Az Aranybika tervezett épülete: miért volt szükség pályázatra?

Publicisztika

„A kortárs magyar építészetnek nemzetinek kell lennie, a régi mindig szebb és jobb, mint az új” – mondta szeptember végén Lázár János építési és beruházási miniszter. Ezzel párhuzamosan beérett az építészeti kultúrharc gyümölcse – a debreceni Aranybika szálló pályázati eredménye új szint a visszaépítések evolúciójában.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2022. október 6-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

A 19. századi architektúra visszaálmodásának gyakorlata a debreceni Aranybika szálló esetében – a bírálóbizottság szavait idézve – „radikálisan konzervatív” eredményt hozott, amit a pályázatot kiíró Mathias Corvinus Collegium (MCC) mint tulajdonos, és Debrecen vezetése is lelkesen üdvözölt, de a kiírásban eleve a lakosság körében végzett közvélemény-kutatásra hivatkozva „illeszkedő” épületet kértek a tervezőktől. Hogy ezzel mi a baj? Nos, ennek megértését messzebbről kell kezdenünk, mint a pályázat kiírásának napja.

A letűnt századok építészeti hagyatékának élethűséget mímelő visszaépítéseit egyesek giccsnek tartják, mások csodának, megint mások pedig ideológiai hőstettként ünneplik, amellyel a kommunisták „pusztítását” jóváteszi a jelenlegi hatalom. A modern építészet vívmányainak, a funkció, a szerkezet és a megjelenés őszinte összhangjának lábbal tiprása csak az építész- és a műemlékes szakma egy részének a kedélyét borzolja, a közönség láthatóan fütyül rá, sőt szereti a régi-új épületeket. A megbízói igényeket kielégítő építészek és műemlékesek valamiféle értékmentéssel legitimálják (közre)működésüket.

Maradjunk most az építészszakma szempontjainál, amelyek mélyebbek annál, mint amit az ilyen-olyan médiafelületeken zajló vita sugall: az újonnan megjelenő építészeti termékek „tetszik/nem tetszik” külső megítélésénél. A „korhű” 19. századi architektúra csak a külsőt érinti, a falak mögött eszébe nem jutna senkinek az elavult alaprajzi struktúrákat, funkciókat újjáépíteni. Kedvenc példám a Budai Várban újraálmodott Lovarda melletti tégla támfal, ahol a hajdani istállók belterében ma nyilvános vécék sorakoznak – egyébként nagyon is helyesen, hiszen szükség van rájuk. A 19. századi külsővel felruházott épületeket mai funkciók betöltésére emelik, itt azonban megbicsaklik a ceruza a tervezői elhivatottsággal egyetemben. Hiába áll rendelkezésre ma már számtalan anyag és technológia a formák élethű másolatának elkészítésére, mindez rettenetesen drága, sokszorosa a korszerű technológiákkal való építésnek. Nem véletlen, hogy a fejlesztő inkább hagyja összedőlni a telkén álló régi házat, olykor rá is segít kicsit, minthogy a felújítással bíbelődjön.

A már megépült „rekonstrukciók” beszédes bizonyítékát adják, hogy drága és macerás mulatság a történeti hűség – még a hiteles látszat szintjén is. A Budavári Palota valóban korabeli technológiákkal újjáépített Szent István-terme olyan szellemi és anyagi ráfordítással lehetett csak meggyőző, amit a több ezer négyzetméteres palota minden zugában lehetetlenség megvalósítani. A jelek arra mutatnak, hogy ezt az építtető is felismerte: a történeti hűség fokozatosan átadja a helyét az „olyan mintha” világának. De a teljességhez tartozik, hogy a nemzetközi kortárs építészet is a díszletépítés, a szenzáció és a látvány irányába halad, úgyhogy mindegy is, hogy mi kerül a homlokzatra, a falra: pixelekre bontott keresztszemes vagy eklektikus betonstukkó.

