a lépéskényszert, hol meg azért, mert lejárt a kormány mandátuma. E hosszú sor arra utal, hogy néhány, viszonylag nyugalmasnak mondható év (az 1996-2000 közötti periódus) kivételével a gazdaságpolitika nem tartozott a kormányzás sikerágazatai közé. Ha szigorúbban minősítek, akkor a kivételesen kedvező külső konjunktúra hátszele által támogatott nyugalmas évek egy részét is inkább elfecsérelt időnek tekintem, pedig ekkor lehetőség nyílott a csak töredékesen megva-lósított államháztartási reform továbbvitelére. Ez azonban rendre elmaradt a döntési patthelyzetek és a természetes ellenérdekek hatékony szerveződése miatt. A költségvetésben gazdálkodó szolgáltatószervezetek helyzete a rendszerváltás után alig változott, sőt az elmúlt öt esztendőben inkább az állam újabb eszkalációja zajlott: nem a de-, hanem a recentralizáció.
H
Nem vagyok meggyőződve arról, hogy az eltévelyedésnek az egyedül üdvözítő útról az lenne a legfőbb magyarázata, hogy a felelős szakértők egyénileg nincsenek tisztában a szükséges tennivalókkal. Azt például, hogy a fogyasztás élénkítése kismértékben bocsánatos bűn, nagymértékű felpörgetése azonban veszélyes drog, sokan állították: konjunktúrakutató intézetek, szakemberek, köztük jómagam - sőt, felelős döntéshozók, köztük a távozó pénzügyminiszter is. Ennél jellemzőbbnek tartom azonban, hogy az elsősorban a jómódúakat és az ügyeseket támogató, bőkezű lakáskedvezmények esetében (amelyeknél a kormányzati körültekintés odáig terjedt, hogy ne csak a kamatot támogassa az állam, de még az esedékes törlesztés egy részét is a többi, a kedvezményben nem részesülő adózókkal fizettesse meg) egészen addig nem volt baj, amíg augusztusban a pénzügyi tárca elő nem állt a szigorítás már egy ideje dédelgetett ötletével. Ekkor nyomban politikai viharok keltek (csakúgy, mint számos más költségvetési szigorító elképzelés kapcsán). Rezegni kezdett a léc, amit azután a tárca vezetője az ominózus nyolcvanmilliárd forintos költségvetési deficit-előrejelzési tévedéssel hamarosan le is vert. Holott a grandiózus hitelkeret szűkítése és a használt lakások csereberéjének kizárása inkább megkésett reakció volt, logikus volta pedig egyenesen megkérdőjelezhetetlen. A gazdaságpolitikai pálya korrekciójának keresztülviteléhez nem(csak) jó elgondolásra van szükség, de elsősorban erőre, támogatókra, a döntéshozatalban közvetlenül vagy közvetve részt vevő szereplők közötti konszenzusra vagy -szerényebben - valamiféle közbelenyugvásra. Ennek hiányában esély sincs a megvalósításra.
A kérdések sora tehát a tanulságok levonásánál, illetve a lassú válaszreakciók, a késleltetettség okai tisztázásánál kezdődik.
H
Nem is olyan régen még az volt a határozott véleményem, hogy ha egy átalakuló gazdaság fenntartható pályára jutott, akkor erős külső sokkhatásnak kell bekövetkeznie ahhoz, hogy erről újra letérjen. Ciklikus kilengésekre persze számítottam - nemcsak amiatt, mert gyorsan növekedett a gazdaság kiszolgáltatottsága a fejlett piacgazdaságoknak, hanem azért is, mert máról holnapra nem szűnik meg a gazdaságpolitika fegyelmezetlensége (ami talán a korlátlanság illúziójának és a hiánygazdaságnak az emlékéből, illetve a választási ciklusokból következik). Ám szinte biztos voltam abban, hogy a kilengések amplitúdója csökkenni fog, s belül marad a még könnyen korrigálható, bocsánatos bűnnek számító határon.
Jó okom volt erre a feltételezésre. Az EU-csatlakozással hangsúlyossá válik a konvergencia, a maastrichti kritériumoknak ha nem is elérése, de közelítése. E folyamat lassulása még nem kellemetlen: megtörése viszont annál inkább. Az információk nagyobb nyilvánossága és a javuló transzparencia lehetőséget teremt, a politikai ellensúlyok rendszere pedig mozgásformát biztosít a gazdaságpolitika folyamatos kontrolljának. Végül a legegyszerűbb - de talán a legfontosabb - biztosíték az, hogy még egy félkész piacgazdaságban sem lehet a hiány a feszültségek természetes levezető szelepe; sőt a piacot torzító (vagy részlegesen kikapcsoló) állami beavatkozások is hamarabb visszaütnek.
Az ezredforduló után történtek azután alaposan megcáfolták ezt a logikusnak tetsző feltételezést.
Mind távolabb a fenntarthatóságtól
Gazdaságunk 2001-2002-ben letért a fenntartható pályáról, s a távolság ettől az egyedül üdvözítő úttól egyre növekszik. A gazdaságpolitikai korrekció 2003-ban szerényre sikeredett, s nem az e pályához való közelítést, csupán a további távolodás lassítását volt képes eredményezni. A nyolcvanmilliárd forintos különbség a költségvetési deficitben, amely a Pénzügyminisztérium december közepi előrejelzése és a regisztrált tény között mutatkozik, a hivatalos indoklás szerint az utolsó csepp volt a pohárban, s kiváltotta a szakmailag bajosan megkérdőjelezhető László Csaba menesztését. A nehezen magyarázható mértékű tévedés azt mutatja: a korrekció nem volt kielégítő. Észrevétlenül aligha lehet megtörni a már veszélyessé erősödő negatív tendenciákat.
A fenntartható pályától való - gyorsuló - eltávolodás a szakzsargon színtelen megfogalmazása ellenére valójában súlyos minősítés. Sokkal keményebb állítás, mintha csupán annyit kellene mondani: az ország teljesítménye a sajnálatos külső körülmények folytán az üzleti ciklus szinuszgörbéjének negatív tartományában helyezkedik ugyan el, de ez a deviancia komolyabb kormányzati beavatkozás nélkül, szinte automatikusan "kinőhető". Mára már olyan folyamatok alakultak ki, amelyek a jövedelemtulajdonosok - az állam, a vállalkozások, a háztartások, a külföldi befektetők és a hitelezők - közötti kölcsönkapcsolatok áttételeinek közvetítésével semleges konjunkturális helyzetben (magyarul: a pangás elmúltával) is tovább gyengítenék a gazdaságot. Megfelelő gazdaságpolitikai intervenció nélkül a feszültségek fokozódására, a bizonytalanság növekedésére, például nagyobb mértékben ingadozó árfolyamra és szeszélyes, mindkét irányú, destabilizáló nemzetközi tőkemozgásokra lehet számítani. E negatívumok annál inkább érvényesülnek, és annál súlyosabb áldozatot követelnek, minél tovább késlekedik a gazdaságpolitika a korrekcióval. Erre a felismerésre utalnak egyes újabb kormányzati megnyilvánulások is.
H
Kétségtelen, hogy a kezdeti lökést mindehhez a kivételesen jó és sok éven át fennmaradó világpiaci konjunktúra megtörése adta, amelyet ugyancsak váratlanul erős és makacs dekonjunktúra követett. Míg 2000-ben a külső kereslet 12, az export pedig 21,8 százalékos növekedést mutatott az előzőévhez képest, addig 2002-ben az előbbi fél százalékkal csökkent, és az utóbbi is csak 6,9 százalékkal nőtt. Az MNB legfrissebb inflációs előrejelzése szerint (2003. november) a külső kereslet növekedése 2003-ban mindössze 2,3 százalék, a magyar export várható bővülése pedig mindössze 3,5 százalék. A konjunktúra megtörése tehát csakugyan súlyos volt, s tény az is, hogy az újbóli beindulását tételező várakozások sem igazolódtak be. De a lényeg mégsem ez.
