Kettős kényszer - Mi a baj a burkatörvénnyel?

  • Pellandini-Simányi Léna
  • 2010. augusztus 19.

Publicisztika

Minden olyan törvény támogatandó, ami megakadályozza a nők elnyomását és a demokráciát veszélyeztető vallási fundamentalizmust. Az új francia törvényjavaslat az arcot eltakaró nikáb és burka betiltásáról azonban nem ilyen.

Minden olyan törvény támogatandó, ami megakadályozza a nők elnyomását és a demokráciát veszélyeztető vallási fundamentalizmust. Az új francia törvényjavaslat az arcot eltakaró nikáb és burka betiltásáról azonban nem ilyen.

*

A francia parlament alsóháza 2010. július 13-án fogadta el azt a törvényjavaslatot, amely megtiltja nyilvános helyeken az arc eltakarását. Bár a törvényjavaslat szövegében nem szerepel, hogy a tiltás a muzulmán burkára (teljes testet és arcot eltakaró öltözet) és a nikábra (csak a szemet szabadon hagyó öltözet) irányul, a megelőző parlamenti és közéleti vita egyértelművé teszi ezt. A törvényjavaslat két részből áll. Az első értelmében 150 eurós büntetés terhe mellett ezután nem lehet nikábot és burkát viselni nyilvános helyen még akkor sem, ha valaki szabad akaratából dönt az öltözék mellett. A második rész a kényszerítésre vonatkozik: ha valaki felnőtt vagy kiskorú női családtagját az öltözet viselésére kötelezi, 30 000, illetve 60 000 eurós bírsággal vagy akár egy év börtönnel sújtható. A döntést - a szabad vallásgyakorláshoz való jog megsértésére hivatkozva - megtámadta az Amnesty International, és a francia államtanács már az előkészítési szakaszban figyelmeztetett arra, hogy alkotmányba ütközhet, mivel nemcsak a közintézményekre, hanem az utcára is vonatkozna a törvény. Ha ennek ellenére szeptemberben a felsőház is elfogadja a javaslatot, a törvény 2011 márciusában lép életbe.

Hasonló kérdések más országokban is felmerültek. A belga alsóház áprilisban szavazott meg egy ezzel szinte azonos törvényjavaslatot. Spanyolország, Németország és Olaszország bizonyos részein helyi rendeletek tiltják az arc eltakarását, illetve kendő viselését közintézményekben és nyilvános helyeken. Svájcban tavaly novemberben népszavazással fogadták el az alkotmánymódosítást, amely megtiltja minaretek építését. Ezen törvények nem tekinthetők egy általános szekularizációs trend részének, hanem kifejezetten a muzulmán vallási szimbólumok használata ellen irányulnak, amit sok helyen keresztény antiszekularizációs hullám kísér. Olaszországban például az állami általános iskolák falán is lehetett feszület egészen az Emberi Jogok Európai Bíróságának tavaly novemberi határozatáig, amely ellen nemcsak az olasz állam fellebbezett, de tiltakozott Bulgária, Görögország, Oroszország és Magyarország is. (A témáról részletesen lásd: Uitz Renáta: Régi álmok, új barátok, Magyar Narancs, 2010. július 15.) Igaz, a trend ellenkezőjére is akad példa: Nagy-Britanniában 2008-ban a canterbury érsek azt javasolta, hogy a sariatörvény családjogának egy részét építsék be az angol jogba úgy, hogy egyes ügyekben az angol muszlimok választhassanak, hogy az angol törvények vagy a saria szerint kívánnak-e eljárni. (Erről lásd cikkünket: Antal Dániel: Európában szabad gondolkodni, Magyar Narancs, 2008. május 8.)

Női egyenjogúság vagy hecckampány?

Franciaországban sok helyen eddig sem lehetett megjelenni burkában vagy nikábban. Egy 2004-ben elfogadott törvény szerint a közoktatási intézményekben, valamint a közintézmények dolgozóinak tilos minden feltűnő vallási jelkép viselése, amibe beletartozik a nagy kereszt, a kipa és a muzulmán fejkendő is, kisméretű jelképek viselete azonban nem tiltott. Bár van olyan vélemény, mely szerint már ez is burkoltan muzulmánellenes volt - hiszen keresztények ritkán hordanak óriási keresztet hitük jeleként -, ám ez a törvény még vallássemlegesnek tekinthető, és általánosságban a szekularizáció védelmében fogant.

Az új törvényjavaslatot megelőző vitában a szekularizáció szempontja azonban háttérbe szorult, és az egyértelműen iszlámellenes retorika fokozatosan öltötte a női egyenjogúságért folytatott harc szalonképesebb formáját. A törvényt előkészítő parlamenti bizottság felállítását kezdeményező kommunista párti André Gerin kifejezetten az iszlám fundamentalizmussal kapcsolta össze a burkát, mely megfogalmazása szerint csak a "jéghegy csúcsa" a fenyegető iszlám veszély tengerében. Sarkozy szintén a burka ellen foglalt állást, ám Gerinnel szemben azt hangsúlyozta, hogy a burka nem vallási probléma; az a baj vele, hogy sérti a nők szabadságát és méltóságát, lealacsonyításuk szimbóluma. A törvényjavaslat közvetlen előzményének számító, május 11-én elfogadott szándéknyilatkozat az arcot takaró fátylat a nők elleni erőszak és az elnyomás egyik formájaként írja le, és megkérdőjelezi, hogy vallási előírás lenne a gyakorlat alapja. A nyilatkozat és a jelenlegi törvényjavaslat indoklása is a női egyenjogúság és a női méltóság mint demokratikus értékek védelmét emeli ki a tiltás magyarázatában.

A korábbi törvény szigorítását nem indokolja a burka viselésének elharapódzása. Egy, a francia Központi Hírszerző Ügynökség által készített kutatás szerint 367, egy későbbi adat szerint pedig 1900 nő visel arcot elfedő fátylat az 5-6 milliós muzulmán lakosságból. Ez elenyészően kis arány. A törvény - a svájci minarettiltáshoz hasonlóan, mely az ország területén álló négy darab minaret fenyegetésére válaszolt - sokkal inkább szimbolikus, mint gyakorlati jelentőségű. M'hammed Henniche, a Muszlim Közösségek Seine-saint-denis-i Uniójának titkára szerint a törvény a vallási gyűlöletet szítja, és az egész muzulmán közösséget stigmatizálja.

A törvény valódi tétje tehát, mint Dobsi Viktória a Narancsban korábban ("Nem fognak majd zavarni", 2010. február 18.) megjelent cikkében rámutat, az iszlámmal kapcsolatos, jórészt tényalapokat nélkülöző sztereotípiák erősítése, ami alkalmas egy közös ellenségkép kialakítására és a nemzeti identitás erősítésére.

Erre utal az is, hogy bár az új törvény szövege általánosságban tiltja az arc eltakarását nyilvános helyen, ez alól minden nem muzulmán gyakorlat kivételt képez: egészségügyi, szakmai okok, sporthoz, művészethez, hagyományokhoz kapcsolódó öltözékek, sőt a körmenetek (!) is. Úgy tűnik, az arc eltakarása egészen addig összefér a demokratikus értékekkel, amíg nem muzulmán nő teszi.

Szimbolikus törvénykezés

A törvényjavaslat legfőbb gyengesége az, hogy nem a büntetni kívánt jelenséget - konkrétan: a családon belüli erőszak fizikai és lelki formáit - bünteti, hanem a jelenség szimbólumának tekintett öltözéket. A nikábot és a burkát sok esetben valóban olyan nők viselik, akiket családjuk kényszerít erre. Más esetekben pedig nem. Számos nő házassága után tér át a muzulmán hitre, és dönt a viselet mellett, és van olyan is, aki identitása kifejezéseként hordja, családja véleménye ellenére. Személy szerint nehéz elképzelnem, hogy mi vezethet egy nőt erre, de ez nem érv. Ugyanilyen nehezen tudok azonosulni azokkal, akik szabad akaratukból apácának állnak, kolduló szerzetesrendhez csatlakoznak, vagy fontosnak tartják, hogy szűzen menjenek férjhez. Olyan, normálisnak tartott dolgokról, mint a munka mellett önként vállalt háztartásvezetés, a zsírleszívás vagy a gyantázás kínjai is könnyen - és valószínűleg részben joggal - állítható, hogy a nők férfi családtagjaik, ismerőseik nyílt vagy burkolt nyomására vállalják. Ettől még nem tiltja őket törvény. Ez azért van, mert egy demokráciában mindaddig, amíg valaki saját akaratából tesz törvénybe nem ütköző dolgokat, erre lehetősége van. A törvénynek csak a kényszerítést kellene tiltania és megakadályoznia. A szabad akaratból választott törvénytisztelő önsorsrontáshoz pedig semmi köze; pont ez a szabadság lényege. Önmagában a burka és nikáb viselését tehát nem kellene törvényben tiltani, bárki is kényszerítsen rá. Nyilván a kényszerítés lenne üldözendő.

A büntetendő tett összemosása annak szimbólumával nagyon veszélyes, mert megnyitja az utat a sztereotípiákon és a kollektív bűnösség elvén alapuló törvényhozás előtt. Ugyanilyen logikán alapul a svájci minarettilalom: egybemossa a muszlim vallást olyan, valóban törvénybe ütköző cselekedetekkel, mint a terrorizmus és a nők elnyomása, és ahelyett, hogy ezek elkövetői ellen lépne fel, egy egész vallási közösséget bélyegez meg.

A demokrácia védelme és azon belül a női egyenjogúság nem kíván új törvényt, hiszen a meglévő, a családon belüli erőszakot tiltó törvényi keretek alkalmasak arra, hogy a szankcionálni kívánt jelenségeket büntessék. Ha úgy találjuk, hogy a meglévő törvények erre már nem alkalmasak, akkor szigorítani kell őket, nem pedig egy új, szimbolikus törvényt hozni. Ennek a módja a tág értelemben vett családon belüli erőszak szigorúbb büntetése és ellenőrzése. Amint a nikábot és a burkát a családon belüli erőszak részeként kezeljük - márpedig ha ez vele a bajunk, akkor ott kell -, nyilvánvalóvá válik, hogy nem speciálisan muszlim problémáról van szó. Franciaországban minden tizedik nő esik családon belüli erőszak áldozatává, és havonta hat nő hal meg élettársa vagy férje keze által. Vannak olyanok, akiket részeg férjük vert halálra, és jóval kisebb részben olyanok, akik vallási okból váltak áldozattá. A New York Times-ban Martha Nussbaum rámutat, hogy ezen bűncselekmények gyakran állnak összefüggésben az alkoholfogyasztással, amit az iszlám tilt, és nem lenne meglepő, ha egy ilyen irányú kutatás nagyobb elkövetési arányt mutatna a nem muzulmán lakosság körében.

A szimbolikus törvénykezés nemcsak morálisan tarthatatlan, hanem minden valószínűség szerint hatástalan is. Ha a muszlim férfiuralom és tradíció tényleg annyira erős, mint ahogyan azt a törvényhozók vélik, akkor a ma burkában járó nők a törvény elfogadása után nem fognak kimenni az utcára, így elszigeteltségük fokozódni fog. Ha úgy próbálunk meg harcolni a nők bántalmazása ellen, hogy megtiltjuk, hogy valaki ütésnyomokkal a testén menjen ki az utcára, nem valószínű, hogy javulni fognak a bűnfelderítési statisztikáink, sőt.

A legnagyobb probléma azonban az, hogy a törvény a demokratikus értékek védelmében éppen az egyik sarkkövüket ássa alá. A demokrácia pont attól jobb, mint egy diktatúra, hogy a szabadságra épül. Arra az elképzelésre, hogy mindenkinek lehetővé kell tenni, hogy szabadon döntsön, és egészen addig, amíg ezzel másoknak nem árt, szabadon élhessen ezen döntési jogával. A demokrácia csak úgy maradhat fenn, ha ehhez az alapelvhez mindenáron ragaszkodunk.

A szerző szociológus.

Neked ajánljuk