Megvalósult jó példák híján nehéz bizonyítani, hogy az építészet a szerkezet felöltöztetésénél mennyivel több lehet,

ezért is csapás és veszteség minden olyan pályázat és megbízás, ahol az építtető jó előre kiköti a történeti stílust, az általa elképzelt igazodást a történelmi környezethez.

A Budai Várban a kortárs kiegészítésekkel próbálkozó kollégák rendre kikerültek a körből, a városlakó esélyt sem kapott arra, hogy nyitottabb vizuális kultúrával rendelkező utazásai után végre itthon is saját szemével tapasztalja meg: a kortárs építészet nem ördögtől való, még történeti környezetben sem. Sokan figyelmeztettek már az első fecskék, a Lovarda és Testőrségi palota ötletének felbukkanásakor (tervező: Potzner Ferenc), hogy a mégoly precíz kutatásokon és hiteles adatokon alapuló rekonstrukció is lavinát indít el, az illúzió követelménnyé válik, a hitelesség pedig fokozatosan eltűnik.

A monstrum árnyéka

A visszaépítéseket kritikával illető szakma leggyakoribb érve, mely szerint hazugság az egész, hiszen például vasbetonból kreálják újra a hajdani díszeket, a közönségről, de lassan már az építészek egy részéről is lepereg. Ha annak idején gipszből és műkőből lehetett, hungarocellből és betonból miért ne lehetne? És nehéz erre egy, az építészet belső evolúcióját nem ismerő laikusnak magyarázatot adni. De ha most felsétálunk a Dísz térre, talán megértjük a lényeget. Jelenleg a három visszaépíteni szándékozott 19. századi épület, a Honvéd Főparancsnokság (tervezője ismeretlen), a Külügyminisztérium hajdani épülete (Tiba Stúdió) és a József főhercegi palota (Szalay Tihamér) mindegyike a nyers vasbeton falak megépítésénél tart. Ezek az egy az egyes léptékű, díszítés nélküli tömegmodellek minden szónál beszédesebben illusztrálják még a nem építészek számára is, hogy mi is az a városképi tévedés, amire a szakemberek már előre felhívták a figyelmet. A dísztelen betonmonstrumok szinte agyonnyomják a kétszintes polgárvárosból érkezőt, léptékük teljesen idegen a Budai Vár általános beépítésétől, a hajdan kellemes teresedés kifejezetten nyomasztóvá vált. Mellettük az épületegyüttes elsőként megépült eszmei centruma, a kormányzás központja – a korábban ott állt, tömegléptékét megtartó, diszkréten kortárs Miniszterelnökség (ZDA) – csupán szerény portásfülkének tűnik, ami minden szempontból groteszk öngól.

Megdöbbentő felfedezés szembesülni azzal az érzéketlenséggel (is), amivel a 19. század végi építők a történeti környezetet semmibe vették, bár annak ismeretében, hogy a klasszicista pesti városközpontot is letarolták az eklektikus Belváros felépítésének érdekében, annyira nem meglepő. Ha elfogadjuk – és miért ne tennénk –, hogy a városi fejlődés nem állhat meg, és elődeink csak az idők szavára hallgattak, akkor e gondolatmenet alapján a 19. századnak most nem volna szabad visszaépülnie. Az építészeti evolúcióból a kortárs építészet megjelenése következne.

A monstrumok megjelenésének persze pont ugyanaz az oka, mint száz évvel ezelőtt: a funkció helyet követel magának. Naivitás azt gondolni, hogy pusztán valamiféle történelmi restaurációról lenne szó, de a Horthy-nosztalgia felemlegetése is tévút. Azzal a döntéssel, hogy a kormányzat a Budai Várba költözik, szükségszerűen együtt jár a helyigény, amit a jelenleg itt álló épületállomány nem tud kielégíteni. Nagyon sok beépített plusz négyzetméterre van szükség, ezért épül vissza a Szentháromság téren a Pénzügyminisztérium háború után elbontott szintje, ezért kellenek a Dísz teret és a Szent György teret körbevevő, a vári léptéknél jóval nagyobb épületek. Ezért kellenek a Vár oldalában a garázsok, miközben a nagy építési láz csendben eltünteti például a középkori maradványokat, amelyekről alig esik szó.

