Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2022. december 1-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Ha Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter a múlt kedden kellően bátor lett volna, akkor – maga mögött felsorakoztatva Matolcsy Györgyöt, Varga Mihályt és Orbán Viktort – kijelentette volna: ezt alaposan elkúrtuk. Ehelyett kamatháborút indított a jegybankkal. Bejelentett egy újabb, fölöttébb szokatlan „kamatsapkát”, amely megtiltja, hogy a bankok a három hónapos diszkontkincstárjegy hozamát meghaladó kamatot fizethessenek a lakosság, valamint az intézményi befektetők 20 millió forintot meghaladó betéteire. Rendeletével azt próbálja meggátolni a kormány, hogy a nagybefektetők a kereskedelmi bankok közvetítésével az MNB-be áramoltassák a pénzüket ahelyett, hogy állampapírokat vásárolnának. A bankok ugyanis a jegybanknál elhelyezett egynapos betéteik után megkapják az októberben 18 százalékra emelt „irányadó” kamatot, míg az állampapírok hozama az ennél jóval alacsonyabb, 13 százalékos alapkamathoz igazodik.
Az egyik ostobább, mint a másik, aztán csere
A különféle „sapkák” gyártásában széles körű gyakorlatot szerzett már a magyar kormány: egyre több élelmiszer árának és kamatfélének van már hatósági plafonja. Ne feledjük az előzményt se: a „rezsicsökkentés” hívószavával egy sor közszolgáltatás árát fagyasztotta be még 2014 előtt a kormány. Ezek a sapkáknak becézett, valójában kényszerzubbonyként szolgáló durva beavatkozások megakadályozzák, hogy a piac autonóm szereplői maguk alakítsák ki azt az árat, ami mellett egy adott termék, szolgáltatás vagy pénz iránt megközelítően akkora kereslet várható, mint amekkora az aktuális kínálat.
Egyes alapvető termékek és szolgáltatások árára, illetve hitelkamatokra szociális indokkal húzott „sapkákat” a kormány (az így megvalósuló támogatások költségét pedig a kereskedőkre, az önkormányzatokra és a bankokra hárította). Most gyökeresen más a helyzet, hiszen a nagybetétekre kialakított kamatplafon senki emberfiát nem védi meg a zord piactól; legfeljebb a kormánynak teheti (ideig-óráig) olcsóbbá az adóssága finanszírozását. A rendelet a „védelmi és biztonsági tevékenységek összehangolásáról” 2021-ben hozott törvényre hivatkozik, amely szerint veszélyhelyzet idején rendkívüli intézkedéseket hozhat a kormány. Ám az ott felsorolt indokokkal (az állampolgárok élet-, egészség-, személyi, vagyon- és jogbiztonságának, valamint a nemzetgazdaság stabilitásának garantálása) nehezen támasztható alá, hogy a kormány ilyen módon felülbírálja a jegybank kamatpolitikáját, korlátozva az MNB törvényben biztosított autonómiáját.
Vajon miért volt szükség erre az újszerű (és esetleg jogsértő) „sapkára”? A hivatalos indoklás szerint azért, mert nem nézhette tétlenül a kormány, hogy egyes intézményi befektetők és más nagybetétesek „nyerészkednek” azon, hogy októbertől az MNB 18 százalékos kamatot fizet a szabályozása alá tartozó bankok nála elhelyezett betéteire. Utóbbiaknak ezért megéri, hogy ennél valamivel kisebb, de az állampapírhozamokat meghaladó, 14–17 százalék közötti kamattal fogadjanak be nagy összegű betéteket, majd ezt a jegybankban fialtassák.
Az MNB akkor azért volt kénytelen októberben az addigi 13 százalékos helyett 18 százalékos irányadó kamatot megállapítani, hogy megállítsa a forint drámai – már a 430 forintos eurót is átlépő – gyengülését. A bankok egynapos betéteire adott kamatával megdrágította, és így kockázatosabbá tette a befektetők számára azt, hogy a magyar valuta további gyengülésére spekuláljanak, vagyis azzal a reménnyel adjanak el forintot, hogy később majd olcsóbban vásárolhatják vissza.
A forint elleni spekulációt viszont az idézte elő, hogy szeptemberben a jegybank bejelentette: lezárja a kamatemelő ciklusát. Tette ezt akkor, amikor az infláció töretlenül emelkedett, és a külső egyensúlyi helyzet romlása, az uniós források elapadása és a devizatartalékok elégtelen szintje is gyöngítette a forint vonzerejét. A jegybank érthetetlen magatartása, mint Király Júlia e hasábokon rámutatott, megingatta a bizalmat az iránt, hogy az MNB komolyan le akarja törni a – saját prognózisa szerint is – tovább erősödő inflációt. (Lásd: Legalább 98 százalék kudarc, Magyar Narancs, 2022. október 27.)
De vajon miért döntöget európai csúcsokat a magyar infláció? Miért haladja meg ilyen mértékben azokét az országokét, amelyek ugyanazon világgazdasági és geopolitikai hatásoknak vannak kitéve, mint a mienk?
Aligha lehet erre más okot találni, mint azt, hogy mind a jegybank, mind a kormány számolatlanul öntötte a pénzt a magyar gazdaságba, mégpedig jelentős részben a „nagy cél”, a tavaszi parlamenti választások megnyerése érdekében.
Testvérek közt is 18
A jegybank és a kormány tehát közösen előidéznek egy rémesen rossz helyzetet, majd nemcsak mossák kezüket a „szankciós” infláció meséjével, hanem egymásnak is keresztbe téve hoznak végiggondolatlan intézkedéseket, amivel csak tovább rontják az ország helyzetét. Nem vitatható, hogy óriási hibát követett el az MNB azzal, hogy idő előtt lezártnak nyilvánította a kamatemelési ciklusát, ám az is igaz, hogy az emiatt lejtőre került forint megállítására (és remélhetően az elszabadult infláció megfékezésére is) a drasztikus kamatemelésen kívül akkor már nem volt más eszköze. Kérdés persze, hogy ezt miért egy új irányadó kamat kijelölésével tette, és miért nem a piaci hiteleket közvetlenül befolyásoló alapkamatot emelte föl, hiszen ez állt volna összhangban az infláció letörésének céljával. Az irányadó és az alapkamat újbóli elválasztása, vagyis a kettős kamatrendszer visszaállítása rontja a monetáris politika hatékonyságát, és erodálja a jegybank hitelességét.
A kormány pedig, fittyet hányva a forintárfolyamra és az inflációra, egy tollvonással takarítaná most el az útjából az MNB „piszkát”, mondván: nem tűrheti, hogy a maga 18 százalékos kamatával a jegybank beszippantsa azokat a megtakarításokat, amelyekre a kormánynak is szüksége volna az adóssága finanszírozásához.
A rendeletet bejelentő (és feltehetően kitervelő) egykori jegybankárt, Nagy Mártont láthatóan nem érdekli, hogy intézkedésével a kormány a még megmaradt hitelességét is kockára teszi, ami azért is nagy baj, mert a jegybanké már romokban hever.
A nagybetétekre húzott kamatsapkával a kormány egész egyszerűen azt üzeni, hogy nem érdekli az infláció. Rendeletével ugyanis éppen azt próbálja megakadályozni, hogy az MNB a jegybanki betétek segítségével lecsapolhassa az inflációt tápláló, ezért veszélyesen nagy pénzbőséget, amelyet a kormánnyal közösen hoztak létre.
Noha a rendelet bejelentésekor a miniszter a kisbefektetőkre hivatkozott, akik alig kapnak kamatot a bankbetéteikre (erről lásd: Fogd és vidd, Magyar Narancs, 2022. október 6.), az intézkedés számukra is hátrányos. A befektetési alapok, takarékpénztárak, biztosítók és nyugdíjpénztárak az ő megtakarításaikat is kezelik, így az ő zsebüket rosszul is érinti, ha ezen intézmények elérhető kamatát a 3 hónapos diszkontkincstárjegy (most éppen 12–13 százalék közötti) hozamában limitálják. Ha pedig, ahogyan a kormány szeretné, állampapírokba tennék át az összegyűjtött kisbefektetői pénzeket, akkor a megnövekedett kereslet szorítaná le az ilyen papírok hozamát.
Ám az is elképzelhető, hogy bornírt rendeletével a kormány még a saját célját sem éri el. Amíg ugyanis vonzó marad a 18 százalékos jegybanki kamat, addig az ezen „nyerészkedni” akaró nagybefektetők találnak módot rá, hogy kerülő úton (például saját cégeik vagy a külhoni bankok közbeiktatásával) mégiscsak az MNB-ben fialtassák a pénzüket. Ha pedig ennek többletköltsége mellett már nem elég vonzó a jegybank kamata, akkor devizára válthatják át a forintjukat, amivel viszont tovább gyengítik a magyar valutát, és gerjesztik az inflációt. Még az sem zárható ki, hogy a limitált kamatok mellett is inkább bankbetétekbe teszik a pénzüket, mint hogy állampapírokba fektetnék, amelyek hozamát (és ezáltal árfolyamát) a kormány kiszámíthatatlan lépései rángatják.
Üsd, vágd
Az új rendelet ismételten rávilágít arra, hogy nem csupán a kamatok körében válik mind nagyobbá a zűrzavar, hanem a kormány és a jegybank viszonyában is. A nagybetétek kamatára emelt plafonnal most a kormány lépett túl a saját feladatkörén. Már korábban is egy sor intézkedésével átlépett a jegybank térfelére: a törlesztési moratóriummal, valamint az újabb és újabb hitelkamatstopokkal. Sőt voltaképpen a bankszektor jövedelmi és tőkehelyzetét érintő különadókkal is belegázolt a pénzügyi rendszer stabilitásáért felelős MNB feladatkörébe.
Ám az MNB sem mindig a saját pályáján játszik. Már a jegybanki nyereségből létrehozott alapítványaival is magához vont a kormányzat hatáskörébe tartozó (pl. oktatáspolitikai, művészettámogatási) döntéseket. Az egymást követő krízisek kezelésére bevezetett „unortodox” (értsd: a saját feladatkörét átlépő) intézkedéseivel pedig túllépett azon a határon, amit az aktuális válságok kezelése szükségessé tett. A Növekedési Hitelprogram segítette ugyan feléleszteni a pénzügyi világválság nyomán leült hitelezést, ám a 0 kamaton rögzített refinanszírozással évtizedekig elnyúlóan okozott – a piaci kamatok emelkedésével egyre növekvő – veszteséget magának, és azon keresztül az államnak. A válságkezelés ürügyén bevezetett Növekedési Kötvényprogramjával, amelynek keretében jórészt kormányhoz közeli cégek „bóvli” kötvényeit vásárolta meg, további veszteségeket vállalt magára. Ráadásul a kivételes helyzetekre megengedett unortodox gyakorlatot (például az állampapírok vásárlását) a szükségesnél tovább, a pénzbőség idején is folytatta.
Az MNB „aktivista” vezetésével a mindinkább dirigistává váló kormány áll tehát szemben. Együttműködésük régóta szembeötlő hiánya, vezetőik versengése, a másik fél döntéseinek negligálása, esetenként felülbírálata komoly kockázatot hordoz a magyar gazdaság működése tekintetében. Tetézi a bajt, hogy a küzdő felek a saját pályájukon is rosszul teljesítenek. Amikor meg át-áttévednek a másik térfelére, végképp kaotikussá válik a helyzet.
