A nemek társadalmi egyenlőségének képviselete terén már a kormány megalakulása előtt sem reméltem túlságosan sokat ettől a kurzustól, ám a Fidesz-KDNP-frakciószövetség mintha szántszándékkal próbálná alulmúlni minden várakozásomat.
*
A kormány összetétele önmagában is sokatmondó - egyetlen nő sincs benne. Persze mit is várnánk egy olyan pártszövetségtől, aminek 262 fős képviselőcsoportjában mindössze 20 nő ül - nem mintha úgy gondolnám, hogy a nőket érintő kérdéseket feltétlenül nőknek kellene képviselniük.
A nők parlamenti részvétele ugyanis nem biztosítéka a nemek társadalmi egyenlőségének, hanem indikátora az igazságosság, egyenlőség és szolidaritás alapelvein nyugvó politikai kultúrának, illetve társadalmi működésmódnak. A skandináv államok bebizonyították, hogy a döntéshozatal minden fórumán alapelvként érvényre jutó egalitarizmus, ami tekintetbe veszi a különböző társadalmi csoportok eltérő helyzetét és lehetőségeit, általában igazságosabb elosztást eredményez, mert kompenzálja a kezdeti egyenlőtlenségeket, és mindenkinek lehetőséget nyújt érdekei érvényesítésére. A magyar kormány összetétele láttán efelől erős kétségeink támadnak. Elfogadhatatlan és az Európai Unió tagjaként kifejezetten kínos, hogy a 21. század Magyarországának kormányzó testületében csupán az egyik nem képviselői hoznak - az ország és minden állampolgára jövőjét alapvetően meghatározó - politikai döntéseket. Ez itthon nem vert fel nagy port, nemzetközi szinten azonban visszatetszést keltett. Az Európa Tanács esélyegyenlőségi bizottságának elnöke komoly visszalépésnek nevezte a magyarországi helyzetet, de ami igazán kínos, hazánkat példaként használta arra, hogy rámutasson, miért nem lehet Európában feladni a nemek egyenlőségéért folytatott küzdelmet. Mi lettünk tehát az elrettentő példa, az elmaradott tagállam, ahol a felvilágosodás még várat magára, és a jelek szerint nemzetközi nyomást igényel. Ráadásul elég nehéz vitatkozni az állítással.
De sajnos nem is a kormány összetétele az egyetlen probléma a nők társadalmi pozíciójának jövőbeli alakulásával kapcsolatban. A kormány programja sem hemzseg a nőket érintő kérdésektől és a rájuk adandó válaszoktól. Egyetlen szó sem esik benne a családon belüli erőszakról (noha számos szakértő mutatott rá a tavaly év végén kiizzadt távoltartási törvény elégtelenségére), a szexuális önrendelkezés kérdéseiről (miközben hazánkban európai összehasonlításban kiugróan magas az abortuszok száma - ha a nők valóban szabadon rendelkeznének testük és szexualitásuk felett, akkor feltehetőleg nem kellene ennyi embernek ehhez a szélsőséges eszközhöz nyúlnia), ugyanígy nem esik szó a médiát elárasztó szexista tartalmak szabályozásáról, sem pedig a közoktatásban megjelenő nemi sztereotípiák visszaszorításáról.
A kormány programja szerint a nők elsősorban a családban, azon belül is a gyermekek mellett játszanak szerepet a társadalomban. A rugalmas, atipikus foglalkoztatás kapcsán a program elsődleges célcsoportként emeli ki a szülés után lévő nőket; szabályozást és munkaügyi ellenőrzést ígérnek a gyermeket nevelő nők diszkriminációjának megszüntetése érdekében; a család, a gyermeknevelés és a munka összeegyeztetését foglalkoztatáspolitikai és munkajogi eszközökkel kívánják elősegíteni. Ezek mindegyike rendkívül fontos, régóta sürgető feladat, a kormány ez irányú jelzései mindenképp üdvözlendők. Két probléma azonban mégis adódik. Egyrészről a program rendkívül általánosan fogalmaz, semmilyen konkrét intézkedést nem említ e feladatok megoldása kapcsán, és a kormány hivatalba lépése óta nem is történt semmilyen előrelépés e téren. Még annyi sem, hogy a "nemzeti együttműködés" keretében egyeztetésre hívják e témák szakértőit, a civil társadalom képviselőit. Másrészről azáltal, hogy a program kizárólag a család kontextusában ábrázolja a nőket, egyértelműen kijelöli helyüket és szerepüket a társadalomban, azokat a nőket pedig, akik más szerepek megélésére (is) vágynak, teljességgel figyelmen kívül hagyja.
*
Orbán Viktor már miniszterelnöki expozéjában világosan kijelöli ezt az irányt, amikor leszögezi, hogy "mindenekelőtt a nőknek a családban betöltött szerepét kell újra jóval magasabb polcra helyeznünk". Ezt az alapvetést a frakciószövetség más tagjai rendre megerősítik, amire kiváló példa Soltész Miklósnak, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium államtitkárának egy nemrégiben beterjesztett interpellációra adott válasza. Ugyan az interpelláció számos fontos témát érintett a nők politikai szerepvállalásától a családon belüli erőszakon, illetve a gyermekvállalással kapcsolatos nehézségeken át a hátrányos munkaerő-piaci megkülönböztetésig, az államtitkár mintha csupán a gyermekvállalással kapcsolatos kérdéseket hallotta volna. A válasz felidézi a kormánytisztviselőkről szóló törvény kismamák védelméről szóló passzusait, hangsúlyozza a nők édesanya szerepét, illetve kioktatja az interpelláló képviselőnőt ennek biológiai meghatározottságáról (!), majd kitér a családi pótlék rendszerének átalakítására, ami Soltész szerint "azt jelzi, hogy az édesanyákat nemcsak arra kell, hogy használják (sic!), hogy megszüljék a gyermekeket, hanem igenis a támogatást is megkapják, igenis megkapják a felneveléshez való támogatást is a társadalomtól, mindenkitől", majd hozzáfűzi, hogy mindez "elég nagy lépés volt, és előremutató volt".
Az államtitkár meglehetősen furcsán értelmezi az előremutató fogalmát. Előremutató ugyanis az lenne, ha a kormány olyan intézkedéseket hozna, amelyek elősegítik, horribile dictu ösztönzik a családon, illetve háztartáson belüli egalitárius munkamegosztást, amelyek minden nő (és nem csak a gyermekes anyukák) számára biztosítják az egyenlő és diszkriminációmentes munkaerő-piaci részvételt, és a nők részvételét a társadalom minden szférájában - úgy a parlamentben, mint a csúcsvezetői állásokban vagy a játszótereken. Az államtitkár azonban, ha elvétve meg is említi a nők családon kívüli szerepvállalását, ott is csupán a család, a gyermeknevelés melletti szerepvállalásról beszél - még a parlamentben dolgozó képviselőnőkkel példálódzva is a gyermekeik számáról (a férfi parlamenti képviselők nyilván mind gyermektelenek). Ez pedig a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető előremutatónak.
Ahogyan az sem, hogy a másik kitüntetett hely, ami a nőknek jut a kormányzati kommunikációban, az a fentiek inverze, vagyis a "fogy a magyar" diskurzus. Való igaz, a magyar lakosságszám megállíthatatlanul csökken, ami valóban nagyon súlyos kérdéseket vet fel a társadalom és a gazdaság fenntarthatóságával kapcsolatban, miközben empirikus kutatások bizonyítják, hogy a magyar nők és férfiak átlagosan két gyermeket vállalnának, ha úgy éreznék, ehhez minden szükséges feltétel adott, illetve elérhető számukra. Csakhogy a jelen intézményi keretben nem érzik úgy. A kormány válasza minderre az, hogy a nőket minden eszközzel megpróbálják szülésre ösztönözni. Eltekintve attól, hogy a gyermekvállalás kontextusában meglehetősen visszatetsző az ösztönzés fogalmának használata, a vágyak és a realitás jelenlegi diszkrepanciájából világosan látszik, hogy nem ösztönzésre van szükség, hanem jól átgondolt, széles körű társadalmi egyeztetés során kimunkált, a nők, a férfiak és a születendő gyermekek igényeit és érdekeit egyaránt figyelembe vevő szakpolitikák kidolgozására. Ráadásul még csak a spanyolviaszt sem kellene a kormánynak feltalálnia, a nemzetközi demográfiai irodalom egyértelműen jelzi, hogy kétféle strukturális keretben születik sok gyermek: ha a hagyományos nemi szerepek kiterjedt pénzügyi ellátással párosulnak, illetve ha a nemek közötti egyenlőségre épülő társadalomban megfelelő napközbeni gyermekellátó intézményrendszer áll a családok rendelkezésére - e tényezők bármely más kombinációja esetén csökken a termékenység. A kormányzat kommunikációja az elmúlt hónapok során sajnos egyértelművé tette, hogy az előbbi, vagyis az antiemancipatorikus (és hosszú távon is nagyon költséges) politika mellett kötelezte el magát, pedig a másik forgatókönyv mellett nemcsak a termékenység, hanem a nők foglalkoztatottsága is megnő, vagyis az egyszerre biztosítja a női emancipációt és az össztársadalmi jólét növekedését. Csak aztán nehogy a magyar nők is "szülési sztrájkba" kezdjenek, ahogy tették ezt dél-európai társaik, akik megelégelve a hangzatos ösztönzőkkel körülbástyázott hagyományos szerepleosztást, egyszerűen nem szülnek gyerekeket.
