"Partnereink fintorogva határolódnak el a magyar kormánytól"

Publicisztika

Ha Orbán ki is csikarja az uniós forrásokhoz való hozzáférést, azt az EU-s és a NATO-tagállamokkal szembefordulva teszi.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2022. november 24-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Magyarország, hogy ne sodródjon céltalanul, más, drabálisabb vagy éppen nálánál csekélyebb súlyú nemzetektől ide-oda lökdösve, taszigálva, általuk orrba rúgva a nemzetek nagy közösségének folytonosan változó, sunyi áramlásoktól mozgatott s mindig veszélyes közegében, két szilárd ponthoz, két, a vad vizek fölé magasodó szirthez kötötte magát, s e két köteléktől reméli megőrizni önbizalmát s hangsúlyos jelenlétét az államéletét körbeölelő, zaklatott áramlásban. Két, a jövőben óhatatlanul bekövetkező, nagy, globális horderejű eseményt látott meg, jószerivel egyedüliként, amelyek egyfajta – más nemzetek számára láthatatlan – igazodási pontként, világítótoronyként szolgálnak számára úgy belső életének, mint a külvilághoz fűződő kapcsolatainak szervezése, optimalizálása során. A jövőre vonatkozó biztos tudás, az előrelátás tudománya különösen fontos akkor, ha a haza sorsa a tét. És szerencsés az a nemzet, amely birtokában van ennek a tudásnak, alapuljon az akár az adatok, információk gondos elemzésén és feldolgozásán, a kompjuterek bizalmat ébresztő zümmögésén, akár a nemzet mindezeken túli képességein, a megérzésen, az intuíción, az ihleten – mely inkább gyakrabban, mint ritkán egyetlen ember, a nemzeti szubsztanciát a sejtjeiben és lelkében összegző vezető legjobb tulajdonsága!

Ez a két pont, ez a két jövőbeni esemény hazánk számára nem más, mint

a) Donald Trump 2024-es győzelme az Egyesült Államok elnökségéért folytatott választási küzdelemben, és b) Oroszország katonai győzelme Ukrajna fölött

(ami sajnálatos, vagy netán nem is annyira sajnálatos módon Ukrajna önálló állami létének, nemzeti alanyiságának erőteljes, a nulla felé tendáló redukciójával fog járni). „Lassan szembe kell nézni azzal a realitással, hogy az egyik oldalon van egy 138 milliós Oroszország, a másik oldalon pedig van egy harminc-egynéhánymilliós Ukrajna, amelyet ugyan az amerikaiak meg az angolok elég jól felszereltek fegyverzettel, … de azért a katonai realitások érvényre jutnak” – mondta Orbán Viktor idén júliusban. „Teljesen nyilvánvaló, hogy a háborút így nem lehet megnyerni. Az ukránok sosem nyernek háborút Oroszország ellen amerikai kiképzőtisztekkel meg fegyverekkel. Egész egyszerűen azért, mert az orosz hadseregnek aszimmetrikus fölénye van” – hangzott el a hírhedt tusnádfürdői beszédben. A Trump visszatérését gönnoló jóslatainak se szeri, se száma, s ugyancsak Tusnádfürdőn arról is beszélt, hogy kormányzása két jól elkülöníthető szakaszra, a 2024-ig tartóra, és az az után következőre oszlik majd.

Ehhez képest az elmúlt napokban a következőket kellett megélnünk.

Az Egyesült Államokban a november 8-i időközi választásokon a még mindig Donald Trump nevével fémjelzett és nagyrészt az ő diktátumai és szeszélyei szerint viselkedő Republikánus Párt a legkevésbé sem „tört át”, s nem rengette meg a demokrata elnök és a szövetségi kormányzat pozícióit.

November első napjaiban az orosz csapatok az ukrán ellentámadás súlya alatt feladni kényszerültek az általuk még a háború elején elfoglalt Herszon városát (valamint a hasonnevű megye közel kétszáz települését), és visszatakarodtak a Dnyipro alsó folyásának bal partjára.

