Szabó Miklós: Három korforduló (896 - 1896 - 1996)

publikálva
1996/34. (08. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A három dátum három korfordulót jelent. Ezeréves távlatban egy a tartalmuk: Magyarország Nyugattá válása. Az ezerszáz év előtti korfordulóra némileg erőltetett a modernizáció fogalmát visszavetíteni, de a barbárságból a civilizációba való átlépés hasonló fordulatot jelent, mint a múlt századi átlépés a tradicionálisból a modernbe. A mostani ünnepséggel az ország ünnepélyesen deklarálhatja, hogy eltökélte magát: Magyarországból ezerszáz év után végre valóban nyugati ország lesz.

A három dátum három korfordulót jelent. Ezeréves távlatban egy a tartalmuk: Magyarország Nyugattá válása. Az ezerszáz év előtti korfordulóra némileg erőltetett a modernizáció fogalmát visszavetíteni, de a barbárságból a civilizációba való átlépés hasonló fordulatot jelent, mint a múlt századi átlépés a tradicionálisból a modernbe. A mostani ünnepséggel az ország ünnepélyesen deklarálhatja, hogy eltökélte magát: Magyarországból ezerszáz év után végre valóban nyugati ország lesz.

A honfoglalás

Az a korforduló, amelynek kezdetét a szoros értelemben vett honfoglalás, betetőzését pedig a Géza és az I. István által végrehajtott tulajdonképpeni modernizációs fordulat jelentette, a legjelentősebb a magyar történelemben. A száz év előtti millenniumi megemlékezés méltán tartotta ezt a magyar történelem legnagyobb eseményének. Akkor és bizonyos nacionalista körökben azóta is azt ünnepelték és ünneplik a honfoglalásban, hogy a Kárpát-medencében olyan szélárnyékos helyet tudott a magyar nép találni, amely biztosítani tudta fennmaradását. Valóban, a honfoglalás a fennmaradást biztosította, de nem a Kárpát-gyepű katonai biztonsága által, hanem azért, mert a magyarság új földrajzi helyzetében fel tudott zárkózni az akkori nyugati világhoz.

A magyar volt az egyetlen finnugor nép, amely a népvándorlás idején a gyűjtögető, illetve halász-vadász primitív állapotból feljutott a barbárság szintjére: harcias lovas nomád nép lett. Ebből következett, hogy a magyar a nyelvcsalád népei közül egyetlenként tudott középkori államot alapítani - a finnek erre a szintre csak a 18-19. század fordulóján jutottak el, az ugor rokonok: hantik, manysik, cseremiszek pedig népként máig sem jutottak el a civilizáció szintjére, csak egyedenként, mint szovjet grazsdanyinok. A magyarságnak saját vezető rétege szervezett középkori államot, míg a szarmata térség finnugor primitív népeit és a primitív földművelő szlávokat az őket leigázó harcias nomád varégek szervezték állammá. Innen az a millennium idején Magyarország politikai közvéleményében gyökeret vert legenda is, hogy a szláv térségben csak a németek és a magyarok az "államalkotó" nemzetek. A honfoglalás a korforduló "kis fordulatát" jelentette azzal, hogy a népet kihozta Etelközből, s ezzel kivonta a török etnikumú harcias, nomád kazár törzsszövetségi birodalom kötelékéből. Lehetővé vált, hogy a magyarok bekapcsolódhassanak a nyugati civilizáció vonzáskörébe.