A gazdaságpolitika 2001-2002-ben erőteljes, fokozatosan gyorsuló fiskális expanzióval reagált a külső dekonjunkturális fordulatra. Az anticiklikus pénzügypolitikára hivatkozva a belső, gyakorlatilag kizárólag fogyasztási jellegű kereslet mesterséges bővítésével kívánta ellensúlyozni a kieső export iránti keresletet, s így csillapítani a keresletvisszaesés növekedést fékező hatását. Csakhogy a fiskális, fogyasztási jellegű keresletbővítés nagyságrendje 2001-2002-ben nem valamennyi százalékkal, hanem többszörösen haladta meg a mértéktartóan anticiklikus politikával még indokolható szintet. A folyamat a durva minimálbér-emeléssel és néhány közigazgatási terület béremelésével, valamint az állami kedvezmények eszkalációjával kezdődött, s 2002-ben az általános közalkalmazotti béremelés lendítette tovább. Ezt követte a vállalkozói szektor tetemes béremelkedése, amely feltehetőleg a közszolgálati béremelkedés demonstratív hatására és az inflációs várakozások emelkedése nyomán ment végbe, s maga is inflációt generált.
Ez a fejlemény már a destabilizáló erők gátakat szétszakító összeadódását jelezte. Ha egy "üzlet" beindult, nehéz megállítani. Az aktuális döntések költségvetési kiadásnövelő hatása a későbbi években (főleg a következő évben) jelentkezik, nem is szólva azokról a számlákról, amelyekért a költségvetés korábbi döntések nyomán volt kénytelen helytállni. (Ezeket igyekezett a kormány "elkönyvelni" a 2002. évi múltlezáró költségvetésben: nagyságrendjük meghaladja a GDP három és fél százalékát.) A fiskális keresleti hatás szinte megfékezhetetlennek bizonyult. A 2003. évi adat várható mértéke azt jelzi, hogy a 2003-ban már elkezdett keresletszűkítés szerényebbre sikeredett a szándékoltnál.
Az eredmény egyfelől a költségvetés finanszírozási szükségletének viharos növekedése lett, miközben a háztartások megtakarítási rátája süllyedt, ami további egyensúlytalanságokat, mindenekelőtt a fizetési mérleg egyenlegének váratlanul zuhanásszerű romlását idézte elő. Másfelől bizonyossá vált, hogy a fogyasztói kereslet élénkítése egyre kevésbé (több éven át biztosan nem) alkalmas a gazdasági növekedés gyorsítására, miközben azonnal borítja az egyensúlyt. Kinyílt az olló a GDP és a belföldi felhasználás növekedése, illetőleg az export és az import növekedése között.
A legsúlyosabb ollónyílás mindazonáltal a bérek és a termelékenység között következett be. Magyarországon a termékegységre jutó munkaköltség növekedése 2001-2002-ben 30,3 százalékot tett ki, míg ugyanebben az időszakban Csehországban 11,5 százalékot, Lengyelországban 12,1 százalékot, és az unióhoz csatlakozó országok közül e tekintetben a leggyengébb eredményt produkáló Szlovéniában is csak 17,8 százalékot ért el. Ez önmagában is igazolja, hogy a súlyosbodó feszültségek nem magyarázhatók kizárólag a kellemetlen világgazdasági dekonjunktúrával.
