Erős Ferenc: Igazságos világ?

publikálva
1996/35. (08. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A szerző pszichológus.

A szerző pszichológus.

A terrorizmus és az erőszak szociálpszichológiájáról

A terrorizmus és az erőszak állandó kísérőjelensége lett életünknek. Bárki - vagy bárki hozzátartozója, ismerőse - merénylet áldozatául eshet. Az esztergomi közért ketchuposüvegjébe rejtett bomba azt tanúsítja, hogy a legártalmatlanabbnak tűnő hely és idő is ezernyi veszélyt hordozhat magában. A terroristák technikailag mindig egy lépéssel előbbre járnak, mint a legkorszerűbb biztonsági berendezések: a szakemberek és a politikusok joggal jelenthetik, hogy nincs abszolút védelem a merényletek ellen. S ha bekövetkezik egy-egy repülőgép-robbantás, a világ heteken át szemléli a szörnyű képsorokat: a roncsokat, a szétszórt testrészeket, a kétségbeesett hozzátartozók arcát. "Veled is megtörténhet ugyanez!" - sugallják a képek, s nyilvánvalóan ez a merényletek elkövetőinek célja: megfélemlíteni, létbizonytalanságban tartani bennünket. Ezek az események arról győzhetik meg a polgárokat, hogy az állam és annak erőszakszervezetei nem teljesítik feladatukat, nem védik meg az állampolgárt az igazságtalanságok és a jogtalan támadások ellen.

Szociálpszichológiai vizsgálatok sokszor rámutattak a hétköznapi tudatnak arra a jelenségére, amit "az igazságos világ hipotézisének" szoktak nevezni. E szerint az emberek arra motiváltak, hogy a világot igazságos helynek tartsák. Hogy hipotézisüket fenntarthassák, hajlamosak eltorzítani a világban végbemenő eseményekről alkotott ítéleteiket, mégpedig úgy, hogy elhitetik magukkal: végső soron mindenki azt kapja, amit megérdemel. Ha valakivel valamilyen szörnyűség történik, akkor megpróbáljuk elhitetni magunkkal, hogy a dologért valamilyen módon az illető a felelős. Az áldozat felelőssé tételének logikája tetten érhető például a szexuális bűncselekmények áldozatainak társadalmi megítélésénél, különösen ha fiatal nőkről van szó: az áldozat magatartása legalábbis hozzájárult ahhoz, hogy megerőszakolják. Ám ha az áldozat felelőssége nem is ennyire "nyilvánvaló", "naiv" pszichológusként szívesen feltételezzük, hogy az áldozattá válás az illetőből magából, személyiségéből, előéletéből következik, valamilyen rejtett tervnek megfelelően. Zseniálisan épít a mindennapi tudatnak eme sajátosságára Alfred Hitchcock Madarak című filmjében. A madarak irracionális "terorrtámadását" figyelve, a néző a szereplők viselkedésében, egymás közötti viszonyaiban próbál magyarázatot keresni az eseményekre. Hátha kiderül, hogy a madarak, ugyancsak valamilyen rejtett tervnek engedelmeskedve, a bosszúállásnak, valamilyen erkölcsi vétség megtorlásának az eszközei. A Hitchcock által felkínált magyarázattöredékekről azonban sorra kiderül, hogy nem működnek, szorongásunk tehát nem csökken, az "igazságos világ" csak nem akar helyreállni. Ekképp a film a néhai Kennedy elnök híres mondását igazolja: "Life is not fair", az élet nem méltányos.

