Az érdekember
Magyarország külországi megítélése most elsősorban az ukrán válságban tanúsított viselkedésen, a nehezen formálódó egységes európai fellépés támogatásán vagy szabotálásán múlik. A gazdasági diplomácia fontos terület, de jelentős geopolitikai irányváltások esetén gyorsan másodlagossá válik – és a lényeg máshol van. Európa egy évtizedes keleti szomszédságpolitikája és két évtizedes oroszpolitikája egyik pillanatról a másikra érvényét és értelmét vesztette 2014 késő tavaszán.
Már nem csak a szélsőjobb és a kormány mérsékelt szimpatizánsai beszélnek új hidegháborúról, az Egyesült Államok és Oroszország újra felsistergő konfliktusáról, ami új keretbe helyezi a 21. század nemzetközi rendjét. A történet szerint ebben a konfliktusban Európa felsejlő megosztottsága maga is következmény, a két nagyhatalom centripetális ereje határozza meg, hogy ki hova sodródik. Mivel senkinek sem adatik több a kontinensen a sodródásnál, az oldal megválasztása taktikai, technikai kérdés. Újra előállt a kényelmesen ismerős magyar végzet: két pogány közt, Kállay-kettős és egyebek.
Ám az így elbeszélt történet nem csak hamis, de erősen szivárog belőle az erkölcsi önfelmentés savanykás illata is. Nézzük, mi az, ami nem stimmel a mesében.
Nem stimmel először is a hidegháborús történelmi párhuzam. Oroszország erőszakos érdekérvényesítése a határai mentén aggasztó, hiszen Moszkva gond nélkül lépi át a nemzetközi jog előírásait, és nem riad vissza az ezres áldozatokkal járó katonai konfliktustól, a közvetlen megszállástól sem. Ezenközben minden lehetséges módon növelni igyekszik a politikai megosztottságot Európában. Az eszközök valóban sokban hasonlítanak a klasszikus hidegháború politikai hadviseléséhez. Készpénzzel támogatott szélsőséges pártok a kontinens minden égtáján, közvetlenül vagy közvetve megvásárolt befolyásközvetítők, gazdasági kedvezményekkel és energiamegvonással csábítgatott és fenyegetett kormányok.
De a különbségek legalább ennyire fontosak. A konfliktusnak nincs a hidegháborús konfrontációhoz hasonló általános ideológiai háttere. A magát univerzálisnak tételező kommunista ideológia hiánya nem egyszerű történelmi részletkérdés. Közvetlen politikai következménye, hogy az Európában felvásárolt szélsőséges pártok csak érdekházasságra léptek Moszkva hatalmi igényeivel. Politikai reakciójukat nem lehet úgy irányítani a felismert történelmi szükségszerűség hatalmi-ideológiai központjából, ahogy Szuszlov tette fénykorában. A katonai erőviszonyok sem hasonlíthatók a háború utáni évtizedek világához. Oroszország katonai képessége jócskán lecsökkent. Szomszédságában, a néhai „közel külföldön” persze bármit megtehet a vereség tényleges kockázata nélkül. Változatlanul atomnagyhatalom. De már régen nem egyenrangú fél a világ minden pontján az Egyesült Államokkal. Néhol már Kínával sem. A gazdasági teljesítmény terén pedig a különbség gigantikus – nemcsak az Egyesült Államok, de Európa viszonylatában is. Az orosz GDP némely számítások szerint talán már éppen utoléri Olaszországét. A viszonylag mérsékelt szankciók és az alacsony olajárak komoly terhet rónak az orosz gazdaságra. Ahogy a pár napja meggyilkolt Borisz Nyemcov megjegyezte: Jelcin rendszere három évet is kibírt 18 dolláros olajárral, mennyit bírna ki Putyin elnöké?
Mindebből elsősorban az következik, hogy az Egyesült Államok és Oroszország közötti hatalmi harcban ide-oda rángatózó Európa képe alapvetően hamis. Az Egyesült Államokat sokkal kevésbé foglalkoztatja az ukrajnai konfliktus, mint ahogy az új hidegháború propagandistái felfestik. Ráadásul komoly politikai együttműködés is van a két hatalom között mind Szíriában, mind az iráni atomprogram kérdésében. Ukrajna elsődlegesen Európa ügye. Azé az Európáé, amelynek egyszerre kell a válság diplomáciai kezelésének legbiztosabb módját megtalálnia és kialakítania új keleti szomszédságpolitikáját és új orosz politikáját. Mindezt ráadásul összehangoltan, a balti rettegés és lengyel félelmek folyamatos csillapítása mellett. Nem csoda, hogy a kevésbé drámai kérdések kezelésére kitalált közös külpolitikai intézményrendszer recseg-ropog a feladat súlya alatt.
Nem beszél
Talán nem érthetetlen, mégis több mint hiba, hogy az Orbán-kormány eltévedt ebben a konstellációban. Azt hitte, szorosan követi a német külpolitikát, és nem vette észre, hogy tavaly júniustól a Merkel–Putyin-viszony is alapvetően megváltozott. Most pedig azt nem képes belátni, hogy az európai külpolitikában befolyásra esélye már csak akkor lehet, ha a formálódó közös álláspontot próbálja világra segíteni. Persze ha a magyar miniszterelnök szemében az „értékkérdés nem kerülhet minden külpolitikai ügy középpontjába”, akkor nyilván nem lehet könnyű megérteni, hogy a mindenkori lengyel kormány számára gazdasági megfontolásokat felülíró elvi kérdés, hogy mit tehet meg Oroszország Kelet-Európában és mit nem. Még a kormány mérsékelt kritikusai is az érdekelvű külpolitika védelmében szokták idézni Palmerston híres mondatát az állandó barátokról és állandó érdekekről. Csakhogy az a Magyarország, amelynek nincsenek tartós barátai, csak tartós érdekei, az nem lesz olyan sikeres a 21. században, mint Nagy-Britannia a 19.-ben. Az a Magyarország egyszerűen elveszett.
A pusztán érdekelvű külpolitika hangoztatása nem valamiféle intellektuális bátorság jele az állítólag korrektségi komplexusoktól gyötört Európában. Csupán fantáziátlan és kártékony délibáb – és annak is látszik. Az érdekek mindenhatóságát Magyarország miniszterelnöke képtelen lesz elfogadtatni lengyel kollégájával, és a német hallgatóság sem fogja belátni, hogy a liberális demokrácia valójában azt jelenti, hogy valamiféle „liberális erőközpontok” nyílt vagy burkolt, de mindenképpen kártékony befolyást gyakorolnak a mindenkori kormányzatra. Ezek nemhogy nem „bátor és új gondolatok”, de beszélni sem akar róluk Orbánnal senki.
Nem sok lehetősége maradt a magyar kormánynak, hogy valamit visszaszerezzen az elvesztegetett presztízsből. Ennek legelső és legelemibb feltétele, hogy az Európai Tanács soron következő ülésén, március 19–20-án Magyarország miniszterelnöke támogassa a közösen kialakítható álláspontot Ukrajna ügyében. Ennek nyilván a minimuma lesz a második minszki fegyverszünet maradéktalan végrehajtása. Hogy további szankciók szóba jönnek-e, az még nem dőlt el. De ha Orbán Viktor most sem tudja megállni, hogy akár a tárgyaláson, akár később a sajtóban különvéleményt nyújtson be, akkor az ország nem számíthat arra, hogy bárki tényezőnek tekinti majd az ukrán válság vagy az orosz politika kérdéseiben.
Ha mégis sikerülne fanyalgástól mentesen támogatni a közösen kialakított álláspontot, akkor a magyar diplomácia később arra is kísérletet tehet, hogy megpróbálja közös nevező felé terelni az ebben a kérdésben most még széttartó visegrádi négyeket, esetleg a balti államok bevonásával. Magyarországnak érdeke a visegrádi együttműködés fennmaradása, mert érdekérvényesítő képességét ez a csoport változatlanul képes lehet megsokszorozni. Magyarországnak szüksége van Visegrádra, és Visegrádnak szüksége lenne az integratív szándékú Magyarországra.
Mindezt nehéz elképzelni a külpolitikai stratégia újragondolása nélkül. Szükség van a politikai megosztottságon átívelő minimális konszenzusra Magyarország helyéről a világban. Erről kellene beszélgetést kezdeni minél több olyan körben, ahol világnézeti különbségek ellenére képesek szóba állni egymással olyan tájékozott szakemberek, akik felfogják a kormányzati felelősség súlyát, ismerik a külpolitika intézményi feltételeinek részleteit, és tudják, hogy e minimális konszenzus nélkül az ország nem lehet képes kitörni az elszigeteltségből. A külügyminiszter frakcióközi egyeztető fóruma nyilvánvalóan nem ilyen kör. A megoldást máshol kell keresni.
A szerző történész, az LMP európai parlamenti képviselője.