A frakciószövetség azon túl, hogy a gyermeknevelés szinte kizárólagos szerepét rendeli a nőkhöz, aktív szerepet játszik a kiszolgáltatottságuk megerősítésében. A kormánytisztviselők indoklás nélküli elbocsátását lehetővé tévő, illetve felmondási idejüket két hónapra csökkentő szabályozás is aránytalanul sújtja a nőket, lévén e munkakörökben a nők általában felülreprezentáltak. Ezt követi a cselédtörvényként híressé lett kezdeményezés, ami gyakorlatilag mindenféle társadalombiztosítás nélkül ismeri el munkavégzésként a háztartási és ház körüli munkákat, ami éppen az eleve legvédtelenebb társadalmi csoportok kiszolgáltatottságát fogja bebetonozni, hiszen ezeket a munkákat tipikusan alacsonyan képzett, hosszú évek óta munkanélküli emberek végzik, akiknek nincs lehetőségük más, nagyobb társadalmi megbecsüléssel és biztos jövedelemmel járó tevékenység folytatására - közöttük ugyancsak nagyon nagy arányban találunk nőket. Ahelyett, hogy a jogalkotó megfelelő védelmet és megélhetést biztosítana ezeknek az embereknek (nőknek), ezzel az intézkedéssel csak a kiszolgáltatottságukat törvényesíti. Végül a képet a kurzus cigány nőkkel kapcsolatos árulkodó megnyilvánulása teszi teljessé, amiben egyszerre jelenik meg a nő-, cigány- és szegényellenesség. Harrach Péter, a KDNP frakcióvezetője újabb határt lépett át a szegénységben élő cigány nők démonizálása terén, amikor egy interjúban a tartósan munkanélküli, segélyezett, alacsonyan képzett nők megélhetési gyerekvállalásáról beszélt. (Természetesen explicite nem utal a szóban forgó nők etnikumára, az azonban tény, hogy az általa körülhatárolt társadalmi csoportban erősen felülreprezentáltak a cigány nők.) Kifejti, hogy míg az értelmiségi párok "tudatosan vállalták és gondosan nevelik gyermekeiket", addig a fenti csoport számára életformává vált a gyerekszülés. Harrach szerint "a családi pótlék kizárólagossá tétele és a munkajövedelemhez kötött támogatások visszaszorítása" hatására ez a réteg készséggel elfogadja a segélyezett munkanélküli státuszát, és a havonta érkező családi pótlék fejében sorra szüli a gyerekeket, akikkel azután nem törődik - legalábbis ezt sejteti a kormányzat egyik legelső törvénymódosítása, ami a családi pótlék teljes összegének megvonásával szankcionálja a gyermek 50 nap feletti igazolatlan iskolai hiányzását, miközben meg sem kísérli kezelni a hiányzások okául szolgáló problémákat (mint például a gyerekek fontos családi bevételt jelentő alkalmi munkavállalása, az iskolai felszerelések és a megfelelő ruházat hiánya, vagy a színvonaltalan és gyakran diszkriminatív oktatás miatti motivációhiány). Tekintsünk el attól, hogy mennyire undorító, embertelen és lealacsonyító a "megélhetési gyerekvállalás" elgondolása, és vessünk egy pillantást a tényekre! Az elmúlt években számos kutatás mutatott rá, hogy három vagy annál több gyermek vállalása a szegénységi kockázatot leginkább növelő tényezők közé tartozik, és ennek egyenes következményeként a gyermekes háztartások szegénységi rátája lényegesen nagyobb, mint a gyermekteleneké, és az egy főre jutó átlagjövedelem a gyermekek számának növekedésével folyamatosan csökken. Tehát egyszerűen nem éri meg pusztán a gyermekek után járó ellátásokért szülni! Az valóban empirikusan igazolható tény, hogy a mélyszegénységben élő családok összjövedelmében nagymértékben megnőtt a gyermekek utáni pénzbeli ellátások aránya, ez azonban nem a gyermekvállalási szokások adaptálásával, hanem a jövedelemszerkezet átalakulásával, közelebbről az egyéb (pl. munka)jövedelmek arányának drasztikus csökkenésével, vagyis elsősorban az érintett családokat sújtó munkanélküliséggel magyarázható. Abban talán igaza van Harrach Péternek, hogy az érintettek elfogadják ezeket a strukturális adottságokat, de kíváncsi lennék, a frakcióvezető szerint mit kellene tenniük ezeknek a végletekig kiszolgáltatott embereknek akkor, amikor a rendszerváltás óta eltelt húsz év összes politikusa együttvéve sem tudott változtatni a legszegényebb állampolgárok és különösen a nők munkaerőpiacról és minőségi közszolgáltatásokból (mindenekelőtt a színvonalas oktatásból) való kirekesztettségén.
*
A fentiekből kirajzolódik, hogy a kormány nőkkel kapcsolatos álláspontja, illetve intézkedései nálunk fejlettebb országokban már rég meghaladott szerepekbe kényszerítik a magyar nőket (ami alatt természetesen nem magát a gyermeknevelést értem, csupán annak kizárólagosságát), és aránytalan nehézségekkel szembesítik a nők legkülönbözőbb csoportjait - életkoruktól, etnikai hovatartozásuktól és társadalmi státuszuktól függetlenül. Ez pedig azonnali és nagyon határozott fellépést kíván mind az ellenzéki pártok, mind a civil társadalom képviselői, nők és férfiak részéről, mielőtt még a miniszter urak forradalmi hevületükben esetleg a megszült gyermekek számához kötnék a nők évszázadok alatt kivívott állampolgári jogait.
A szerző szociológus, a Lehet Más a Politika genderműhelyének tagja.
