Bármennyire sajnálatos, bűnözőkről nem írtam (Hátsó udvarok hentesei, Magyar Narancs, 2009. június 25.), az e cikkben szereplő V. Jóska bácsi sem volt az, hanem megbecsült darus, míg élt. Pedig vannak bűnözők az élelmiszer-forgatagban, egyet a velem vitázó szerzőtrió is megjelenít (Gál Tamás-Kajner Péter-Szabadkai Andrea: Az leszel, amit megeszel, Magyar Narancs, 2009. július 23.), a lejárt szavatosságú termékek átcímkézőjét. A Marokkóból származó, rovarirtó szerrel permetezett paprikát - mindet permetezni kell, a kérdés az élelmezési várakozási idő eltelte - importáló cég aligha volt bűnöző, legföljebb elővigyázatlan. Említhettek volna sokkal többet is, csakhogy azok mind hazaiak voltak, borzasztó körülmények között dolgozó "házi savanyítók" és húsfeldolgozók. A baj azonban százszorta nagyobb. Rendőri vagy kommandós akciókkal nem lehet fölszámolni.
A termelés aranyalapja, a termelői tudás hiányzik.
Mint írtam a cikkben, a külterületen földet művelő 616 ezer egyéni gazdálkodónak csupán két százaléka rendelkezik valamilyen képesítéssel. Vajon mennyinek lehet a belterületen vagy zártkertekben árut termelő 3-4-500 ezer piacolónk közül? Talán ennyi, legföljebb kicsivel több. E létszámot azonban csak becsülni lehet. Õstermelői igazolványt 260 ezer olyan polgártársunk is kiváltott, aki nem külterületen gazdálkodik. Szakértői felmérések egymillióra teszik a nagybani piacokon vagy kispiacokon árusítók számát. Meglehet, hogy az élelmiszerek túlnyomó többsége az áruházláncokban kel el, ám ha csupán a veszélyeztetett zöldség- és gyümölcsforgalmat nézzük, akkor a mérleg inkább a termelői piacok felé billen.
A tudáshiány nem pótolható! Ilyen tömegben az elmaradt képzés semmiféle gyorstalpalóval nem helyettesíthető. Nem alvilági figurákról van itt szó, hanem a hozzáértés minimumával sem rendelkező tudatlan emberekről, és tevékenységük kockázatairól.
A szerzőtrió szerint 1589 hazai mintából még egy százalék se volt olyan, amely határérték fölött tartalmazott volna szermaradványt. A számaik bizonyára helytállóak, csupán az a kérdés, hogy ennyi piaci szereplő mellett elégséges-e ennyi vizsgálatot végezni. Természetesen nem, ám nem azért, mert leépítették a hálózatot. (Ami amúgy kapitális hiba.) Ennyi termelőtől származó terméket akkor se lehetne megbízhatóan ellenőrizni, ha kizárólag a nagyobb kockázatú árukra terjedne ki a vizsgálat.
Nem kellene fetisizálni a biotermékeket. Valóban van külön ellenőrzésük, azonban akadnak figyelmeztető jelek is. Például a fegyelmezett gazdálkodásáról híres Németországban sem terjed túl a biotermékek forgalma a legérintettebb termékek esetében sem a húsz százaléknál. Magam úgy látom, hogy - döntően a hozamok visszaesése miatt - tisztán bioélelmiszerrel nem lehetne ellátni még Európa lakosságát sem.
Ellenszélben
Gond lehet viszont a magyar termelők fegyelmével. A szabálykövetéssel. Erre nem lehetünk túlságosan büszkék. Az azonban cinikus csúsztatás, hogy a biogazdálkodás nem használ permetszereket. Nyírbogdányban két évig szedték a növényvédelem nélküli almát, a harmadik után kivágták a kertet. Ma parlag.
Van azonban még ennél is nagyobb gubanc. Öt éve a brit Királyi Mezőgazdasági Társaság vizsgálta a különféle termékeket. (A vizsgálatról szóló jelentés magyarul is olvasható volt a Magyar Mezőgazdaság című hetilap mellékleteként - akkor még - megjelenő Növények védelme című kiadvány 2005/1. számában.) E megbízható ítéletű társaság szerint a hagyományos úton termelt kukorica a rajta megtelepedett gombák "munkájának" eredményeként egy bizonyos mennyiségű toxint (mérget) tartalmaz. Ennél sokkal kevesebbet a génmódosított (és nem a populistán riogató ízű "génmanipulált" - ahogy a szerzőtrió írja) termény. Bármilyen meglepő, a legtöbb toxint a biotermékben találták. Csakhogy ez természetes! Ha nem védekezünk vagy fékezett habzással tesszük, akkor a gombák terjedésének nincs akadálya. És ez nemcsak a kukoricára vonatkozik, hanem mindegyik biotermékre, gyümölcsre, zöldségre egyaránt. A toxinokat a gombák termelik. A nemrég kirobbant fuzáriumbotrány sem volt véletlen, még akkor sem, ha nem biogazdától származott a durumbúza. A növényvédelem kevéssé elhanyagolható, csakhogy ehhez kicsikét érteni kellene.
A génmódosított növények elleni jobboldali hadjárat egy másik vita tárgya. Ma ezeket a világon százmillió hektárnál nagyobb területen termesztik. Európa már ébredezik: lemaradunk a technológiai versenyben! Mi még alszunk. Polgártársainkat a szó szoros értelmében megfélemlítik az ismeretlennel. Sőt, fölhergelték ellene. Hiába figyelmeztet az ellehetetlenülés veszélyeire Balázs Ervin és Dudits Dénes akadémikus - az ellenszél erősebb. Ne szépítsük, ez politikai célú népámítás.
A szerzőtrió vitatja a csirkenevelésben általánosnak tekinthető szalmonellafertőzést és a társult jelenségeket. A témát azonban alaposan körüljárja az Agrárkutató Intézet és az Agrárkamara közös tavalyi tanulmánytervezete, amelynek címe: A versenyesélyek javításának lehetőségei a főbb termékpályákon. Az utóbbi évek egyik legkitűnőbb elemzése a következőket írja: "A hazai baromfitartó épületek döntő részében, a repedezett padozat és az elavult technológia miatt szinte lehetetlen felszámolni a szalmonellát. A brojlerállományok mentesítése (a vágócsirke tartozik e körbe - K. I.) 2009-ben kezdődik, azonban itt lényegesen kedvezőtlenebb helyzet alakulhat ki (a tojástermeléshez képest - K. I.), mivel az állományok jóval magasabb arányban fertőzöttek. Az egyedüli megoldás a szalmonellamentesítéshez az elavult istállók felszámolása, és helyettük modern férőhelyek kialakítása lenne."
Rég figyelem az ágazatot - bő három évtizede, a kisvárdai baromfifeldolgozó létesítése során az igazgatótanács elnöke voltam (az idő tájt ez csak munkát jelentett, jövedelmet nem) -, és tudom, hogy a szalmonella nem jár egyedül. Az elavult épületekben, továbbá a gondatlan munka, a rossz almok, a fűtés és a szellőzés hiányosságai miatt a csirkék előbb tüsszögnek, aztán - ha nem kapnak az ivóvizükbe gyógyszert, a leggyakrabban antibiotikumot - gyors ütemben hullanak. De kapnak.
Az említett tanulmány tényként közli azt a becslést, hogy a sertéshús forgalmának 30-35 százaléka fekete.
Vége, hatszáz!
A hazai élelmiszerek biztonságáról vagy kockázatairól kirobbant vita veleje mégis a mezőgazdaság jövője. A szerzőtrió a kisparaszti gazdálkodás eszményítésében jeleskedik, és boldog agrárjövőnket ebben látja. Magam nem. Nem hiszek benne - sőt tagadom -, hogy a jelenlegi, avítt agrárstruktúrával túl tudnánk élni még egy évtizedet. De nem is a téeszesítést vagy a nagyüzemeket látom megoldásnak - nagyüzemek a gabonatermesztés és az állattenyésztés terepén működhetnek -, hanem részben a szerkezetváltást a zöldségtermesztés felfuttatásával, és ehhez 50-100 hektáros, bérmunkán alapuló üzemeket. A szerzőtrió állítása, hogy a földek kilencven százalékát a gazdálkodók tíz százaléka használja, nem egyezik a KSH adataival.
Álláspontomat több írásban is kifejtettem, a legrészletesebben a Mozgó Világ folyóiratban. (Az elmaradott perifériák esélye, 2008/7.) Most csak egy tényezőt emelek ki: ennyi zöldséget - és mellékesen gyümölcsöt - hozzáértés nélkül termelni a saját család ellen elkövetett bűntett lenne. Gyors csőd. Tudásra tehát múlhatatlanul szükség lesz, ellentétben a száz kvadráton termelt salátával.
A jobboldal - a Fidesz és szatellitjeinek - népámítása a kisparaszti gazdaságok dicsérete. Inkább csak szavakban. Legyünk a balekságig jóhiszeműek: e politikának sincs aranyalapja - a jövő felismerése hiányzik belőle. A világtendenciák értékelése. S a felelősségérzet polgártársaink megélhetéséért, sorsáért és egészségéért.
Nem ártalmas közel menni a jelenségekhez. Többet használ, mint száz spekulatív iromány. Ami a kistermelői ideát illeti, célszerű a terepen megnézni, milyen is az hosszú távon. Kiváló alkalom megvizsgálni például a Dél-Nyírség egyik településének, Nyírbélteknek a viszonyait. A falu főtere tüneményesen szép, iskolája kitűnő, egészségügyi centruma akárhány kisvárosét megveri. Itt a téeszszervezések idején, 1959-62-ben nem alakítottak termelőszövetkezetet, csupán termelőszövetkezeti csoportot. Ebben egyénileg folyt a gazdálkodás, csak a beszerzés és az értékesítés volt némileg közös.
A község tehát azon ritka hazai települések egyike, ahol öt évtizede nem működött téesz. Most sincs. Kisparaszti gazdálkodás folyt és folyik mindmáig. A helyi mezőgazdálkodás helyzete azonban lehangoló. Tanácstalanság, kiúttalanság, ötvenéves technika, nyolcvanéves technológia. És piaci reménytelenség. Kénytelen voltam utóbbi szociográfiámban a sovány tehenek falujának nevezni (Paloták a vadmacskásban, K.u.K. Kiadó, 2006). A szerzőtrió által eszményített kistermelői agrárium országosan is ide vezetne - és ez részben már meg is történt. Hogy mennyi társadalmi bajt hoz mindez ránk, annak kifejtésére itt és most nincs elég tér. Ám nemcsak a sovány tehenek országa lennénk.
E faluban is általános a hátsó udvarokban történő, állatorvos nem látta sertésvágás. Áruként, elmérésre. Imre Gyula háziorvos ebben semmi kivetnivalót nem talált, sőt örömmel újságolta, hogy ő így kap hatszáz forintért egy kiló karajt. Kicsontozva persze. "Jól meg kell sütni azt a húst! - mosolygott az ortodox szemlélet kiváltotta elképedésemen. - Az élet veszélyes üzem."
Hát így különösen.