A tizedik század kalandozásai a barbár reakciót jelentették: a magyarság új nomád birodalmat próbált építeni, hasonlót a területet korábban uraló hunokéhoz és avarokéhoz. Az 1945 előtti történetírás ennek kudarcából magyarázta azt, hogy a magyarság a kereszténység felvételére kényszerült. A "nagy fordulat" alapja azonban olyan más körülmény volt, amelynek jelenleg politikai aktualitása van. A honfoglaló magyarság az itt talált szláv népekre települt. A szlovák nacionalizmus azt állítja, hogy a magyar honfoglalással a civilizált-békés szlávságra harcias-barbár nép települt, s ez a momentum a térséget visszavetette civilizációs fejlődésében. A fő vád, hogy a magyar honfoglalás virágzó szláv birodalmakat számolt fel. A magyar nacionalizmus hasonló nívón védekezik: a volt külügyminiszter indignáltan utasítja vissza, hogy a magyar honfoglalók barbárok lettek volna, és erőlködve érvel amellett, hogy civilizációs szintjük nem maradt a meghódított szlávoké alatt. Ám a barbár nem politikai szitokszó: a 19. századi pozitivista történetírás szóhasználatában a fejlődés barbár fokát, vagyis a természeti népek és a civilizáció (írásbeliség) közötti állapotot jelenti. Innen nézve a honfoglaló magyarok valóban a barbárság fokán álltak. Ami a szlovák vádat illeti a szláv birodalmak barbár felszámolása tekintetében: a magyar honfoglalók valóban megdöntötték az úgynevezett Nagymorva Birodalmat és Szvatopluk alakulóban lévő államát. Ám a békés szláv nép idealizálása ellentétben van a felszámolt szláv birodalom miatti siránkozással. A középkori birodalmak a fegyverek erejére épültek: a szlávok vagy valóban békés, védtelen áldozatai voltak a "magyar agressziónak" - ez esetben viszont nem lehetett birodalmuk -, vagy volt szláv birodalom, így viszont a szlávok ugyanolyan vérengző fegyverforgatók voltak, mint a magyarok.

Az utóbbi az igazság. A magyar honfoglalás idején a szélesebb térség szlávjai már harcosok voltak. A tizedik századi szlávok legendabeli békés természete a későbbi szlovák hegyi pásztorok, favágók, tutajosok életformájának anakronisztikus visszavetítése egy korábbi korszakba.

Az viszont tény, hogy a leigázott szlávok civilizált földművelők és keresztények voltak, s államszervezetük is az akkori Nyugat szintjén állott. A lényeg azonban a szláv-magyar viszonyban az, hogy a honfoglalók nem úgy viselkedtek, mint korábbi harcias-nomád elődeik a térségben: a szkíták, a hunok, az avarok és később a mongol tatárok, akik elpusztították azt a civilizációt, amelyre rátelepültek (s éppen emiatt tűntek el nyomtalanul e hajdani birodalmak). A magyar nem szétrombolta, hanem eltanulta az itt talált civilizációt, és ezzel biztosította túlélését. Ebből az adaptációból alakult ki az Árpád-kori magyar feudalizmus. A civilizációs adaptáció erősségét mutatta, hogy a magyarság a latin írásbeliség ellenére is megtartotta finnugor népi nyelvét.

A szlávok civilizációjának adaptálása volt a nagy fordulat alapja. Ez a történeti örökség akár népeink baráti egymás mellett élésének ideológiája is lehetne, ha nacionalizmusaink nyugati és nem turkesztáni karakterűek volnának.

A millennium honfoglalásképe

Az államalapítás kerek évfordulójának megünneplése kordivat volt a századvégen: olyan békés államok is, mint Svájc, felfedezték maguknak az őskantonok hagyománybeli szövetségkötésének kerek évfordulóját. A magyar millennium megünneplésére sarkallt az a kihívás is, hogy Németország saját államalapítási aktusaként ünnepelte meg az augsburgi csata évfordulóját. A magyar nemzeti ősellenség pedig éppen a németek voltak (osztrák nemzet tudniillik még nem volt). Az évforduló megünneplésének aktuális tartalma egészen más volt, mint az ünneplés külső stílusa és rituáléja; a stílust meghatározta az, hogy a honfoglalás és nem a kereszténység felvételének ezredik évfordulója esett arra az időre, amelyet az akkori magyar kortárs közélet korszakhatárnak érzett az 1867 utáni fejlődésben.

A századforduló szellemi arculatához hozzátartozott bizonyos orientalizmus. A Kelet felfedezése nem provinciális jelenség akkor. Nem csupán hazánkban akartak a nemzeti mivolt vélt keleti gyökereiből kisarjadó népi, nemzeti megújulást. Az őstörténet felfedezése hozzátartozik a viktoriánus korban újrafogalmazódott nacionalizmus politikai mitológiájához. Nem csupán naptári oka van annak, hogy Magyarországon a millenáris évforduló nem a kereszténység felvételéről - az igazi nagy korfordulóról - emlékezik meg, hanem a pogány magyar törzsek országfoglalással végződő betöréséről. A kereszténység nálunk ekkor még egy kicsit az alig meghaladott középkori feudalizmust jelenti: a tegnapi divatot. Így lesznek az ezer évre kiható fordulat hősei nem az államalapítók - Géza és István -, hanem a Keletről berandalírozó törzsfők. Az ezer év szimbóluma nem az apostoli kettős kereszt, noha legnagyobb középkori vívmányunk éppen a magyar királyok apostoli felhatalmazása: az, hogy a magyar király nem csupán kinevezett és birtokba helyezett püspököket, hanem püspökséget alapíthatott, mint az egyházszervező apostolok. A szimbólum a törzsi eredetmítosz totemállata, a turulmadár, amely Emese ősanyát Álmos ősfejedelemmel teherbe ejtette.

A 67-es helyzet gátolta az egészséges mítosz kialakulását. Ha arra a korszakra nyúlnak vissza, amelyben sok mindenre valóban büszkék lehetünk, az Árpád-korra, akkor ez - mivel célzás lett volna a valahai állami önállóságra és a valahai különb dinasztiára - irritálta volna Bécset. Nem lehettünk tehát arra büszkék, hogy az Árpád-korban az ország meg tudta őrizni függetlenségét a német császárral szemben (III. Béla idején két császárral szemben is), és a királyság úgy óvta meg a magyar egyház autonómiáját Rómával szemben, hogy közben támaszkodni tudott a pápára a császárral szemben. Ez utóbbi emlegetése esetleg az egyház haragját váltotta volna ki (a 67-es rezsim bravúrteljesítménye éppen az volt, hogy úgy törte meg az egyház oktatási monopóliumát az állami tanterv kötelezővé tételével, hogy el tudta kerülni a kultúrharcot).

E felemás helyzetben, az orientalizmus jegyében azt kellett tehát hangsúlyozni, hogy a 10. században mi egyfajta tatárjárás voltunk, ki kellett a magyar vitézi erényeket találni, és az ezeréves magyarságot katona-nemzetté stilizálni. A magyar soha nem volt zsoldos nép, mint a reneszánsz korszakban a svájciak, és sosem volt olyasféle magyar militarizmus, mint a porosz. A magyar militarizmus millenáris mitológiájában találódott ki a magyar katonanép, a "lovas nemzet".

A millenniumi ünnepség valójában azt ünnepelte, hogy létrejött az a magyar kapitalizmus, amely felzárkóztatta az országot a Nyugathoz. Ezáltal meghaladottá vált az a nemzettudat, amelyet a 19. század elején a reformkor nemzeti ébredése kialakított. Mivel a hiányzó polgárságot funkcionálisan a történelmi birtokos rétegnek az a domináns része helyettesítette, amely belátta, hogy uralkodó osztályi helyzete tarthatatlanná válik akkor, ha nem igazodik a Nyugaton az ipari forradalom és a francia forradalom nyomán végbe ment modernizációs folyamathoz. E réteg a rendi ellenállás politikai mitológiáját tette meg magyar nemzettudatnak. A fordulóponton a meghaladott nemesi nemzetképet kívánták a fordulat utáni új korszak számára iránymutatóvá tenni.

A honfoglalás-központú ünnepség felfogásában a magyar karaktertípus hordozója a magyar pásztor. Nem a földműves, hanem a nomád magyar, amiben egyszerre van jelen a magyar vidék provincialitása, folklorisztikus egzotikuma és a honszerző nemesség harci erényei. A millenniumi koncepcióban 896 nem azt jelenti, amit a történeti valóságban - a fordulatot a keletiségből a nyugatiságba -, hanem a nyugatinál magasabbra értékelt keletiségünk megőrzését ezer éven át, és ennek diadalmas elfogadtatását a Nyugattal.

A koncepció tartalmazza a kisnemesi rend politikai kultúrájából modernizált sajátos magyar alkotmányossági elképzelést: a "magyar közjog" Hajnik Imre által megfogalmazott eszméjét. A kisnemesi rend politikai hiedelemvilágában e magasabb szintű közjogiság okán nálunk született meg az alkotmányosság. Először csak az Aranybulla maradt el néhány évvel a Magna Charta mögött, a millenáris ünnepség fényében azonban a vérszerződés már az amerikai alkotmánnyal egyenértékű tett, Pusztaszer pedig olyan országgyűléssé stilizáltatik, mint a brit parlament. Így válik e mítoszban a magyar keletiség igazi nyugatisággá. Nem nekünk kell felzárkózni, hanem a Nyugat tanulhat tőlünk.

Amiért az évfordulót az ország akkori vezetése a birtokosi-nemesi nemzettudat megerősítésére használta fel, a kihívás volt, amit a nemzetiségi törekvések felélénkülése jelentett a század utolsó évtizedében. Igazolni kellett a "történelmi Magyarország" létjogosultságát, indokolni kellett, miért a magyarság alkalmas a "Magyar Birodalom" népei feletti uralomra, miért csak magyar hegemónia alatt lehetséges a Kárpát-medence népeinek együttélése. Ezt az igényt elégíti ki az a mítosz, amely szerint a németek mellett a harcias-nomád magyar lovas nemzet birtokolja azt az "államalkotó képességet", amellyel a szlávok és a térség egyéb kis népei nem rendelkeznek. Az ezeréves történelem során a magyarság folyamatosan rendelkezett államisággal és az ezt hordozó örökletes nemességgel, még ha ez a folyamatosan fennálló állam nem is volt mindig független. A nem történeti népeknek vagy egyáltalán nem volt saját államuk (szlovákok, ruszinok), vagy a folyamatosság évszázadokra megszakadt (Szerbia, Bulgária, Albánia), vagy pedig csak az ország belső életébe folyamatosan beavatkozó idegen uralom alatt volt korlátozott mértékben, mint a román fejedelemségek esetében.

A honfoglalásmítoszban a fentieknél kisebb jelentőségű az akkor aktuális belpolitikai konszenzusteremtés szándéka. A millenáris ünnepség ´67-et az ezer év méltó betetőzéseként akarta igazolni. Árpád előtérbe állításával megkerülhető volt, hogy a magyar történelem bármely koronás főjét "bezzeg" királynak lehessen sejtetni Ferenc Józseffel szemben, míg a 48-asok fantáziájában "Árpád apánk" "Kossuth apánkra" rímelhetett.

Az 1896-os mítoszképben 896 mint az Európában nyomuló ázsiaiság diadala jelent meg, elleplezve, hogy a valódi történelmi korforduló - letelepedés, államalapítás, kereszténység felvétele - ennek pontosan az ellenkezője volt: az ázsiaiság magunk mögött hagyása.

Kelet-, Nyugat- és Közép-Európa

Magyarország a Nyugathoz soha nem zárkózott fel egészen. A nyugati vonások ugyan valóban domináltak, de nem voltak kizárólagosak. A legfontosabb nyugati vonás a nyugati kereszténység volt, ennek azonban nem volt olyan mindent meghatározó jelentősége, ahogyan azt ma állítani szokás. A két háború közötti szellemtörténeti irányzat kísért abban a gondolkodásban, amely abszolutizálja a vallási tényezőt. A nyugati kereszténység legnagyobb jelentősége, hogy állam és egyház hatalmi szétválásával olyan uralmi struktúra alakul ki a nyugati kereszténység világában, amely nagyon tág értelemben a majdani politikai pluralizmus előtörténetének tekinthető. "Szellemtörténetileg" valóban a nyugati kereszténységből következett, hogy Magyarországon volt reneszánsz és reformáció, viszont nem volt hűbéri rendszer (a familiáris intézmény volt ennek ki nem bontakozott kezdete), és nem voltak magyar egyetemek, noha a térségben előfordultak (Krakkó, Prága, Bécs). A legfontosabb intézmény, amely erősen útjában állt Nyugattá válásunknak, a magyar örökösödési rendszer volt; az, hogy nem tudott átállni az egyörökös-rendszerre, amely Nyugaton egyben tartotta a birtokot (Angliában még a címet is csak a család egy tagja birtokolja). A forradalmi jelentőségű átalakítási folyamat tőlünk Nyugatra a magyar honfoglalás idején, a 10-11. században zajlott le. A keresztes hadjáratok és a Drang nach Osten átmenetileg, a nyugati szerzetesség pedig folyamatosan gondoskodott az öröklésből kimaradt másodszülöttek elhelyezéséről. A magyar örökösödési rendszer volt az az ezer éven át ható "magyar átok", amely miatt osztódott a birtok. A nemesi is, a paraszti is. A középkori "forradalom" lezajlása után már nem lehetett változtatni, hiszen a változtatás mindig többet károsított, mint amennyinek kedvezett volna. Nem segített e téren sem a hitbizomány, sem az egyke.

A kora újkorban a rendiség kialakulása és ezzel szorosan a "nagy uralkodók" átmeneti központosításai után az állandósuló és sajátos politikai modellé szerveződő abszolutizmus létrejötte idején jelenik meg az, amit sajátosan közép-európai vonásnak tekinthetünk. A nyugati abszolutizmus a renddé szerveződött főnemességgel szemben a rendi pozícióba helyezett erős és gazdag városokra támaszkodott. Közép-Európában, ahol ehhez a városok gyengék voltak, az uralkodó a kis- és középnemességet segítette renddé szerveződni. Ez sajátosan közép-európai jelenség (Keleten nincs rendiség). Több országban a köznemesi rend fölébe került a főnemesi rendnek. Ezekben az országokban nem abszolutizmus alakult ki, hanem kisnemesi "rendi köztársaság". A magyar "rendi köztársaság" uralmi rendszere a szabad királyválasztás. Működési elve: a királynak idegennek kell lennie, hogy ne lehessen Magyarországon birtoka, amelyre a rendekkel szemben támaszkodhat, viszont Budán kell székelnie, hogy kézben lehessen tartani. Nincs dinasztia, így az országszimbólum a korona lesz. A rendek az Ország, az ő kezükből kapja a király a koronát. A Szent Korona tana a magyar "rendi köztársaság" ideológiája. A kisnemesség rendi tudata igen korán nemzettudattá kezd alakulni. Amikor a török kiűzése után kialakul a Habsburg-abszolutizmus, a rendek és az abszolút uralom ellentéte nemzeti elnyomásként jelenik meg. A 17. század végén kialakul a magyar nemzettudat - a francia csak a Nagy Forradalom idején!

A "rendi köztársaság" életképtelen politikai modellnek bizonyul, és mindenütt katasztrófához vezet: Lengyelországban a felosztáshoz, Csehországban Fehérhegyhez, Magyarországon Mohácshoz. A köznemesi rendi ideológia a legerősebb magyar történelmi örökség, amelynek hagyománya máig meghatározza politikai tudatunkat. Árnyéka még a mai millecentenáriumon is rajta ül. Értéke a korán kialakult - és ezért talán a nyugati országok zöménél valóban erősebb - nemzettudat. Olyan nemzettudat, amely még a modernizáció mai szintjén is képes kollektív élményként megjelenni. A terhes örökséget az jelenti, hogy mivel a köznemesi rend törekvései irreálisak: sem az ország önállóságát, sem a főnemesi renddel szembeni fölényét nem tudja biztosítani, nem alakul ki benne a politikai realitás iránti érzék. A magyar politikai vezető rétegek századokon át öröklik korszakról korszakra a politikai valóságérzék olykor valószínűtlen mértékű hiányát. Ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy a kisnemesi ideológiába ágyazott tudatú vezető rétegek rendszerint több összeegyeztethetetlen célt akarnak egyszerre elérni. A legjobb példa erre a Horthy-Bethlen-Teleki-vezetés 1938-1941 közötti politikája: területeket akart visszakapni Hitlertől s megőrizni az ország függetlenségét. Vakon számoltak a német győzelemmel, azt viszont reálisan felmérték, hogy választani kell a területi revízió és a függetlenség között.