Mindez csupasz vasbetonból még brutálisabb; látványos bizonyítéka annak – ami ellen a 20. századi modernizmus lépett fel –, hogy a falak feldíszítése nem tekinthető építészetnek. A 19. század végére az építészet eljutott oda, hogy díszek nélkül valójában minden ház egyforma volt: masszív falak, szabályos ritmusban átlyukasztva ablakokkal, köztük a tér kisebb-nagyobb cellákra osztva. Az ezt megelégelő modernek azt mondták, hogy a fejlődő építéstechnika lehetőséget ad a tér szabadabb, a funkcióhoz igazodó formálására, és az épület esztétikája megteremthető díszek nélkül, pusztán a szükséges elemek – a különböző helyiségeket befogadó tömegek, az ablakok és tömör falszakaszok – arányos komponálásával. Ezt a funkcionális szemléletet az építészet azóta is őrzi, és a kortárs anyagok és technológiák révén újabb és újabb lehetőségek nyílnak a formálásra. Egy igazán jó épület már építésének minden fázisában „szép”, hiszen szervesen növekedve éri el végső állapotát. A Budai Várban viszont csontvázakat öltöztetnek maskarába, pontosan azért, amiért a 19. század végén: az oda nem illő léptéket akarják elfogadhatóvá tenni a közönség számára. A mostani pucér, nyílásokkal átlyuggatott vasbeton labirintus látványos bizonyság rá, hogy ezek a házak a születésük idején sem illeszkedtek a környezetükhöz. Smink nélkül feltárul valódi lényegük: nyomasztó méretük, ijesztő arányaik, üres esztétikájuk.

És ami talán a legelkeserítőbb, hogy ennek az egésznek a hátterében egy hibás urbanisztikai döntés, a kormányzat költöztetése áll; ennek áldozata a Budai Vár, a visszaépítés gyakorlatát tehát hiba lenne kizárólag esztétikai vagy műemlék-helyreállítási szempontból megítélni.

Önök kérték, mi teljesítjük

Kiemelt pozíciójánál fogva a Budavári Palotában zajló építkezés mintaként szolgál az önkényes múltteremtésre, de úgy tűnik, hogy még ezt is sikerült túlszárnyalni: a debreceni Aranybika szálló bővítésére kiírt pályázat eredménye legalábbis ezt mutatja. A patinás szállodát Hajós Alfréd tervezte 1915-ben, eklektikus stílusban. E műve kilóg szecessziós stílusban tervezett vidéki közintézményeinek sorából, aminek az lehet az oka, hogy a Debrecen főterén álló szálloda elődjét, a Parlamentet is jegyző Steindl Imre 1882-ben még értelemszerűen eklektikus homlokzattal tervezte. Hajós ezt a hagyományt követte, amikor az ötszintes, saroktornyokkal, manzárdtetős rizalitokkal és kupolás sarokrizalittal megformált grandiózus épületet létrehozta. Sikerét mutatja, hogy a már 1699 óta fogadóként, később szállodaként működő intézmény a békebeli pompa szimbólumává vált, és Debrecen identitásának fontos része lett. Az 1976-ban, a szomszédos telken a kor színvonalán megfogalmazott, házgyári elemekből épült szárnyát a város sosem zárta a szívébe. Valljuk be, okkal: szépnek – pláne mai szemmel – nehéz lenne látni. Van azonban a modern épületeknek egy hallatlan előnyük, amit számos jó példa mutat, mégis rendre figyelmen kívül hagyják: a pillérvázas szerkezet lehetőséget ad arra, hogy a homlokzatot lecseréljük az aktuális ízlésnek, elvárásnak megfelelőbbre anélkül, hogy az épület vázát irdatlan költséggel és energiabefektetéssel porig rombolnánk. Sőt még történeti homlokzatot is lehetne varázsolni a megtartott épületvázra, a költséges bontás azonban valahol, valakiknek mégiscsak megéri.

 
Az Aranybika 1967-ben
Forrás: Fortepan/Inkey Tibor
 

Az Aranybika 2021-ben került a Mathias Corvinus Collegium tulajdonába, amely tehetséggondozási programjának debreceni központjaként kívánja felújítani és bővíteni. Kezdetben pusztán felújításban gondolkodtak, a már említett közvélemény-kutatás azonban azt erősítette meg, hogy a lakosság szívesen szabadulna a szocialista architektúrától. Az MCC hivatalos közleménye szerint a város lakóinak legnagyobb része azzal értett egyet, hogy az Aranybikát a történelmi szárny stílusával egyezően kell befejezni. Így a felújításra és bővítésre kiírt pályázatban a késő modern bővítmény helyére már egyértelműen egy, az eredeti épület „stílusával harmonizáló” architektúrára vártak ötleteket, míg a hátsó homlokzat esetében a 21. századi architektúra megjelenését tartották kívánatosnak.

A pályázaton augusztusban kellett volna nyertest hirdetni, ám erre csak szeptember vége felé került sor, és majdnem az összes pályázatot díjazták. Tekintsünk el attól, hogy egy országos pályázaton a mindössze öt résztvevő közül miért nem sikerült időben győztest választani, és attól is, hogy a komoly referenciákkal bíró tervezőirodák számára a laikusok körében végzett közvélemény-kutatást tekintették a kiírók irányadónak. Sőt hunyjunk szemet a fölött a nyilván véletlen egybeesés fölött is, hogy a nyertes az a Ferencz Marcel vezette Napur Architect lett (a Duna Aréna és a Néprajzi Múzeum tervezője), amely az MCC gellérthegyi campusát a debreceninél egy sokkal nívósabb, modern épület elbontásával tervezi. Koncentráljunk csak azokra a tanulságokra, amelyeket az öt pályázat közül négy terv kínál az illeszkedés problémájára, és amelyek nem függetlenek a historizáló visszaépítések fentebb részletezett gyakorlatától.

Hajós Alfréd annak idején – ki tudja, milyen megfontolásból – aszimmetrikusan komponálta meg a szálló térre néző homlokzatát, a bejárat nem középre esik. A hetvenes években a bővítés során aztán a szomszéd telek, azaz az egész tömb a szállóhoz, most pedig az MCC-hez került. A tervezési feladat erre a teljes tömbre vonatkozott, amelynek a szálló mostani bejárata így épp a közepére került.

A megismert tervek mindegyike egyfajta szimmetriatengelyként fogta fel ezt, amelyre megtükrözte a szálló mostani tömegét. A szimmetrikus kompozíció hangsúlyos sarok- és középmotívummal a klasszikus kastélyok tömegformálását idézi. Történeti közegben a gesztus indokolt, de mindenképpen kötöttséget jelent az épület további formálását illetően. A tervezőknek abban volt szabadságuk, hogy a tükrözött új épületrészt milyen homlokzatarchitektúrával „adják el” a tér felé.

A négy terv az illeszkedés határain belül a lehetséges válaszok széles skáláját illusztrálja, a kortárssá egyszerűsített klasszikus architektúrától a közepesen korhű, a falat inkább korszerű szerkezetre futtatott borostyánnal takaró múltidézésen át a pontos, ám hófehérre stilizált, valós méretű építészeti idézetig. (Lásd a Nyerteseink névsora című keretes írásunkat.)

