Ara-Kovács Attila
Februárra lassan kifulladt a nagy átalakítási láz. Részben ennek köszönhetõen, részben az ország gazdasági állapotával kapcsolatos aggasztó jelek miatt úgy tûnik, némileg átütemezték az Orbán-kabinet jó néhány tervét és ígéretét. Pedig bennfentes körök még a minap sem csináltak titkot abból, hogy februárra a kormány - egyebek mellett - a Külügyminisztériumban is végérvényesen kész helyzetet kíván teremteni. Orbánék ebbéli igyekezetének leginkább az szabott határt, hogy a minisztérium vezetõi megosztottsága eleve lekötötte az érintettek figyelmét és energiáit, így a politikai és hatásköri belviták közepette nemigen maradt más, ki elvégezze a legszükségesebb dolgokat, mint az a garnitúra, melynek politikai halálát az új vezetõk közül oly sokan kívánják.
További okként nem mellékes e szempontból a Fidesz külpolitikai programjának tisztázatlansága. Minthogy az elõzõ kormányzat külpolitikai teljesítményében nemigen találhattak kivetnivalót, a prioritások gyors megváltoztatására irányuló igyekezet is lassan alábbhagyott. Bár megmaradt a roppant kétség, hogy az 1998-ig elért eredményekbõl mi is tartható meg, a külügyminiszter - vagy meglehet, valaki egészen más, például a kancellária, mely mostanra az orbáni kézi vezérlés alkalmi korrekcióival kénytelen tölteni napjait - ott konzerválta a folyamatokat, ahol azok a múlt õszi nagy tanácstalanság alkalmával megrekedtek.
A köztes események megkomponált csúcspontjait Orbán Viktornak a környezõ országokba tett villámlátogatásai jelentették; és aligha lehet kétséges: a kabinet most már ki fogja várni a nyári parlamenti és nyaralási szünet szélcsendjét anélkül, hogy e téren újabb látványosabb lépéseket tegyen. Akkor azonban, immáron új perspektívába helyezve az addig kiötlendõ megoldásokat, a miniszterelnök majd kiteríti kártyáit, demonstrálandó, hogy ettõl fogva nemcsak a jövõt, de részben a külpolitikai múltat is kizárólagos birtokának tekinti.
Mindazonáltal idõ- és útközben több olyan kockázatos külpolitikai játszmára is sor került, amelyek könnyen azonnali gyújtóhatást eredményezhettek volna. Ezek körébe tartozott a román kormánnyal kialakított felemás kapcsolat. Ma már aligha férhet hozzá kétség, a két miniszterelnök többször is elhalasztott találkozója lassan lemorzsolta a magyar helyzeti elõnyöket. Míg román oldalról a halasztásokra az ország válságos állapota szolgált magyarázatul, addig az idõpontok csúsztatását magyar részrõl Orbán Viktor ellenállhatatlan vágya indokolta, hogy lekezelje román kollégáját. A hatás persze ez esetben sem maradt el: Radu Vasile február eleji budapesti útja tökéletes fiaskóval zárult. Még apróbb ügyekben sem tudtak eredményt elérni. Ráadásul a külpolitikai sikerek után egyébként mindig két kézzel kapó bukaresti kormányt olyan kényszerhelyzetbe hozták, hogy az jelentékeny belpolitikai presztízsveszteség nélkül még afféle engedmények megtételére sem vállalkozhatott, amilyenekre az 1996-1998 között kimunkált szomszédsági viszony következtében egyébként eddig késznek mutatkozott.
Az elmúlt háromnegyed évben a Fidesz dominálta kormány elérte, hogy a magyar-román viszony nagyjából hasonló szintre süllyedjen, mint 1990 és 1996 között, Ion Iliescu országlása idején, annak dacára, hogy az 1996 utáni román vezetés, részben felismerve saját lehetetlen helyzetét, részben józanul, olykor tisztességgel mérlegelve a lehetõségeket, egyértelmûen megegyezésre törekedett. Bukarest azonban most, hogy az antalli idõk szellemét látja feltámadni, kapva kapott az alkalmon, hogy újraélessze a korábbi évek és évtizedek kétértelmû politikáját. Márpedig ezen a téren jelentõs helyzeti elõnnyel bír, nem utolsósorban az ott élõ nagyszámú magyar miatt. Jó néhány, a magyarok számára eléggé vészjósló lépésre került tehát legott sor.
Aligha tekinthetõ véletlennek például, hogy az év elejei bányászlázadások vezetõi ellen megindított eljárásokkal, illetve a Nagy Románia Párt elnöke, Corneliu Vadim Tudor mentelmi jogának szenátusi felfüggesztésével egyidejûleg a brassói kerületi ügyészség idézést juttatott el tizennyolc magyar politikai közszereplõhöz. Az idõzítés nyilvánvalóan azoknak a románoknak szólt, akik árulásként élték meg a bányászok megfékezését, és akikre a jól bevált recept szerint néhány magyarellenes gesztussal mindig nyugtató hatást lehet gyakorolni. Egy efféle lépésre, ami Budapest iránt mindenképpen barátságtalan gesztusnak számít, aligha került volna sor, ha Radu Vasile a kölcsönösség minimumát felfedezhette volna az újdonsült orbáni külpolitikában. Hasonló a helyzet azon peres eljárások újrakezdésével is, amelyek az 1989-es román forradalomnak nevezett fordulat során elkövetett, úgynevezett "magyar atrocitások" felgöngyölítését tûzték ki célul. A Ceausescu-rezsim bukását követõen többfelé népítélet végzett néhány kegyetlenkedõ Securitate-tiszttel meg rendõrrel. Nyilvánvalóan nem csak magyarlakta vidékeken. Viszont a megindított eljárások kizárólag magyarokat vettek célba. Az sem véletlen, hogy a sebtében tetõ alá hozott budapesti magyar-román miniszterelnöki látogatást követõen, minden ellenigyekezet dacára, Romániában ismét megerõsítették a magyar gabonára kimondott korábbi korlátozó vámot.
Szerencsére a többi országban tett kormányfõi látogatások tétje közel sem bizonyult ilyen kockázatosnak. Igaz, ezek alakításában az Orbán-kabinetnek lényegében csekély szerep jutott. A pozsonyi kormány nemcsak kül-, hanem jól megfontolt belpolitikai okok miatt is nyitott Budapest felé. A látványos bejelentés, amellyel Mikulás Dzurinda kormányfõ lerántotta a leplet az Omega fedõnévvel elhíresült, törvényellenes titkosszolgálati akciókról, jól jelzi, hogy Pozsony a magyar-szlovák viszony lehetõségeit próbálja felhasználni arra, hogy kellõ nemzetközi támogatást szerezzen azoknak a belpolitikai lépéseknek, melyek révén a Meciar-garnitúrával végleg leszámolhat, exponenseit félreállíthatja, illetve megtörheti egyelõre akár még jelentõsnek is mondható tömegtámogatottságát. Az eljárás az Omega-akcióban leginkább érintett magyar és cseh fél egyetértésével számol, és amíg ebbõl kitart, addig biztosra vehetõ Pozsony hangsúlyozott jó szándéka az említett országokkal fenntartandó kétoldalú viszonyt illetõen. De csak addig.
A magyar államfõ délszláv programjai viszont - január végén Orbán Horvátországba, majd Szlovéniába látogatott - üresjáratnak bizonyultak. Eddig csak Torgyán József manõvereit lehetett leírni az action gratuite fogalmával; e cselekvések célzatossága a látszatok könnyed fenntartásán túl semmi másban sem érhetõ tetten. A kormányfõ déli útjai azonban immár tökéletesen imitálják ezt a kisgazdás szemfényvesztést. Igaz, a látogatás abszolválásával a horvát sajtó megnyugtató adatokat kapott arról, hogy a fiumei kikötõ bõvítését kerek ötvenmillió dollárral fogja Magyarország támogatni. Mindazonáltal a szlovén Koper (Capo d´Istria) és a román Constanca kikötõjének figyelemre méltó megemlítése egyazon mondatban, alternatív lehetõségekként, alighanem annak a tanácstalanságnak volt újabb bizonyítéka, mely a zágrábi és ljubljanai egyezkedés és az ott elhangzott ígéretek tétnélküliségét jelezi.
Az Ukrajnával folytatandó jövendõ tárgyalások alaphangját a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség nemrég lezajlott kongresszusán kifejtett agresszív álláspont látszik megadni. Az eseményen Szabó Tibor, a HTMH elsõ embere a kisebbségi érdekek védelme ürügyén bárdolatlan szónoklatban hordott össze hetet-havat. Nem egy megállapítása máris alkalmasnak tûnik arra, hogy ellehetetlenítse a Budapest-Kijev viszonyt, melynek óvását épp kisebbségi vonatkozásban illenék szem elõtt tartani. Ráadásul primitív hazugságokkal próbált olyan hangulatot kelteni, mintha az ottani magyarsághoz eljuttatott anyagi támogatásnak az szabott volna eddig határt, hogy az elõzõ vezetés felelõtlenül, sõt talán még bûnösen is kezelte volna az erre irányzott pénzeket. Meglehet, ez lesz az Orbán-kabinet új külpolitikai prioritása: külföldre, a kisebbségi területekre exportálni a Magyarországon 1998 májusa óta zajló konfrontációt.
Az Orbán-kabinet külpolitikai erõfeszítései lényegében azt tanúsítják, hogy 1998 májusa óta a szomszédságpolitika leszûkült a kisebbségpolitikai manõverekre. Ez még abban az esetben is veszélyes, ha egyébként kiegyensúlyozott maradt volna Budapest és a határon túli magyarok viszonya. Errõl azonban szó sincs. Elég, ha elolvassuk a Nagyváradon megjelenõ radikális, eddig Fidesz-drukker Erdélyi Napló február 23-i számának vezércikkét, melyben ilyen mondatok találhatók: "Három évvel ezelõtt Orbán Viktor még a Fidesz elnökeként az egész magyarság érdekében létrehozandó Nemzeti Egyeztetõ Tanácsot szorgalmazta. Ma már ugyanaz az Orbán Viktor (vagy nem ugyanaz?) évi egy darab állandó összmagyar értekezletre ha ráér, a kettõs állampolgárság forszírozását még koalíciós partnereinek sem ajánlja, az autonómia szót ki sem ejtené a száján, a >>magyar-magyarE különös, az Orbán-kormány számára minden bizonnyal meglepõ és persze kényelmetlen fordulatot azonban kiegészítik a legújabb tények, melyek a szomszédos fõvárosokkal fennálló kapcsolatokat a bizalmatlanság szellemével és az üresjáratok bornírtságaival töltötték meg. Míg az 1998 elõtti vezetés egyik látványos fegyverténye volt, hogy sikerrel osztotta meg a szomszédságunkban uralmon lévõ vagy uralomra törõ, kevéssé európai és nagyon nacionalista erõket, addig Orbán Viktornak kilenc hónap elegendõ volt arra, hogy szomszédságunk európai igényû pártjait és kormányait is elriassza a tényleges együttmûködéstõl. Közhely, de igaz, hogy a külpolitika arra hivatott, hogy egy-egy ország viszonyrendszerét kellõ gonddal és tartóssággal bõvítse. Nos, az új magyar külpolitika egyetlen sikert mondhat magáénak: az ország fokozatos elszigetelõdését. Ha másban nem is, Orbán Viktor külpolitikai kezdeményezései e szempontból valóban látványosnak mondhatók.