H
Mindezek ismeretében nem meglepő, hogy a jövedelemtulajdonosok közötti kölcsönkapcsolatok áttételeinek közvetítésével mára olyan folyamatok alakultak ki, amelyek szinte megfékezhetetlen egyensúlyzavarokhoz vezetnek. Ezek a feszültségek ma elsősorban az államháztartás helyzetében, majd újabban a külső egyensúlyi helyzetben (folyó fizetési mérleg hiánya, annak nem adósságjellegű forrásokkal való fedezettsége, valamint a külső eladósodottság mértéke) mutatkoznak meg. Némelyikük (elsősorban az államháztartás hiánya) már elérte vagy meg is haladta a nemzetközi tapasztalatok szerint még elfogadható mértéket. Előreláthatóan 2003-ban már a fizetési mérleg hiánya is ostromolja vagy túllépi a bruttó hazai termék 6 százalékát, alaposan meghaladvaa még éppen elfogadható kritikus értéket, ami körülbelül a GDP 5 százalékának felel meg. Eközben a működőtőke beáramlása egyáltalán nem finanszírozta a folyó fizetési mérleg deficitjét. A következmények rövidebb-hosszabb idő alatt átterjednek a gazdaság számos egyéb állapotjellemzőjére (ilyenek az infláció, a kamatok, a megtakarítások, a munkanélküliségi ráta, a beruházási hajlandóság és más indikátorok). Mindezek eredőjeként a magyar gazdaság versenyképessége 2001-2002-ben körülbelül 20 százalékkal romlott. Gyengült az ország tőkevonzó képessége is, ami a versenyképességi problémán túl a gazdaságpolitika bizonytalankodásaival és hitelességének gyengülésével függ össze. Mindkét jelenség csak több év alatt küzdhető le.
H
2000-től 2003-ig nem kevesebb mint 5 százalékkal esett a beruházási ráta, ami a modernizáció lassulását tükrözi. Ez kifejezésre jut a jövőbeni versenyképesség alakulásában is. Ugyanebben a periódusban az államháztartási redisztribució a bruttó hazai termékre vetítve 4-5 százalékkal emelkedett. A beruházások süllyedése és az állami kiadások korábbi tendenciát megtörő eszkalációja már nem a konjunktúraciklus egyensúlyzavarai, hanem hosszabb távra kiható kemény folyamatok, s nem finom változtatásokat, hanem határozott korrekciót igényelnek.
Mindez természetesen a gazdaság teljesítményének gyengüléséhez vezet - bizonyos mértékig már most is, de különösen akkor, amikor a várva várt (de a korábbinál szerényebb) fellendülés újra beindul, és a konjunktúra által felkínált lehetőségekkel csak korlátozottan tudunk majd élni. Ma már az is világos, hogy 2003-ban csak alig valósult meg a korrekció. A fogyasztás táplálta növekedés az elmúlt évben nem tört meg.
H
A már romboló mértékűvé vált egyensúlyromlás szelleme kiszabadult a palackból. Megfékezése a kormányzó pártokon (nem csak a kormányzaton) belül egyetértést igényel, s az elszánás csak nehezen, későn, talán csak a költségvetési viták kezdetén született meg. A szemünk előtt zajló folyamat részletes elemzésére nem vállalkozom. A független konjunktúrakutató intézmények, kutatóbázisok ezt már megtették, sőt a kérdés terítékre került néhány nemzetközi intézmény országjelentésében is. Rendszeresen értékeli a fejleményeket a jegybank és a Pénzügyminisztérium is. Adódik viszont néhány olyan általános, de talán mégsem egészen triviális tanulság, amire érdemes odafigyelni.
Első tanulság: a szuverén tényező
A mostani helyzet nem vethető egybe a Bokros-program előzményeivel, mégpedig két okból. A magyar gazdaság mai helyzete semmilyen vonatkozásban nem emlékeztet az évtized derekára kialakult állapotokra: elég ránézni az 1993-94. évi és a mostani gazdasági indikátorokra. Most nem borotvaélen táncolunk. Másfelől: amíg a Bokros-program kiváltója a számos gazdaságpolitikai melléfogás mellett alapvetően mégiscsak egy objektív ok, a transzformációs válság volt, a mostani folyamatokra ilyen egyértelmű magyarázat nem adható. Ezekben összehasonlíthatatlanul nagyobb szerepet játszanak a belső, szuverén tényezők.