A millennium

1896-ban az ország megünnepelte azt, hogy 1867 és 1896 között lezajlott egy második reformkorszak, amely megvalósította az ország polgári átalakulását: kialakult a polgári világ intézményrendszere. Az 1868-ik év korszakos jelentőségű reformintézkedései tovább építették a művet. Az oktatási törvény megteremtette a kötelező ingyenes népoktatást, a liberális állam ellenőrzése alá vonta az egyházi iskolákat a reájuk is kötelező állami tanterv bevezetésével és az ennek végrehajtását ellenőrző tanfelügyelet megszervezésével. A nemzetiségi törvény a nemzetiségeknek biztosított jogok tekintetében megelőzte korát, noha Tisza Kálmán kormánya ezt nem hajtotta végre maradéktalanul. Nyugati mértékkel mérve is élen járó volt a zsidóság jogi emancipációja. A korszakban nyugativá vált a központi kormányzati apparátus, a miniszteriális igazgatás és sokat nyugatiasodott a megye is. Az 1878-ra véglegesített büntető törvénykönyv lerakta a polgári igazságszolgáltatás alapjait. Korszerű bankrendszer jött létre, kialakult az országot átfogó vasúthálózat. A korszakot lezáró reform a polgári anyakönyveztetés bevezetése volt.

Az ország vezetői joggal érezték úgy, hogy a haza maga mögött hagyta a "magyar parlagot", és a nyugati világ rangos, de legalábbis egyenrangú tagjának tekintheti magát.

A magyar történelemben meg nem ismételt módon ez a kapitalizmus világszínvonalú volt: termékei és szolgáltatásai mindenütt versenyképesek voltak. Az ország ekkor még ki tudta használni az "elmaradottság előnyét": azt, hogy a később érkező a legkorszerűbbet veszi át. És ez a kapitalizmus teremtette meg egy történelmi pillanat alatt Budapestet, a nyugati fővárosokkal egyenrangú metropolist.

A magyar felzárkózás immár nemcsak lehetőség volt, hanem megvalósult realitás. Ezt az eredményt a millennium mítoszalkotása úgy ünnepelte, hogy közben hangsúlyozottan másról beszélt. Erre viszont valóban megvolt az oka. A Tisza Kálmán-i átalakulást lezáró utolsó reform fogadtatása már ellentmondásos volt. A nemesi eredetű vezető rétegek teljes konszenzussal álltak a korábbi reformok mögött, a polgári házassággal szemben azonban erőteljes ellenállás mutatkozott. Nem az volt itt a mérvadó, hogy a történelmi egyházak berzenkedtek privilégiumvesztésük ellen. Az egyházi ellenállás mögött társadalmi ellenállás vonult fel az ellen, hogy a polgári házasság elhárította az akadályokat a zsidó-keresztény vegyes házasságok útjából. Ennek a fajta vegyes házasságnak a megkönnyítése nem kevesebbet jelentett, mint a zsidóság jogi emancipációja utáni társadalmi emancipációját: az új burzsoázia egybeolvadásának útját a történelmi nagybirtok tulajdonosaival, egységes polgári uralkodó osztály kialakulását. Az ezzel szembeni ellenállás azonban megmutatta, hogy a magyar társadalom azt a lényegi változást, amit a modern kapitalizmus létrejötte jelentett, nem tudja kezelni.

A magyar kapitalizmus századvégi kialakulása "nagy ugrás volt", a "szervetlen fejlődés" példaesete. A modern magyar konzervativizmus erre reagált a szerves fejlődés korparanccsá emelésének próbálkozásával. Miközben 1867 és 1896 között az ország szervesen, tempós fejlődéssel kibandukolt a magyar parlagról, Budapest modernsége mellett a vidéki Magyarország újra Ázsiaként jelent meg. Ady és a polgári radikálisok néhány évvel később újra Magyar Ugarról beszélnek.

A modern kapitalizmus megteremtette azt a civilizációs szintet, amelyen már ki lehet szélesíteni a választójogot. Elérkezett az idő, hogy az ország a 19. századi liberális alkotmányosság talajáról tovább lépjen a huszadik századi széles alapozottságú demokrácia felé. Ez a történelmi uralkodó rétegek ellenállását váltotta ki. A modern polgárság hirtelen felemelkedése önmagában is súlyos trauma volt számukra - hiszen leértékelte eddigi teljesítményüket és megkérdőjelezte kizárólagos uralkodóosztály-voltukat -, s ráadásként fenyegetett a széles tömegek politikába való bekapcsolása az általános és titkos választójog révén.

A magyar kapitalizmus "túl" gyors, szervetlen kialakulása dramatizálta a kapitalizmus mindazon ellentmondásait, amelyek minden kapitalizmusnak sajátjai. A haszonelvet a társadalom széles köreiben nehezen fogadják el, mivel kevesebb a versenyképes, mint a versenyképtelen önálló egzisztenica. Utóbbiak számára a kapitalizmus elméletileg is értelmezhetetlen. Nem lehetnek szocialisták, mivel tulajdonosok, de a kapitalizmust sem fogadhatják el, mivel a haszonelv elfogadását jelenti. Elméleti kiútkeresés a modern közép-európai konzervativizmus azon paternalista törekvése, amely a versenyképtelenek versenybeli esélyegyenlőségét a sikeresek terhére akarja visszaállítani, a javukra történő, a versenyképeseket sújtó folyamatos újraelosztással. Az elméleti megoldáskeresés a haszonelv terrénumát a piaci gazdaság forgalmi szektorában (kereskedelem, hitel, tőzsde) látja, és szembeállítja vele a dologi javakat előállító termelési szférát. Így születik meg később a náci elmélet (Gottfried Feder) az "alkotó tőke-harácsoló tőke" polaritásáról. A századvégi magyar néppárti-agrárius konzervativizmus a fogyasztási és hitelszövetkezetek hálózatával akarná helyettesíteni a bankot és a kereskedelmet. De elméleti megoldás nincs, marad az antropomorfizálás: a haszonelv nem a kapitalizmus természetéből következik, hanem az a zsidók faji tulajdonsága. Ha a zsidókat kiiktatják belőle, akkor a kapitalizmus tisztességes lesz. E felfogásban a századvégi kapitalizmus nem úgy jelenik meg, mint a versenyképes sikere a versenyképtelenek felett, hanem mint a "zsidók" diadala a "magyarság" fölött. Ez a világszínvonalú kapitalizmus nem magyar siker tehát. Ellenkezőleg: veszedelem a magyarságra. Ha a zsidó kapitalizmus győz, akkor a magyar nem maradhat meg magyarnak. Ezért kell a millenáris ünnepségeken is hangsúlyozni, hogy a magyar ezer éven át változatlan formában volt magyar, és ennek örökre így kell maradnia.

