Publicisztika

Azt olvasom az International Herald Tribune címlapján, hogy az egyénieskedésre mindig hajlamos japánok új rendszert találtak ki a smileykra. A smileyk, vagy szakszerűbben: az emoticonok, egy olyan hallgatólagosan elfogadott kódrendszer darabjai - amelyet aztán a különböző csoportnyelvek fejleszthetnek, saját kis közmegegyezéseket alakíthatnak -, amely a gesztusokhoz, body language-hez hasonlóan az írott kommunikációt gazdagítja. :-), igaz? Mosolygok, jókedvemben írom ezt itt. Aztán lehetek picit, :-(, sőt nagyon mérges is: :-(((((. Az emoticonokat még 1980 körül a CMU bulletin boardok környékén egy Scott Fahlman nevű ember alkalmazta először, hogy aztán széles körben terjedjenek a számítógépes undergroundban. A japán Usenet-használók köre sokkal szűkebb, mint például az Egyesült Államokban, ha másért nem, hát mert olyan bonyolult komputerrel szöveget szerkeszteni japánul. De akik még használják is, a nyugati emoticonokat csináltnak, nehezen követhetőnek tartják; miért kell az embernek oldalt fordítani a fejét például, hogy az alapsmileyban - :-) - felfedezze a mosolyt. A japán smiley franciás könnyedséggel és eltökéltséggel szakít a számítógép-szubkultúra angolszász dominanciájával, egy No színházi maszkra hasonlít: (^-^), antropomorfabb és érzelemmentesebb, mint a japán társadalmi érintkezés általában. A gesztusok szerepe fontosabb - a kao maaku, az arckifejezéstan olyan tudomány, amit nyugati egyetemeken a Business Schoolban tanítanak, hiszen ott meg kell tanulni japánokkal üzletelni -, mint ahogy a kontextus is több jelentéssel bír és kevesebb szó van kimondva, mint a nyugati társadalmakban. A japán komputer-gesztusnyelv nagyobb különbséget tesz férfi és nő között, s mivel a japán életben általában nem ildomos, ha egy nő mosolygás közben a fogsorát villogtatja, ezért a női smiley is decensebb: (^.^). Szája egy pont, nem tágra nyitott, ne mondja azt senki nyugati, hogy a japán nőknek szopós szájuk van. A japánok persze képesek a felfokozott öröm- és szeretetkitörésre, amely az úgynevezett banzai-smileyban ölt testet: (^-^)/, illetve (^o^)/. Gyakori japán emoticon még a (;), ami hideg izzadságot jelöl, és a bocsánatkérő (o^>) is.

A szerző pszichológus.

A hír hallatán - bár egy ideje már nyilvánvaló volt, hogy bekövetkezik - valószínűleg sokan megdöbbentek. Jelentős túlzással azt lehetne mondani: egy pillanatra megállt az élet a Balkánon (és egyéb okokból érintett helyeken), amikor bejelentették, hogy a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság és a Horvát Köztársaság kölcsönösen elismerik egymást, a vitás kérdéseket meg majd később rendezik. Vitás kérdés marad a horvátországi szerb menekültek, valamint a Prevlaka-félsziget státusa. De ezek már csak apró ügyek. Kész, vége, fájront, a háborút hivatalosan is befejezték. Ki mit nyert, ki mivel lett gazdagabb, mi végre volt ez az idestova ötéves téboly?

Idén is kifut a Médiahajó, a tej, és számos verhetetlen tizenegy a zöld gyepre és a kék Dunára. Laptársaink már mind kijelölték csapatukat. Amolyan paranoid kabarettista modorban nevezünk mi is. Fiaink (lányaink) emelkedő számsorrendben a következők:

Jó dolog egy hálózat. Dolgok kapcsolódnak, áteresztenek, utat adnak az ozmózisnak a szemipermeábilis membránon vagy másutt; kommunikációban vannak. Egy hálózat interaktív, összeköt; ideális esetben többirányú kommunikációt biztosít. Ilyen ideális esetek a számítógépes hálózatok; nem ideális a villany-, víz- és gázvezeték vagy diktatúrában a hatalmi struktúra. Aki interaktív, az abszolút. A villany-, víz- és gázhálózatnál, valamint a diktatúrában csak a hálózat egy pontján - nevezzük most az egyszerűség kedvéért a tetejének -, tehát a tetején álló kommunikátornak van esélye, hogy ne fogadhasson, hanem csak küldhessen impulzusokat. A visszajelzésre végső soron nincs esély, mert ha az interakció abszolútsága megszűnik, akkor az egész változik. "Szórványosan, mint az erőleves, a lélek útja az égre merőleges."

A három dátum három korfordulót jelent. Ezeréves távlatban egy a tartalmuk: Magyarország Nyugattá válása. Az ezerszáz év előtti korfordulóra némileg erőltetett a modernizáció fogalmát visszavetíteni, de a barbárságból a civilizációba való átlépés hasonló fordulatot jelent, mint a múlt századi átlépés a tradicionálisból a modernbe. A mostani ünnepséggel az ország ünnepélyesen deklarálhatja, hogy eltökélte magát: Magyarországból ezerszáz év után végre valóban nyugati ország lesz.

Még ha a leginkább az időjárás elítélésével, valamint a kurvakérdés úgynevezett körüljárásával elfoglalt magyar sajtó ezt nem is vette észre, ennek a nyárnak a központi rendezvénye a magyarkérdés volt. És a dolgok állása biztatónak tűnik.

A tétre menő csaták szerelmesei most küldhetnek egy gratuláló e-mailt Bob Dole-nak (dole@bobdole.senate.gov), vagy lelkendezhetnek valamelyik Dole-centrikus newsgroupon (pl.: us.politics.bob"dole vagy alt.fan.bob"dole), hogy az öreg adott egy esélyt a mostani elnökválasztás komolyabbá tételére, saját esélyeinek növelésére. Az egész amerikai sajtó - a neccen is, meg azon kívül - azt találgatta a múlt héten, hogy Bob Dole, a republikánus elnökjelölt kit vesz maga mellé alelnökjelöltnek, ki lesz az a running mate, aki majd az alelnöki tévévitában jól megmogyorózza Al Gore-t. Dole még a tavaszon megpróbálta maga mellé állítani Colin Powell tábornokot, háborús hőst, akit sokan kapacitáltak arra is, hogy legyen elnökjelölt a republikánusoknál, de Ross Perot-t is szerette volna megnyerni. Colin Powell, aki az első fekete lett volna komoly eséllyel az Egyesült Államok elnökségére, azonban nemet mondott minden felkérésre, a tábornok már csak azzal befolyásolhatja az elnökválasztás menetét, hogy kit fog nyilvánosan támogatni. Bob Dole helyettesét illetően a találgatásokban sokáig a regionális koncepció uralkodott a sajtóban: azon studíroztak, hogy az agrár-Közép-Nyugatot (Kansast) képviselő Dole majd biztos az ipari Közép-Nyugatról választ helyettest, hogy egy all-Midwestern csapattal próbálja megverni a Clinton-Gore all-Southern mostani vezetést. Emlegették a michigani meg a wisconsini kormányzót, meg azt is, hogy egy ilyen felállás jó előre eldönti a versenyt; egy ilyen felállás nem jelentett volna komoly kihívást Clintonéknak.

A nyolcvanas években a késő kádári kultúrpolitika gyomorforgató disznóságainak egyike volt a régi Mozgó Világ szétverése, s helyébe egy mameluklap toborzása, mely akciót most Langmár Ferenc cikke elevenítette fel (Ulti, Kanaszta, Pasziánsz és egyéb játszmák, MaNcs, június 27.), olvasói levelében pedig Domány András igen szerencsétlenül vett védelmébe (MaNcs, július 11.). Nem biztos, hogy szerencsés volt ezzel ennyi idő után előhozakodni, akár egy olyan ironikus cikk keretében is, amilyen a Langmáré volt (mely iróniát Domány nem hallja meg, lévén kizárólag önmaga és társai védelmével elfoglalva), de az biztos, hogy ha már így esett, Dománynak nem kéne ily gyermetegen mosakodnia. Már csak azért sem, mert azóta sok víz lefolyt a Dunán, s a legtöbb újságíró, aki annak idején a Mozgó Világ szétlövéséhez sorakozott fel szellemi háttérül, a késő nyolcvanas, kora kilencvenes években dicső szerepet játszott a sajtó szabadságáért vívott küzdelemben. A sors iróniája, hogy a régi Mozgó főszerkesztője akkorra már a perzekutorok között volt, de a másfél évtized előtt történtek minősítésén ez nemigen változtat. Mint Eörsi találóan megjegyezte, ha megerőszakolunk egy szűz lányt, s belőle később ordas ribanc lesz, az semmiképpen sem menti az erőszaktételt. (Csak a rend kedvéért: az amúgy általam igen tisztelt Dománynak is van annyi esze, hogy ezt nem hozza fel mentségül.) De amiket fölhoz, azok bizony szánalmas magyarázkodások.

Amikor Mostarban, Hercegovina fővárosában kezdtek tényleg rosszra fordulni a dolgok, Franjo Tudjmant magához intette az Egyesült Államok elnöke. Clinton teljes tizenöt percet szentelt Washingtonban a horvát államfőnek, hogy az orrára húzhassa azt, ami elsősorban még csak nem is a mondott férfiú sara. Vagyis persze hogy az övé, ki másé lenne. Még akkor is, ha Tudjman a dolgot nem most tolta el, hanem évekkel ezelőtt, akkor, amikor a horvát emigráció legradikálisabb és legsovinisztább képviselőitől fogadott el pénzeket saját és pártja választási kampányára, meg akkor, amikor - abban a reményben, hogy Milosevictyel előbb-utóbb úgyis felosztja majd Bosznia-Hercegovinát - segített létrehozni a boszniai horvátok államocskáját, Herceg-Boszniát, meg akkor, amikor a Horvátországba költözött hercegovinai horvátok kezére játszotta a horvátországi gazdasági és politikai hatalom tetemes részét. A hercegovinai horvátok éppannyira utálják a bosnyákokat, mint a boszniai szerbek, éppannyira akarják az egységes Boszniát, mint azok, és éppannyira figyelnek Tudjmanra, mint Karadzicék Milosevicre. Mostarban július végén, amikor el akarták szabotálni a részvételt a város közös önkormányzatában, kis híján elúsztatták a bosnyák-horvát államszövetséget és a szeptemberre tervezett választásokat: Alija Izetbegovic bosnyák elnök ekkor egy szarajevói beszédében már a bosnyák-horvát háború közeli újbóli kitörését vizionálta. Ám az Egyesült Államok kormányzata, úgy tűnik, nem szívesen hagyná, hogy egy ilyen pompás ötletet, mint a föderáció, a nemzeti eszméből maffiaüzletet csináló néhány gazember megfúrjon. Ezért cseszték le szegény Tudjmant a Fehér Házban, aki, miután hazaiszkolt, azonnal le is zavarta hadügyminiszterét, Gojko Susakot Hercegovinába: ugyan, győzné már meg az ottani atyafiakat a daytoni egyezményben foglaltak betartásának és Herceg-Bosznia banánköztársaság leépítésének szükségességéről. Mérsékelt sikerrel. A dolog kísértetiesen hasonlított ahhoz az esethez, amikor 1993-ban Milosevic szinte térden állva könyörgött a boszniai szerbeknek a Vance-Owen-terv elfogadásáért - hiába. Az elutasítás eredménye, mint tudjuk, a háború folytatódása lett. És szegény Tudjmant még az ág is húzza. Ha a hercegovinai horvátok haragszanak meg rá, otthoni hatalmi bázisa kerül veszélybe; ha nem csap szét közöttük, a nemzetközi közösség esetleg Kelet-Szlavóniát felejti el visszaadni Horvátországnak, amit viszont a szavazók bocsátanának meg nehezen az idős történésznek. De a segítség mindig a legváratlanabb helyről érkezik. A múlt héten - annyi év után először - viszontlátta meghitt, öreg partnerét, Slobodan Milosevic szerb elnököt. Az athéni találkozón a felek kilátásba helyezték egymás kölcsönös elismerését, ami azt jelentené, hogy Jugoszlávia formálisan is lemond Kelet-Szlavóniáról. És ha elvileg még okozhat némi gondot a Horvátországból elmenekült szerbek státusa, akiket Horvátország nem kíván visszafogadni, Szerbia pedig nem kíván marasztalni, Tudjman ekkor hátradőlhet: ezután ugathatnak neki a nyugatiak azt, amit akarnak. Õ Milosevictyel egyezett meg, és ez az, ami számít.

Így, a Republikánus Konvenció táján persze az ember eszébe jut: vajon a Nagy Öreg Párt (Grand Old Party; GOP) döntéshozói miért hagyták, hogy szegény Bob Dole legyen az elnökjelölt, akinek úgyszólván semmi esélye Clinton ellen, hacsak a D´Amato-bizottság nem hoz cáfolhatatlan istenbizonyítékot, hogy Billieboy keresztény leányvérrel elegyített maceszt is kevert a Whitewater-ingatlanok alapozásának betonjába. Miért nem találtak olyan jelöltet, aki komoly eséllyel vehette volna fel a versenyt Bill Clintonnal?

A szerző mérnök, író.

Egy idős, sokat próbált embert - külföldre szakadt német, öltönye feszes, tekintete mint sasé, a nyugati államok fogvédelmének díszpéldánya az illető - felment egy olasz bíróság. Katonai, az sokkal megvesztegethetetlenebb, mint a polgáriak abban a sokat látott országban. Felmentik, nagy ügy. Sastekintet meg a többi ide vagy oda, hajlott korú delikvensről van szó, hamarosan úgyis hagynák futni szegényt, neki meg azért maradna miből eléldegélni élete alkonyára, a szorgalmas élet az ő esetében nem bizonyult hiábavalónak.

A Narancsban már hírül adtuk, hogy ez a mostani amerikai elnökválasztás lesz az első, amely a kampányban választási gyűlések, garden partyk, vacsorák, tévéreklámok, szóróanyagok, plakátok és miegyebek mellett megpróbálja jócskán felhasználni a hálózatot is. Érdekes gondolat. Hogyan adható el egy politikai kampány a neccen, ha még a legegyszerűbb kereskedelmi reklámok sem képesek megélni ott, és nemcsak nálunk van ez így egyelőre, hanem világjelenség. Lehet az állampolgárt, a netizent (franciásan: netoyen, haha) megillető maximális információra hivatkozni, és valóban felpakolható annyi információ a jelöltekről, hogy netizen (netoyen) legyen a talpán, aki elboldogul vele. A hálózati anyagok nagyban kereshetők, az állampolgár megtudja belőlük, hogyan gondolkodik a jelölt az őt érdeklő kérdésekről, emelne-e adót, küldene-e katonát Boszniába, hogyan folytatná a gazdasági világháborút Japánnal, lenne-e szőlő meg lágy kenyér, eljönne-e a tejjel-mézzel folyó, és egyáltalán: drágább lenne-e a zsír?