Második tanulság: az átterjedés
A biztonságos útról való letérés legegyértelműbb jellemzője, hogy a feszültségek már nem lokalizálhatók, eszkalálódnak, majd hamarosan szinergikus hatások lépnek fel. Nem a növekedés ütemével van baj, hanem a szerkezetével (fogyasztás által generált voltával), a versenyképesség romlásával és azzal, hogy a fogyasztás mint ideig-óráig növekedést generáló erő már kifulladt. Ebben a folyamatban a feszültségek minden területre átterjednek, ezáltal részlegesen kezelhetetlenné válnak.
Harmadik tanulság: a bizalom
Ma már számos nemzetközi intézmény (IMF, OECD, EBRD, EU), nagynevű nemzetközi konjunktúrakutató, befektetési tanácsadó, határokon túlnyúló tevékenységet folytató nagybank készít rendszeresen ország-, illetve piacelemzéseket. A nagybefektetők feltehetően ismerik is e jelentéseket, a kicsik többnyire követik az így kialakult hangulatot. Képet alkotnak a gazdaságstabilitásáról, a gazdaságpolitika kiszámíthatóságáról. Az információk a racionális várakozások logikája szerint mondhatni beárazódnak: a bizalom "felárat" hoz (csökken a kamatprémium, nő a tőkevonzó képesség), elvesztése viszont költséges, és ha már megtörtént, nehezen helyrehozható. A gazdaságpolitikáknak ez a "beárazása" viszonylag új keletű jelenség. A várakozásokat, mindenekelőtt a nemzetközi tőkepiac várakozásait (de a hazai piaci szereplőkét is), ezáltal a folyamatok fenntarthatóságát döntően befolyásolja a gazdaságpolitika képessége a korrekcióra. Ha tetszik, az elszántsága. A piaci aktorok nemcsak a különféle indikátorokat nézik, hanem a gazdaságpolitika folyamatokat alakító képességét, ennek hiányában a folyamatok inerciáját is. Ha a határozott korrekciót kilátásba helyező gazdaságpolitikai programokat és deklarációkat szerény, majdhogynem észrevehetetlen változások követik, minduntalan visszavonulva, engedményeket téve, amikor ellenállás mutatkozik (ilyesmi történt 2003 nagyobb részében is), akkor a kormányzati (illetve jegybanki) programok egyszer csak (nem tudni, mikor) elvesztik szavahihetőségüket, azaz a belföldi és főként a külföldi piaci szereplők várakozásait befolyásoló képességüket.
Negyedik tanulság: a kooperativitás
Bár a gazdaságpolitikát ma is többnyire valamely "központi szellem" megnyilvánulásaként jellemzik, ez már régen nincs így. (Lehet, soha nem is volt.) A gazdaságpolitikát több, kisebb-nagyobb autonómiával bíró, eltérő érdekű szervezet lépései és válaszlépései formálják. A kormány és a jegybank céljainak különbözősége törvényben deklarált, a munkáltatók, munkavállalók érdekszervezetei szintén intézményesülnek és a jövedelempolitika alakításában szerepet is játszanak. Sőt: kivételes helyzetektől eltekintve a kormány sem egységes. A döntési folyamatokat nem az egységes központ optimalizáló tevékenysége jellemzi, inkább a játékelmélet képes leírni. Ebben a helyzetben szinte minden a döntésben részt vevők kooperatív magatartásán vagy ennek hiányán múlik.