Még sötétebb árnyékként vetült az ünnepségre a nemzetiségi kérdés. A 18-19. század fordulóján a Magyar Birodalom nem magyar népeinek nemzeti ébredése is lezajlott. Az 1860-as évekre világossá lett, hogy a magyarságnak nincsen ereje arra, hogy "birodalma" népeit jogara alatt tartsa. Az 1867-es kompromisszum ki nem mondott legfontosabb indítéka az a szándék volt, hogy Bécs kényszerítse a maga fegyveres hatalmával a magyar jogar alá ezeket a népeket. A magyar vezető réteg legfelső politikai elitje 1867-től kezdve tisztában volt azzal, hogy a dualista helyzet veszélyeztetett pozíció. A szláv túlsúly állandóan fenntartja azt a törekvést, hogy a dualizmust előbb trializmussá alakítsák át, amit elkerülhetetlenül követni fog a föderalizálás. Ez Magyarország számára Monarchián belüli Trianont jelent: a Szent Korona országainak területi megcsonkítását. Andrássy Gyula ezért akadályozta meg 1871-ben azt, hogy a cseh királyság a Monarchia harmadik, trialista tagja legyen, és ezért ellenezte 1878-ban az okkupált Bosznia-Hercegovina annektálását: nem akarta a birodalom szláv lakosságát növelni. A vezető réteg nem hibáztatható azért, hogy birtokon belüli helyzetben nem kezdeményezett a nemzetiségekkel olyan kiegyezést, amelyben lényeges engedményeket ajánl fel: ez saját árnyékának átugrását jelentette volna. A helyzet magát a kiegyezést kérdőjelezte meg. Kossuth Kasszandra-levelének hosszú távon végül is igaza lett: a Habsburg Birodalom életképtelennek bizonyult, mert a valóságban kudarcot vallott nemzetállam-kísérlet volt. Előbb a tereziánus-jozefinista abszolutizmus, majd az 1849 utáni neoabszolutizmus kísérelt meg egységes német nyelvű államot kialakítani. Ennek kudarca után sem tudta kezelni a Monarchia a nemzeti problémát, altatására kitalálta a Fortwurstelnt (Taaffe), a tovalötyögést: a problémák elkenését, takarékon tartását és továbbgörgetését. Ferenc Jóska magyar utódai sokat tanultak ebből: Horthy is, Kádár is. A Monarchia fenntartásában egyetlen nemzet volt érdekelt: a magyar. Trianont természetesen a kisnemesi rendtől örökölt valóságtévesztéssel és túldramatizálva élte meg a politikai vezető réteg a két világháború között és 1990 után is. 1919-ben, amikor a blokád okozta nyersanyaghiány miatt leálltak a gyárak, érthető volt, hogy az új, redukált országot gazdaságilag életképtelennek tartották. A harmincas években ezt állítani már csak a valós helyzet figyelmen kívül hagyásával lehetett, hiszen addigra kiderült: az ország életképes, sőt, az önálló vámterület védernyője alatt megszületett a magyar textilipar. A békeszerződésnek még előnye is volt. Ausztriától eltekintve, a Monarchia utódállamai közül Magyarország az egyetlen etnikailag homogén állam, míg az utódállamok a Monarchia szűkített és rontott kiadásai lettek. 1938-1941 között, majd 1989 után Jugoszlávia és a Szovjetunió sorsán lemérhettük, hogy mekkora érték az etnikailag homogén állam.

Ma ismét a Nyugathoz való felzárkózás a feladatunk. Ahogyan a két háború között a félázsiai gabonatermelő nagybirtok külterjes mezőgazdaságából kellett volna belterjesen gazdálkodó "Kertmagyarországot" (nem Németh László, hanem Somogyi Imre) csinálni, úgy kell az exportképtelen posztszovjet gazdaságot exportképes gazdasággá alakítani. Ez a felzárkózás lényege.

Az ezerszáz év megünneplése azonban az 1896-ost utánozza. Az akkori pompázatosat, flancosat hótszegényen, snasszul. Változatlanul nem az istváni fordulatot ünnepeljük, hanem Árpádék bejövetelét. Ma is a hét vezér mutat utat, valamint Lehel és Botond. Visszük "Európába" a kacagányt és a buzogányt: ha nem tetszik a Nyugatnak, az ő baja. Úgy is pikkelünk rá, mert nem akar önkritikát gyakorolni Trianon miatt.

Valóságérzékünk is a régi. Ismét két összeegyeztethetetlen célt tűztünk ki. Akik minden egyéb elé helyezik a szomszéd országokbeli magyar kisebbség helyzetét, azok vagy nem néznek szembe azzal, hogy ez nem egyeztethető össze a Nyugathoz való felzárkózással, vagy nem is akarják a felzárkózást. A Nyugat nem hajlandó nemzeti ellentéteket importálni szövetségi rendszerébe. Erdélyt csak Zsirinovszkij elvtárs ajánlja visszaadásra, továbbá bizonyos Oleg Ropov elvtárs egy interjúban, a Vasárnapi Újságban (1990. július 14.). Ma is időszerű a régi strófa:

"Ezeréves Áprád apánk uralkodott rajta,

Magyar itten minden ember, tősgyökeres fajta."

És az alábbi is, némileg aktualizálva az eredetit:

"Bibsi bácsi, jenki bácsi, be ne tedd a lábad,

Úgy kiverünk, csinnadratta, hogy porzik a hátad."

Pedig a felzárkózáshoz erőt adhatna, hogy az istváni felzárkózás az akkori lehetőségek és követelmények mértékével mérve maradéktalanul sikerült, s hogy 1896-ban a felzárkózás alapja már megvolt. Lesz második évezred, és magyar lesz az kacagány és buzogány nélkül is.

publikálva
1996/34. (08. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk