Az elme háborodásáról – Sebestyén Balázsnak

Publicisztika

Megfogadtam, hogy homofób megjegyzésekre nem reagálok, de hát az embert mégsem mindennap buzizza le „Magyarország leghallgatottabb reggeli műsorában” Sebestyén Balázs rádiós-televíziós személyiség.

Az Egyenlő Bánásmód Hatóság ítélete kapcsán a ma reggeli Morning Show-ban a következő szavak hagyták el Balázs száját: „Nem az van, hogy Szilárd a pasikra gerjed?” Majd hozzáfűzte, hogy „Csak kérdezem, nem állítom”, egyetlen briliáns félmondattal téve tanúbizonyságot médiajogi rutinjáról és gerincének végtelen hajlékonyságáról. A műsorvezető egyébként azzal kezdte, hogy elmeháborodottnak nevezett, elhangzott még, hogy „Megnéztem, és a képe alapján mindent értek, nem is kellett tovább gondolkodnom” (LOL), „csajozni nem hiszem, hogy jár, esetleg lement meginni egy Fantát”, és így tovább, ezen magasságokban. Valaki még tesz egy utalást arra, hogy talán kicsi a faszom, Balázs pedig azt tanácsolja, inkább menjek haza maszturbálni.

A legjobb rádiós műsorvezető - a VOLTfolió Médiadíj

A legjobb rádiós műsorvezető – a VOLTfolió Médiadíj

Fotó: MTI

Ezzel az egésszel nincs is nagyon mit kezdeni, Sebestyén Balázsnak nyilván annyi esze van, mint egy talicska málnaszörpnek, műsorvezető társai meg jobbára csak röhögni tudnak, illetve a Capella bár említésével viszik tovább a buzizós vonalat. A cím műfaji megjelölése – válasz – azért is félrevezető némileg, mert a buzizás, a másik külsejére való utalás éppen a bármily alacsony színvonalú vitát lehetetleníti el. Erre nem lehet mit mondani. Mondhatnám persze, hogy nem vagyok meleg, te idióta, foglalkozz az érveimmel; de hát akkor is az érveimmel kellene foglalkoznia, ha történetesen meleg lennék. Úgyhogy ezzel az írással csak fel szeretném hívni gondolkodó embertársaim figyelmét arra, hogy ma Magyarország egyik legnépszerűbb rádióműsorában legitim érvként hangozhat el a „nincs igazad, mert buzi vagy” állítás. Simán megtörténhet, hogy egy kereskedelmi médium a szélsőjobboldal értelmezési keretében helyezi el az általa meg nem értett társadalmi problémákat (vö. a Jobbik homoszexuális lobbizásával Alföldi kapcsán). Szinte látom magam előtt a négyéves Balázskát, amint nem tudván megmagyarázni az óvó néninek, miért vette el Jani homokozólapátját, elsírja magát, elkeseredetten vállon vágja Janit, majd „Hülye buzi!” felkiáltással elrohan.

A közel húszperces blokk egyébiránt szórakoztató módon igazolja vissza érvelésem helytállóságát, vagyis hogy a Doboz belépőrendszere tényleg az alárendelt szerep felé tolja a nőket – a csajozás szinonimájaként hangzik el például a vadászni kifejezés, egy valahonnan előrángatott női kolléga pedig azt ecseteli, hogy aki ilyen helyet választ, az szeretné, ha pénzes pasik szednék föl. Ja, úgy már mindjárt más! Azon aligha csodálkozhatunk, hogy a műsorvezetőknek fogalmuk sincs a diszkrimináció vagy az egyenlőség fogalmáról, bele sem néztek a döntés alapját képező törvénybe, és a szerkesztő ötsoros összefoglalóján kívül valószínűleg egyetlen cikket sem olvastak a témában. Az sem meglepő, hogy a bulvármédia nem áll ki a nemi szerepek megkérdőjelezése mellett, hiszen műsoridejének jelentős részét ezek végsőkig dichotomizált felmutatása teszi ki (vö. Fluor Tomi: „te lány én meg fiú, na mizu, mizu, mizu”; illetve „nekem kukim van, neked nunid van, gyere-gyere, dugjuk össze, amink van”). De az, hogy Sebestyén Balázs és csapata a legdurvábban gyűlölködő trollokat is képes alulmúlni egy több százezres hallgatottságú műsorban, valamelyest mégis elkeserítheti az egyszeri médiamunkásokat és -fogyasztókat.

Jegyezzük meg a nevüket: Sebestyén Balázs, Vadon János és Rákóczi Ferenc. Ha egy cseppnyi emberség vagy szakmai tisztesség van bennük, bocsánatot kérnek. Nem tőlem, hanem azoktól, akiknek az identitását nevetség tárgyává tették, szitokszóként alkalmazták.

Aztán mindenki mehet fantázni meg maszturbálni.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.