Magyarországon a monetáris és a fiskális politika közötti kooperativitás köztudottan nem példaértékű. Legfeljebb formailag, és még így is csak egy-egy lélegzetvételnyi időre jön létre az összehangoltság látszata. A fiskális politika egészen a 2004-es költségvetési döntések előkészítéséig inkább csak fenyegetett a szigorításokkal, feltehetőleg hátország hiányában kerülve a konfliktusokat. A jegybank pedig akkor is, amikor a forint már veszélyesen erősödött (az ír népszavazás után), a végsőkig kitartott a visegrádi országokhoz viszonyítva kirívóan magas kamatszint mellett. (Még néhány órával a jegybanki alapkamat csökkentése előtt is sietett biztosítani a tőkepiacot arról, hogy fenntartja a magas kamatot, tápot adva ezzel annak a befektetői hiedelemnek, hogy a forint további erősödésének lehetőségei hamarosan megnyílnak.) Később a kormány nyomására sor került a befektetőket alaposan megzavaró sáveltolásra. A továbbiakban a jegybank azt kommunikálta, hogy a lakossági fogyasztás 2004. évi dinamikájának megtörése ellenére az inflációs veszély tovább fokozódik, nem utolsósorban amiatt, hogy a fiskális politika csak részben teljesíti vállalásait a szigorítás tárgyában. Végül a fiskális politika valóban késlekedett, a jegybanki kommunikáció elbizonytalanította a tőkepiacot, amely most már akkor sem igen hisz a fiskális korrekcióban, ha az valóban megtörténik. A kiugró kamatok viszont megemelik az államháztartás kamatkiadásait, és így még egy lapáttal rátesznek az amúgy is magas deficitre. Ezek együtt adják a hitelesség gyengülésének halmazati költségeit. Az eredmény: egy év alatt nem kevesebb mint háromszor ingott meg a forint, s közben átcsúszott a sáv egyik széléről a másikra. Ez még egy gyakorlott szlalomozó számára sem kis teljesítmény.
A kooperativitás hiánya abban mutatkozik meg, hogy mindkét fél eleve abból indul ki: partnere ellenében, a céljait keresztező és nem együttműködő döntései mellett kell elérnie, de legalábbis közelítenie saját eredeti célját, méghozzá így is biztonságosan. Az egymásrólkölcsönösen - és sajnos nem megalapozatlanul - kialakított feltételezés így aztán hamarosan önbeteljesítővé válik. A rendszer működik, csak éppen rosszul és nagyon költségesen.
A tárgyban a Princetoni Egyetem közgazdasági karának tanára, Blinder érdekes játékelméleti modellt szerkesztett. "Ebben a játékban a résztvevők a központi bank pénzügyi hatóságai, másfelől a politikusok, akik meghatározzák a kormány kiadásainak és az adóbevételeknek a kombinációját. A központi bank elsődleges felelősségének az infláció féken tartását tekinti, aminek következtében még mindig szívesebben veszi a gazdaság stagnálását, mint expanzióját. Munkatársai hosszú ideig maradnak hivatalukban - az igazgatótanács tagjai 14 évig, a Fed elnökei pedig nyugdíjba vonulásukig, ily módon meglehetősen függetlenek lehetnek a politikai nyomástól. Másrészt a politikusok rendszeresen megküzdenek a választások során, s ez arra készteti őket, hogy a gazdaság expanzióját helyezzék előnybe stagnálásával szemben. A játszma során egyik játékosnak rá kell kényszerítenie a másikat a kellemetlen döntések meghozására. A Fed jobban szeretné, ha az adóbevételek meghaladnák a kormány kiadásait, semmint hogy a kormánynak költségvetési hiánya támadjon. Ha a költségvetésnek feleslege van, ez kordában tartaná az inflációt, ez pedig a Fed korifeusait megvédené attól, hogy komisz emberek hírébe kerüljenek. A politikusok viszont, akik szeretnének választási győzelmet aratni, jobban szeretnék, ha a Fed alacsonyan tartaná a kamatokat és bőven adná a pénzt. Az ilyen politika ösztönözné az üzleti tevékenységet, bővítené a foglalkoztatást, és megszabadítaná a kongresszust és az elnököt attól, hogy kényszerűen költségvetési hiánynak tegye ki magát. Így egyik fél sem szeretné azt tenni, amit a másik fél akar.
Blinder olyan mátrixot szerkeszt, amely a két fél preferenciáit rendszerezi a másik döntésének függvényében. Ezek: fékezni, semmit sem tenni, bővíteni. De hogyan végződik a játék? Ha feltesszük, hogy a Fed és a politikusok között olyan a kapcsolat, amely lehetetlenné teszi az együttműködést és az egyeztetést, a játék a bal alsó sarokban végződik, ahol a monetáris politika restriktív, a fiskális politika pedig expanzív. Pontosan ez történt Reagan elnökségének kezdeti éveiben, amikor Blinder dolgozata megjelent.
S miért ez következett be, nem pedig más? Először is, mert mindkét fél a maga karakterszerepét adja elő: takarékos bank, bőkezű politikusok. Ha feltételezésünk szerint a Fed nem tudja rábeszélni a politikusokat, hogy gondoskodjanak a költségvetési többletről, és a politikusok nem tudják rábeszélni a Fedet, hogy csökkentse a kamatokat, egyik félnek sem lesz kívánatos, hogy megváltoztassa a preferenciáit, de azt sem meri megtenni, hogy semleges maradjon." (L. P. Bernstein: Szemben az istenekkel, Osiris, 1998.)
A vita nálunk most arról folyik, hogy ki a hibás, holott a lényeg az, hogy ugyanez a végkimenetel, amelyet mindkét játékos megcélzott, sokkal olcsóbban is elérhető lett volna.
Ötödik tanulság: újabb igények
Bebizonyosodott, hogy ha a gazdaságpolitika az egyensúlyi korlátokat nem elsőrendű vagy könnyen kézbentartható kérdésként kezeli (bár nem is hagyja őket figyelmen kívül), akkor azok a beavatkozások, amelyek a feszültségek enyhítése és a jövedelemelosztási arányok korrigálása céljából kiáramoltatják a többletjövedelmet, csak újabb igények lavináját zúdítják a jövedelemelosztásért felelős makrodöntéshozókra. A szereplők érzékelik a korlátok fellazulását, és azonnal reagálnak. Ez jut kifejezésre a gyors bérkonvergencia képtelen, de egyre gyakrabban hangoztatott követelésében is. A megszüntetett feszültségek helyére újabb feszültségek tömege lép, s a jövőre szóló determinációk formájában a döntéshozók saját ígéreteik foglyává válnak. Az igényeket később tovább korbácsolja a váltás. Minden szereplő érzi ugyanis azt, hogy a megszorítások a levegőben lógnak, így akinek valamilyen jogcímen most nem jut többletforrás, az nagyon rosszul jár, mert szűk esztendők következnek. A költségvetési kiigazításra súlyos viták (és nemegyszer improvizált, mozaikszerűen összerakódott javaslatok) nyomán végül is sor került. A lényeg, a kézbentarthatatlannak tűnő, a termelékenységtől elszakadó fogyasztásnövekedés megzabolázása, úgy tűnik, mégiscsak sikerült. Jobb későn, mint még később. Ám tudomásul kell vennünk: ahogy a bizalom is csak egy idő után ingott meg, úgy visszaszerzése is kitartást és időt igényel. A már a költségvetés kapcsán meghozott és most az új pénzügyminiszter által nyomatékosított intézkedéseket a folytatás, azaz az elhúzódó reformok továbbvitele vagy ezek elmaradása minősíti majd. Ez jár a fejemben, amikor a monitoron a forint árfolyamát vagy az állampapír-kibocsátások eredményeit másokhoz hasonlóan aggódva kémlelem. A szerző közgazdász.