A nyertes Napur Architect azonban 19-re húzott lapot, és egyetlen bátor mozdulattal vágta át a gordiuszi csomót: a bővítmény homlokzatán egyszerűen lemásolta az eredeti épületet, stukkóstul, saroktornyostul, párkányostul. Belül nyilván különbözni fog, hiszen az eredeti épület továbbra is szállóként fog üzemelni, míg a bővítés az MCC oktatási igényeit fogja szolgálni. Ez azonban nem fogja összezavarni a lényeget, a „zökkenőmentes” történeti illeszkedést. A cikk első felében bemutatott 21. századi historizálás itt szintet lépett, és a gyümölcs „beérett”. Már nem arról van szó, hogy visszaépítünk valamit, amit a történelem forgószele sajnálatosan eltüntetett, nem is arról, hogy levéltárban őrzött tervek alapján megépítünk egy házat, amely annak idején nem valósulhatott meg. Itt egy új házat építenek meg úgy, mintha régi lenne; a tervező, Ferencz Marcel indoklása szerint „ha élne Hajós Alfréd, ő is ezt tenné”, ami Hajós későbbi munkáinak ismeretében – gondoljunk például a margitszigeti Sportuszodára – elég bátor kijelentés.

 
Az Aranybika látványterve 2022-ben
Forrás: A Napur Architect honlapja

A szinte kizárólag „konzervatív értékrendet” valló építészekből álló zsűri olyannyira elégedett volt az eredménnyel, hogy még az eredetileg megkívánt 21. századi hátsó udvartól is eltekintett, sőt második helyezést ki sem adott, ezzel is kinyilvánítva, hogy a Napur tervének megvalósítását tartja kívánatosnak.

Persze Debrecen városa és az MCC mint tulajdonos, az építési szabályozás keretein belül a saját telkén, a saját hatáskörében azt épít, ami neki tetszik. De az idézett miniszteri irányelvnek is tökéletesen megfelel az, hogy ha „szó szerint” fel lehet valamit építeni úgy, mint elődeink – és mindez csak ízlés és döntés kérdése –, akkor építsék fel úgy. De akkor értelmetlen a pályázatot kiírni, és nincs szükség építészeti gondolkodásra sem.

Nyerteseink névsora

A Péterffy+Dőry Architects pályaműve félreérthetetlenül kortárs átiratban másolja le az eredeti homlokzatot. Megjelenik a saroktorony, az emeleti loggiák, a földszinti nyílások, vízszintes osztás; minden ugyanott van, mint az eredetin, csak mai megfogalmazásban. Kétségtelenül bátor megoldás annak ismeretében, hogy a kiíró „történeti környezethez illő alkalmazkodást írt elő, de sajnos az is kétségtelen, hogy a klasszikus kompozíció és a kortárs részletek együtt valamiféle art decóba oltott posztmodern birodalmi építészetet eredményeztek, amely leginkább egy budapesti irodanegyedben találná meg a helyét.

Hasonlóan gondolkodott a TSPC, csak kevesebb invencióval és merészséggel: náluk is van saroktorony, párkány, az eredetit imitáló ablakosztás, de ők nem kockáztattak, határozott formai idézeteket babráltak a homlokzatra. A leegyszerűsített eklektikus motívumok között pedig – tájépítész-profilú stúdió lévén – elsütötték a Millenáris Szélkapu esetében bevált zöld falat. De amíg a Mammut bevásárlóközpontot szépen takarja a zöld azóta is, itt ez csak szemérmes beismerése annak, hogy lehetetlen feladatra vállalkoztak – önhibájukon kívül.

Az Arch-Studio munkája egy huszárvágással intézi el a múltidézés ellentmondásokkal terhelt konfliktushalmazát. Ők egyszerűen lemásolták az eredeti épületet, de úgy, mintha egy 3D-s nyomtató vágta volna ki, tiszta fehérben, élethű méretű modellként. Az így kapott épülettárgyra helyenként pirossal odarótták a 21. század kézjegyét egy-egy kortárs motívum csupa üveg homlokzati szakaszán. Elméletben talán ez a terv a legkövetkezetesebb, de a megvalósulás tekintetében kételyeink lehetnek e képlet életképességével kapcsolatban.

Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.

 

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk