Demeter Szilárd megírta, amit megírt, a maga szokásos semmitmondó, konzum szélsőjobboldali, nyúlfarknyi terjedelmében is szinte olvashatatlanul unalmas módján. Nincs egy eredeti gondolata, mondata, szava sem. Aki követi publicisztikai tevékenységét, annak ez nyilván nem meglepetés, aki most figyel fel rá, az meghökkenhet a gondolattalanság ilyen dimenzióján, néhány pillanatra, hiszen még efféle hatása is csak másodpercekig tart.
Az egyetlen releváns kérdés, kell-e foglalkoznunk vele, érdemel-e felháborodást, elkeseredést, dühös reakciót? A helyes válasz természetesen az lenne, hogy nem, nem érdemel sem figyelmet, sem dühöt, sem reakciót. Apró gond, hogy hősünk ugyanakkor mégis az úgynevezett magyar kulturális rendszer kiemelt helyzetű harcosa, számos intézmény vezetője, az irodalmi erőművé pöffeszteni vágyott Petőfi Irodalmi Múzeum sajnálatos főigazgatója, és még megannyi pozíció igyekvő halmozója. Meg még zenész is.
A főigazgató szeret erőseket mondani, írni, nyilatkozni, ezt az oldalát ismerjük már, inkább nem is soroljuk. Ezzel párhuzamosan nagyon szeret egyszerre lázadó, sőt, utcai harcos lenni, s közben a legzökkenőmentesebben belehelyezkedni minden mondatával, szavával, gesztusával abba a mainstream retorikába, ami
a NER nyelve ma Magyarországon.
Teszi ezt nem csak azért, mert mint igazgatóvá kinevezése pillanatában bejelentette, százhúsz vagy még több százalékig orbánista, hanem azért, mert nincs neki saját mondanivalója. A kettő talán feltételezi is egymást, de biztos, hogy nem akadályozza.
Legutóbb tehát nem mondott semmit Soros Györgyről, Európáról, gázkamrákról, magyarokról és lengyelekről, nagy orrokról és tetvekről. A kész panelek közül összerakott háromezer kínkeserves leütést, kezdve egy hamisan pszichologizáló közhellyel, folytatva egy gyomorforgatóan relativizáló közhellyel, és befejezve egy arcpirítóan lehasznált közhellyel. „Semmit nem tanultak a XX. századból” – mondja. Ó, kapitány, kapitányom!
Szorgalmasabb publicisták máris filológiai pontossággal meghatározták (vö. pl.: Demeter Szilárd cikkével elismerte: a kormányzati sorosozás valóban antiszemita kampány, Mérce, 2020. november 28.), hogy egyik hazugságát s a másikat honnan szerezte be. Abszolút jelentéktelen, összeesküvéshívő amerikai politikustól (Marjorie Taylor Greene) kezdve, álfelháborodást bemutató magyar miniszterelnökön át klasszikus önsajnáltató tucatnáciig („mi vagyunk az új zsidók”), szemezget ő sokfelől.
| ||
A gázkamrás megjegyzése sem egyéni innováció,
bár el kell ismernünk, ezt így, ilyen betyárosan, csípőből, magyar politikus és kulturális vezető eddig nemigen sütötte el. De egy páran biztos szerették volna.
„Európa Soros György gázkamrája” – mondja tehát a magyar irodalom (könnyűzene és breaktánc) jelen pillanatban legfelkentebb ura. Majd hozzáteszi: „Soros György a liberális Führer.” Azzal együtt, hogy megértem a háborgókat (annál is inkább, mert zsigerileg közéjük tartoznék magam is), és együtt érzek a megbántottakkal: ez az égvilágon semmit nem jelent. Persze aki ilyet mond, aki így relativizál, aki összemos egy hatmillió áldozatot szedő, kiheverhetetlen genocídiumot az Európai Unió éppen zajló jogi és pénzügyi vitájával, az bizonnyal nem lepődik meg azon, ha majd ezért nácinak fogják gondolni. De a kijelentése értékéhez ez nem ad hozzá semmit, mivelhogy annak nincs értéke se negatív, se pozitív skálán.
Ez egy olcsó politikai trükk,
úgy is mint megbotránkoztatás, figyelemelterelés, hoax, geg, ventilátorba szarás. Fájdalom, hogy ezt a magyar irodalom egyik fontos íróasztala (konkrétan Tamási Ároné) mögül teszi, de hát sajnos ma épp itt áll a magyar kultúrpolitika minősége, nem tehetünk úgy, mintha bármi is jobb lenne, mint ami. Akármelyik félig-meddig kulturált európai országban egy ilyen nyilatkozat után le kellene mondania minden hivatalos tisztségéről. Ezt itthon is joggal várhatjuk el, ámde aligha fogjuk megtapasztalni.
A főigazgató közösségi oldalán azóta látom, hogy kiposztolt egy idézetet Kertész Imrétől, melyből kiderül, hogy Kertészt abszolút nem érti és valószínűleg nem is ismeri, illetve ugyancsak kiposztolt egy videót Soros Györgyről, abból meg az derül ki, hogy a holokausztot sem érti, és valószínűleg nem is ismeri. Vagy csak cinikus, ami éppen elképzelhető, ugyanakkor nem változtat a lényegen.
Kertész beidézése jelzi, hogy milyen szerepet szán a Nobel-díjas írónak a kurzus.
Belőle is gyártottak egy panelt, melyet a Demeterhez hasonló, panelekből építkező gondolkodók bármikor bérmentve felhasználhatnak. Hiszen ezekért a mondatokért vették meg Kertészt – azaz a hagyatékát, a nevét, a brandjét. Nem érdekes a végtelenül összetett életmű, a szövegek viszonya egymáshoz, a pálya íve, a szerző személyisége, az igazságai, tévedései, sérülései és sértései, a mondatainak összessége, szavainak mélysége. Nem, csak egy-két idézet kellett tőle, meg a Nobel-díj presztízse, egy összességében nem túl drágán beszerzett copyright. És akkor innentől orrba-szájba lehet majd tolni, hogy „öngyilkos liberalizmus”, „ostoba demokrácia”, „Európát elárasztó muszlimok”, etc. Megérteni, olvasni nem, csak copy paste-elni kell Kertész néhány sorát ebben a diskurzusban.
Egyébként Demeter még 2013-ban írta le egy helyen, hogy
„az erdélyi magyarok a zsidókérdést – sajnálatos történelmi események miatt – nem értik”.
Nyilván itt önmagára gondolhatott elsősorban, mert egyébként az erdélyi magyarok természetesen elég szép számban értik, ismerik, végiggondolták a zsidókérdést az elmúlt évtizedekben.
A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója nem, hiszen nem is érdekli az egész, legfeljebb csak egy retorikai pukedli erejéig nyúl a dologhoz, ha úgy saccolja, hogy a politikai széljárás, a feljebbvalói akarata, vagy a maga megtépázott kedélyállapota úgy kívánja. Végtelenül szomorú, hogy mennyire nem gondol róla semmit akkor sem, amikor európai gázkamráról meg liberális Führerről ír. De ez főleg az ő baja, amivel természetesen tisztában van: innen azért nagyon nehéz lesz visszajönni. A mi bajunk ellenben az, ha felszállunk mellé a dilivonatra, s mindannak, amit mond bármiféle jelentőséget tulajdonítunk. Azon túl, hogy megérdemelt megvetésünkkel tüntetjük ki. Mindezen vajmi keveset változtat, hogy a főigazgató úgymond visszavonta írását. Nem csak a kéziratok, de, fájdalom, a gyűlölködő pamfletek sem égnek el.
