Március 12-én, a csatlakozási iratok brüsszeli letétbe helyezésével megpecsételõdik Magyarország NATO-tagsága. Most már ne csináljunk belõle titkot: nem kis kockázatot vállal a nyugati világ akkor, amikor ezt a három országot beengedi maga közé. Nemcsak azért, mert nyilván sebezhetõbbé válik általunk a szervezet katonai értelemben (mostantól a magyar légierõ lesz a NATO elõretolt helyõrsége: mi a helyükben ettõl nyugtalanok lennénk kissé), nem azért, mert ez felingerli majd az oroszokat; és nem azért, mert a volt szovjet katonai akadémiákon kiképzett magyar, cseh és lengyel fõtisztek majd mindent jól befújnak egykori pedagógusaiknak. Oroszország mint nagyhatalom elhanyagolható tényezõ, quantité négligeable, és amúgy is, abba, hogy mi megpattanunk, már réges-régen belenyugodott. Viszont. A mostani csatlakozás egy hosszú, többéves folyamat eredménye, melynek nyugati alapfeltevése az volt, hogy a rendszerváltással ezek az országok egy mesterséges állapotból, az idegenek általi elnyomatás állapotából visszatértek normális állapotukba, a nemzeti függetlenség és - ami evvel szükségszerûen együtt jár - a szabadság, a demokrácia és a béke állapotába. (Hiszen a térség országainak egymás közötti történelmi konfliktusaiért is a mindenkori nagyhatalmak voltak igazából a felelõsek.) A nyilvánvalónak tûnõ stratégiai célkitûzéseken (ruszkik, coki) túl valamiféle erkölcsi megfontolás, ha épp nem a rossz lelkiismeret is vezethette a NATO-csatlakozásunkat lehetõvé tevõ atlanti döntéshozókat (legelsõsorban a Clinton-kormányzatot): jóravaló, derék országok ezek, és épp eleget szívtak ahhoz mások miatt, hogy most az egyszer ne hagyjuk szarban õket. Ez nemes gondolat, és biztos igaz is. Ahhoz mindenesetre elég volt, hogy a három ország jelenlegi nyilvánvaló katonai alkalmatlansága ellenére bevegyenek minket a tutiba. És ez így helyes.
A kérdés csak az, hogy mi van akkor, ha maga az alapfeltevés volt hibás, és az derül ki, hogy ezek a jóravaló, derék kis országok saját hatáskörben, nemzetileg abszolúte függetlenül is képesek virtigli kis fél-diktatúrákká, a szomszédokkal való konfrontációra ácsingózó nemzetközi bajkeverõkké zülleni. Egyes kormánykörök egy idõ óta teli szájjal arról öblögetnek, hogy a NATO-tagságra a nemzeti érdekek hathatósabb képviselete érdekében van szükség - ami rendben is lenne, ha ennek közvetlen folyománya történetesen nem a környezõ országokkal való legmagasabb szintû überkedés meg a regionális kishatalmi szereprõl szõtt álmok lennének. Márpedig a NATO nem erre szerzõdött velünk. Hanem az ellenkezõjére. Emlékezzünk: a csatlakozásunk épp a magyar-román alapszerzõdés aláírása után vált kézzelfogható lehetõséggé.
Persze a NATO megnyerte a hidegháborút, és valószínûtlennek tûnik, hogy ezek után épp a tesztoszteron-túltengéses fideszes külpolitika vagy a Honvédelmi Minisztériumot vezetõ debilek zilálják majd szét. Valamint: NATO-tagságunk nem három és fél évre vagy fél órára szól; NATO-tagságunk túl fogja élni ezt a kormányt.
Bár azt azért érdekes lenne tudni, mi kell ahhoz, hogy valakit kivágjanak a szervezetbõl.