Ami az Egyesült Államokat illeti: a november 8-i eredmények természetesen nem azt jelentik, hogy a demokraták már a zsebükben érezhetik a 2024-es elnökválasztást. Az viszont jól látszik, hogy a hangosan trumpista, a 2020-as választáson csalást kiáltó és azóta is, most is az „ellopott választás” hazugságával kampányoló, a 2021. január 6-i puccskísérlet mellett kiálló republikánus jelöltek csúnyán alulteljesítettek. Precízebben: ahol kihívóként próbálták hivatalban lévő demokrata ellenfe­lüket ledönteni, rendre elbuktak (miközben pár államban, ahol ők voltak hivatalban, megőrizték pozíciójukat). A 2024-es elnökválasztás szempontjából az is kulcsfontosságú, hogy a billegő államokban a szavazás és a szavazatszámlálás tisztaságának védelmezéséhez szükséges állami posztokat jobbára demokraták vitték el. A republikánusok leginkább tehát a trumpista radikalizmus jelenlétének köszönhetően veszítettek – a szűk középről – annyi szavazót, hogy az ilyenkor úgyszólván kötelező eredményt sem tudták hozni. (Ugyancsak számos helyen előfordult, hogy a mérsékeltebb republikánus szavazók a Trump által támogatott jelölt ellenében a demokrata vetélytársra szavaztak.) Mindezek fényében már az is kevéssé valószínű, hogy Trump lesz a következő republikánus elnökjelölt – de ha valahogy bele is tudja ebbe fírölni a pártot, választást nyerni nem fog. Bármennyire is készül rá Trump, bármilyen ügyes terveket is kovácsolt a kormányzat 2024-ben esedékes rapid és maradéktalan birtokba vételére, az Egyesült Államokból aligha lesz fasiszta féldiktatúra két év múlva. A trumpizmusnak kakukk.

És azt sem tudjuk garantálni, hogy Oroszország megvalósítja háborús céljait és lelépteti Ukrajnát. Ukrajnára és népére még töménytelen szenvedés vár a következő hónapokban, ami minden jóérzésű embert felháborodással és együttérzéssel kell, hogy eltöltsön. Az ország területének egyötöde még mindig orosz megszállás alatt áll, és azt sem tudhatjuk, hogy ebből az egyötödből mennyit, mikor és milyen áron vesz majd vissza. De az eléggé jól látszik, hogy a háborús agresszióval magát is – tulajdonképpen teljesen értelmetlenül – lepusztító Oroszország beláthatatlan időre kizárta magát a rendezett belső életű és gazdag nemzetek közösségéből; sőt, ennek a közösségnek most éppenséggel az a legnagyobb gondja, hogy hogyan szigetelje el Moszkvát és hárítsa el az általa jelentett egzisztenciális fenyegetést. Ezzel szemben a következő években a regionális katonai hatalommá váló, s a nyugati világ csodálatát kivívó Ukrajna fontos szerepet fog betölteni az európai, illetve az euroatlanti biztonsági rendszerben; és nem csak a biztonságiban, hiszen egyéb nemzetközi viszonyait és súlyát is ez a pozíciója, s az általa hozott véráldozat fogja meghatározni.

Mindez sajnálatos módon kijelöli hazánk helyét is a következő évekre a nemzetközi kapcsolatokban. És az tényleg a legkevesebb, hogy bárki nyeri a 2024-es amerikai választást, Trump ellenében fogja. De a szomszédunkban épp most találja meg önmagát egy negyvenmilliós, erős és fontos nemzet, amely legalábbis bizalmatlansággal és soha nem szűnő gyanakvással tekint majd Magyarországra – s jó okkal.

És az Orbán-kormány erkölcsi nihilizmusa és kapitális intellektuális vaksága hosszú időre eltékozolta a többi kelet-európai ország tiszteletét és bizalmát is.

Azon nemzetek és államok, amelyek legközelebbi partnereink kellene, hogy legyenek, most fintorogva határolódnak el a magyar kormánytól. De nem csak történelmi sorstársainkról, az Orbánnal, illetve megbízottaival egy légtérben tartózkodni csak udvariasságból, vagy úgy sem hajlandó cseh és szlovák politikusokról, a balti államok undorukat már leplezni sem kívánó vezetőiről van szó. Meglehet, Orbán decemberben kicsikarja az Európai Bizottságtól és az Európai Tanácstól a hozzáférést az uniós forrásokhoz – arra azonban minden tagállam minden politikusa, miként választóik, az európai polgárok tömegei is emlékezni fognak, hogy ezt hogyan érte el. Azzal a fenyegetéssel tudniillik, hogy megcsáklyázza az Ukrajnának szánt 18 milliárd eurónyi uniós hitelcsomagot, valamint a NATO megerősítését Svédország és Finnország felvételével. Szembefordulva minden egyes uniós és NATO-tagállammal, és kihasználva azt, hogy ezeknek az országoknak fontosabb Ukrajna megsegítése és az ukrán nép szenvedéseinek enyhítése, mint Orbán játékai és hazugságai. Mindennek erkölcsi és gyakorlati következményei ma még nem beláthatók; de Magyarország még sokáig magával cipeli őket az után is, hogy megbánja, amit Orbán tett.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk