Balavány György az utóbbi években sokat írt és beszélt arról, miért hagyta ott a Magyar Nemzetet, hírlapíró-publicista múltjának mely részével vállal folytonosságot, és mellyel nem. Világos jelzés volt az a blogbejegyzése is, amelyet az idei Pride elé írt. A poszt nem pusztán a szexuális kisebbségeket védte, de magát a felvonulást is. Nem a szokásos „mérsékelt” megoldást választotta, nem arról beszélt, hogy az „igazi” melegek-leszbikusok decensek és visszafogottak, hogy ők maguk is elutasítják az önmutogatást és az „ízléstelenséget”. Szembefordult azoknak a nézeteivel, akik csak úgymond otthon, a négy fal között engednék meg embertársaiknak, hogy szeressék egymást, nyilvános mutatkozásukat pedig megtorolnák. Szembefordult továbbá saját keresztény-keresztyén társadalmi közegének egy részével is, „jámbor” homofóbiájukat penetráns álszentségként leplezve le: „Nem értem, hogyan tarthatja az átlagkeresztény kevésbé problémásnak a heteroszexuális hűtlenséget, a prostituáltak igénybevételét, valamint a gyűlölködő (pl. buzizó) beszédmódot, mint a homoszexuális kapcsolatot. Könyörgök, olyan világban élünk, ahol a három legjövedelmezőbb iparág a fegyverekkel, a droggal és a gyereklányokkal való kereskedés! Csakugyan a kb. ötszázaléknyi homoszexuális ellen kell küzdenünk? Jézus nagyon szereti őket. Ki vagy te, hogy utálkozol? Ne utálj, hogy ne utáltass!” Írásának az eddigiekből elkerülhetetlenül következő konklúziója pedig így hangzik: „Nagyon zavar, amikor a keresztény testvéreim gúnyolódnak rajtuk és mutogatnak rájuk. Én ezt nem teszem többé.” Nos, akinek van szeme az olvasásra, annak világos kell legyen, hogy amennyiben a szerző nem teszi többé, úgy eddig alkalomadtán tette, és az is, hogy azért nem teszi többé, mert arra a meggyőződésre jutott, hogy kisebbségi szexuális identitásáért vagy annak felvállalásáért bántani valakit mélyen keresztényietlen disznóság.
Negyedévvel később Balavány közzéteszi blogjában sokadik szenvedélyesen antirasszista blogbejegyzését is, amelynek kapcsán eszébe jut a mandiner.hu-nak, hogy miket mondott némelykor még a Magyar Nemzet publicistájaként. Balavány válaszul nyilvánosan szégyenkezett akkori mondataiért. Ekkor látta elérkezettnek az időt Kállai Ákos, hogy számon kérje rajta: homofób mondataival még nem számolt el, azokat semmiféle „önreflexióval” nem „távolította el magától”. Mindebből egyenesen az következik a számára, hogy Balavány nem szégyelli homofóbiáját, vagyis lényegében büszke homofób. Ki-ki döntse el a fentebbi idézetek fényében, hogy valóban így van-e.
Kállai cikke zárlatában lényegében a Milla-tüntetés felszólalóinak erkölcsi kötelességévé teszi, hogy határolódjanak el Balavány személyétől. Nem elég elmondania, mit gondol ma a kérdésről, nem elég jeleznie, hogy többé nem azt, amit addig. Nem csak ahhoz nem elég, hogy becsüljük Balaványt, de még ahhoz sem, hogy némi őszinte jó szándékot feltételezzünk róla, s hogy ne tekintsük erkölcsi alapkövetelménynek, hogy a többi szónok kifejezze vele szemben érzett mélységes morális megvetését. Ha például „Lovas Nagy Anna leszbikus írónő” ezt esetleg elmulasztaná, akkor nyilván ő is a homofóbok cinkosává válna.
A magyar közbeszéd egyik legsúlyosabb problémája az az erkölcsi megbélyegzésre irányuló, leküzdhetetlennek látszó késztetés, amelynek hordozói mereven elzárkóznak minden megértéstől és türelemtől, a bocsánatkérésre pedig habozás nélkül stigmatizálással válaszolnak. Kállai Ákos írása típuspéldája ennek. Balavány György sok dolgot átértékelt a múltjából, míg sok más tekintetben az maradt, aki volt: ha jól értem, úgy látja, nem elhagyta, hanem éppen elmélyítette, igazabbá tette keresztény-konzervatív meggyőződését az utóbbi években. Nem „átállt”, más és mélyebb változáson ment át, és ez a változás a megélhetését is kockára tette, amint azt maga mesélte el a Narancsnak. Azzal, hogy elfogadta a Milla meghívását, épp a különböző világnézetű, de közös alapértékeket valló állampolgárok „összefogásra” irányuló erőfeszítéséhez csatlakozott. Éppen ahhoz, amit olyan fontosnak tartunk, amiről éjt nappallá téve beszélünk mostanában. Világossá tette, hogy teljes szívével osztozik a mindenkit megillető, elidegeníthetetlen emberi méltósággal kapcsolatos meggyőződésünkben; keresztény emberként, olyanként, aki hiszi, hogy a Jóisten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert, nem is igen tehetne mást. Valóban az ő kiátkozása volna a legfontosabb és legsürgetőbb morális teendő?
Kállai Ákosnak erre az írásra való reagálását lásd itt - a szerk.