A "rejtett tervvel" kapcsolatos hipotézisek mélyen gyökereznek a világról alkotott hétköznapi tudásunkban. Sok esetben szakszerű pszichológiai bizonyítékaink is vannak a "rejtett terv" működésére. Kiderülhet például, hogy a gyakran szerencsétlenül járó, balesetet okozó vagy szenvedő ember rejtett öngyilkossági szándéknak vagy önbüntető tendenciának engedelmeskedve keresi azokat a helyzeteket, ahol újabb balszerencse érheti. Talán nem véletlenül száll meg abban a spanyolországi kempingben sem, amelyet elpusztít az árvíz. Nehéz azonban ilyen rejtett tervre bukkanni a terrorista merényletek vétlen áldozatainál, a tel-avivi autóbuszok vagy a New Yorkból Párizsba tartó TWA repülőgép esetében. Az "igazságos világ hipotézise" tehát - legalábbis közönséges, hagyományos formájában - nehezen tartható. Valamilyen oksági magyarázatra azonban továbbra is szükség van. A szociálpszichológiában attribúciónak nevezzük azt az általános kognitív működést, amelynek során emberek és embercsoportok viselkedésének okokat és szándékokat tulajdonítunk. Ezek a tulajdonítások többnyire "énvédő" természetűek. Ha én kések el egy fontos találkozóról, akkor a külső körülmények felelősek: nem jött a villamos. Ha a partnerem késik el, akkor ez attribúcióm szerint inkább az ő belső tulajdonságaiból (lustaság, pontatlanság stb.) fakad. Az "igazságos világ hipotézise" is ilyen "énvédő" szerepet tölt be. Engem nem érhet baj, hiszen nem követtem el semmiféle vétséget. Ha engem vagy más, hozzám hasonlóan ártatlan embert mégis szerencsétlenség ér, akkor fel kell tételeznem, hogy létezik a világban valamilyen Gonosz, amelynek célja a Jó pusztítása. A mindennapi élet attribúciójának éppen ez lenne egy másik jellegzetes típusa: az összeesküvés-elmélet, amely szerint sorsunkat a gonosz erők világméretű összeesküvése határozza meg.

A Terrorista alakja ebben az értelemben a Gonosz megtestesítője. Arról természetesen keveset tudunk, hogy mi motiválja az egyes terroristát tettének végrehajtásakor. Ám az a kép, amelyet a köztudat és a média alkot a terroristáról, egy sor pszichológiai tulajdonságot és motivációt tételez fel vele kapcsolatban.

Először is, a terrorista fanatikus vagy fanatizált személy. Életét egyetlen nagy célnak vagy eszmének rendeli alá, s ez korlátlanul uralkodik felette. A fanatizmus patologikus jelenség: a paranoia tünettanával és a narcisztikus személyiségzavarral mutat rokon vonásokat.

Másodszor, a terroristából hiányzik az elemi szolidaritásérzés, áldozatai iránt nem érez szánalmat, számára a halál pusztán technikai probléma.

Harmadszor, a terrorista pusztán ítélet-végrehajtó. Nem egyéni megfontolásból cselekszik, hanem parancsra: ismeretlenek által titkos helyen hozott döntésnek engedelmeskedik. Jutalma - hacsak nem bérgyilkosról van szó - általában csekély, s az is inkább erkölcsi.

Negyedszer, a terrorista a legnagyobb áldozatra, saját életének feláldozására is képes. (A robbanószert a saját testükön viselő palesztin merénylők állítólag túlvilági boldogságot nyernek öngyilkos tettük végrehajtása után.)

Mindez valószínűleg elég pontos jellemzése a "tipikus" terroristának. Csakhogy mindezek a jellemvonások változtatás nélkül érvényesek lehetnek azokra is, akiket hősként tisztelünk - és valóban, a mennyországba jutás éppen e hősiességnek egyfajta jutalma.

Mindebből az következik, hogy a "terrorista" és a "hős" elhatárolása sok esetben értékválasztás és politikai hovatartozás kérdése. A második világháború partizánjait, a gyarmati uralom ellen harcoló gerillákat, különféle, általunk rokonszenvesnek ítélt ellenállási mozgalmak harcosait (különösképpen azokat, akik életüket áldozták) szívesen látjuk hősöknek, míg ellenfeleik terroristaként bélyegzik meg őket. A hatvanas-hetvenes évek ultrabaloldali terroristáit, a Vörös Brigádok és Vörös Hadsereg Frakció tagjait ma is sokan tartják hősöknek, noha nyilván kevesen vannak, akik például Baader és Meinhof módszereivel egyetértenének. Az elhatározás már csak azért sem könnyű, mert a terroristák olykor felelős politikusokká válhatnak (például a PFSZ egyes vezetői vagy akár az angolok ellen harcoló zsidó fegyveres csoportok tagjai, akik közül egyesek később magas politikai funkciót töltöttek be Izrael Államban).

Vannak tehát esetek, amikor a célok rokonszenvesek, a szándékok érthetők, a módszerek azonban nem. Mit kezdjünk például azzal az erőszakelmélettel, amelyet Frantz Fanon algériai pszichiáter hirdetett meg A föld rabjai című 1961-ben (Jean-Paul Sartre előszavával megjelent) könyvében? "A gyarmatosítottnak az erőszak jelenti az abszolút praxist. Ennélfogva aki harcol, az dolgozik. (...) Dolgozni annyi, mint a gyarmatos halálán dolgozni. A vállalt erőszak a megtévedtek és a csoportból kizártak számára is lehetővé teszi, hogy visszatérjenek, ismét megtalálják a helyüket, ismét beilleszkedjenek. Az erőszak olyan, mint a királyi közbenjárás. A gyarmati sorban lévő ember az erőszakban, az erőszak által szabadul fel" (Frantz Fanon: A föld rabjai, Gondolat, Bp., 1985). Fanon nézetei már csak azért is veszélyesek, mert ideológiai igazolást nyújtanak mindenféle politikailag motivált erőszakos cselekedethez. Amíg az erőszak a gonosz gyarmatosító vagy a gyarmatosítás intézményei és szimbólumai ellen irányul, míg a célpont jól meghatározható és elkülöníthető (és tisztes távolban van tőlünk), addig hajlamosak vagyunk annak létjogosultságát elfogadni. Bankárok, üzletemberek vagy politikusok elrablása és megölése már kevésbé védhető ideológiailag, az izraeli sportolók kivégzése a müncheni olimpián pedig végképp nem tekinthető a felszabadítás érdekében végzett "jó munkának".

Napjaink terrorizmusa, ha olykor felhasználja is a Fanon-féle erőszakelmélet ideológiai morzsáit, differenciálatlanul öl és megfélemlít. A gerilla típusú merényletek helyét átvették a személytelen és az esetek jó részében kideríthetetlen robbantások és gyilkosságok. Aldo Morót a Vörös Brigádok aktivistái ölték meg. Olof Palme gyilkosáról ma sem tudunk semmit. Régebben a repülőgépeket eltérítették, és utasaikért cserébe foglyok kiszabadítását követelték; ma felrobbantják őket. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy minden rejtett rokonszenvet vagy ambivalenciát megvonva tőle, a Terrorista alakja mára a Gonosz megtestesítőjévé válhasson.

A pszichoanalízis splittingnek, hasításnak nevezi azt a lelki folyamatot, amelynek során a világot két mereven elkülönült részre, a "Jó"-ra és a "Gonosz"-ra osztjuk fel. Ez a folyamat a kora gyermekkorban kezdődik. A hasítás védekezés a szorongás ellen, hiszen ily módon "jó" és "rossz" világosan elkülönül egymástól. Mindazt, amivel nem tudunk mit kezdeni, ami önmagunkban vagy környezetünkben félelemkeltő, ily módon kívülre helyezzük, besoroljuk a "rossz tárgyak" közé, s így a fantáziában megszabadulunk tőle. A terrorista ebben az értelemben a "rossz tárgy", aki megteszi nekünk azt a szívességet, hogy a Gonosztól elvárható módon cselekszik. És így mégiscsak sikerül valamilyen magyarázatot találnunk az eseményekre, s ezzel eleget tettünk attribúciós szükségleteinknek is. A világ ugyan nem vált igazságos hellyé, de legalább azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy benne a Gonosz csak és kizárólag gonosz, a Jó pedig csak és kizárólag jó.

De vajon kik a terroristák? A bombával hátizsákjukban izraeli buszra szálló palesztin harcosok? A robbanóanyagot a repülőgépre csempésző ismeretlen? A megbízóik? A fegyvergyárosok? A politikusok, akik alkut kötnek Carlosszal, vagy saját céljaikra használják fel őt? A nyíltan vagy titokban terroristacsoportokat támogató államok? A dolog itt már kezd bonyolulttá válni, mivel a szociálpszichológiai elemzés sem vonatkoztathat el attól a társadalmi kontextustól, amelyben a terrorizmus megjelenik.

A terrorizmusnak az a leszűkítő értelmezése, amely a Terrorista démonizált figuráját állítja a középpontjába, félrevezető. Anthony Giddens szerint "a terrorizmust az erőszakkal való politikai célú fenyegetőzésként vagy az ilyen erőszak alkalmazásaként definiálhatjuk, olyan egyének részéről, akiknek nincs formális politikai hatalmuk. Ha így fogjuk fel, a terrorizmus sajátságos jelentőségre tesz szert a modern társadalmakban, éppen azért, mivel a kormányzatok - más nemzetekre irányuló fenyegetésként vagy tényleges háborúk formájában - monopolizálni kívánják a politikai célú erőszak alkalmazásának jogát" (Anthony Giddens: Szociológia, Osiris, Bp., 1995). A terrorizmussal tehát nem az a baj, hogy ártatlan életeket olt ki, hanem az, hogy mindezt formális hatalom, legitimáció nélkül teszi. Az erőszakot monopolizáló állam erőszakos cselekedeteit ritkán szokták a terrorizmus kategóriájába sorolni, noha kétségtelen, hogy az állami terrorizmus az újkori történelem során mérhetetlenül több áldozatot szedett, mint a legitim felhatalmazás nélküli erőszak. A totalitárius államok milliónyi áldozatot követelő terrorcselekményei - holocaust, genocídium, háború - magából a totalitarizmus természetéből fakadnak. Ám néha a demokratikus államok erőszakszervezetei sem riadnak vissza terrorista módszerek alkalmazásától. A vietnami háború során egy amerikai hadnagy, William Calley minden különösebb harcászati ok nélkül lemészároltatta egy falu - My Lai - teljes lakosságát. Calley hadbíróság elé került, de az ügy a bíróság falain kívül is vihart kavart. My Lai Amerika-szerte lelkiismeret-vizsgálatok egész sorát indította el, az eset tanulmányozása és tanulságai pedig nagy lendületet adtak a dehumanizáció jelenségére koncentráló társadalomlélektani vizsgálódásoknak. E kutatások arra mutattak rá, hogy a dehumanizáció lényege a másik ember - az "ellenség" - emberi mivoltának a megtagadása. Ha a másik csupán egy név, egy tárgy, egy célpont, egy eszköz, akkor minden lelkiismeret-furdalás nélkül elpusztítható. Az erőszakszervezetek pedig arra "szocializálják" tagjaikat, hogy akcióik során pusztán a "feladatra" koncentráljanak, és a "parancsra tettem" logika nevében eleve felmentést adnak a következmények alól. Calley ügye intő példa volt arra, hogy a dehumanizáció a demokratikus társadalmak működésének is része, nem csak a szélsőséges esetekben, hanem a mindennapokban is. Többek között éppen Calley hadnagy esete inspirálta Stanley Milgram amerikai szociálpszichológus híres kísérletét, amely azt demonstrálta, hogy - amennyiben a felelősséget valaki más átvállalja - az emberek nagy része hajlandó volna halálos áramütéssel elpusztítani ismeretlen embertársát.

E vizsgálódásoknak különös aktualitást ad a délszláv háború. A tömeggyilkosságoknak, a kínzásoknak, a megerőszakolásoknak szimbolikus jelentőségük is van: nem ember, ennélfogva híján van az emberi identitásnak az, aki az ellenséghez tartozik. Az "etnikai tisztogatás" gyakorlata és ideológiája ma az "államilag legitimált" terrorizmus legtisztább formája. Calley hadnagy esete annak idején egész Amerikát felrázta. Ma, amikor minden bokorban Calley hadnagyok teremnek, a világ közömbösen vesz - vagy nem vesz - tudomást az eseményekről. Legfeljebb amiatt aggódunk, hogy van-e bomba a repülőgépen vagy a ketchuposüvegben. A Gonosz teszi a dolgát, mi közünk hozzá? Így igazságos a világ.

publikálva
1996/35. (08. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk