A mindenkori kormányzatnak úgy kell jelentős erőforrásokat biztosítania a működéséhez, hogy annak fejében nem várhatja el politikai kívánságai teljesítését. Ekkora önmérsékletet csak az a kormányzat képes tanúsítani, amelyik hisz abban, hogy jobban működik egy ország és egy társadalom, ha a közös ügyeket érintő döntésekről nyilvános és érdemi párbeszéd zajlik. A miénk viszont másban hisz. Abban, hogy ő tudja az egyetlen igazságot, minden kérdésre a helyes választ, és a nyilvánosság legfeljebb arra való, hogy az örömhírt megossza a hívekkel. Az illiberális demokrácia meghatározó eleme, hogy a közhatalom párbeszéd helyett kinyilatkoztat. Reprezentál, ahogy Habermas a feudális korszak nyilvánosságát jellemzi.
A Fidesz nagy bánatára a nyilvánosság és a médiarendszer egésze a 21. században, az Európai Unió tagjaként nem állítható át reprezentatív üzemmódra. De megtették, ami lehetséges volt, és még egyáltalán nem dőltek hátra elégedetten. A már ellenzékben megkezdett és a kormányzati pozícióval járó minden lehetséges és korábban elképzelhetetlen eszközt kihasználó építkezéssel a rádiós, a televíziós és a lappiacot a céljaiknak megfelelően teljesen áthangszerelték. Bár alábecsülték az RTL dühét és erejét, és az interneten az Origó lenullázásán kívül nem nagyon értek el semmit, alapvetően minden rendben ment. A széles tömegeket okosan manipuláló Metropol, Class FM és TV2 mellett, illetve a Simicska- és Széles-birodalom vakhitűeket egyben tartó csatornái (Hír Tv, Magyar Nemzet, Lánchíd Rádió, illetve Magyar Hírlap és Echo TV) mellett a közszolgálati médiának nagyjából annyi dolga volt, hogy folyamatosan és bármi áron visszaigazolja a kormány tökéletességét, és némi mellékeshez juttassa az erre méltó harcostársakat.
Aztán a legfőbb hűbérúr úgy döntött, hogy a legnagyobb hűbéres most már túl nagyra nőtt, és ezzel bedöntötte ezt a szépen felépített rendszert. Egyszer még hálásak is lehetünk neki ezért, másképp talán soha nem lehetett volna lebontani ezt a szerteágazó hálózatot.
Hirtelen jön Petőfi
A március 15-én induló új rendszerben az állami médiára az eddiginél komolyabb feladatok várnak. Állami hírcsatorna a propaganda csúcsra járatásához, Petőfi TV-vel és sportcsatornával elérni tervezett újabb célcsoportok, az átirányított állami hirdetésekkel tovább duzzasztott költségvetés. A Mérték Médiaelemző Műhely szerette volna megtudni, hogy miért éppen ezek a csatornák indulnak. Új közmédia-csatornák indításáról a médiatörvény szerint a Médiatanács dönt, hát küldtünk nekik egy közérdekű adatigénylést. Semmilyen választ nem kaptunk, ezért a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatósághoz fordultunk. Most várunk.
Hogy az új kínálat valóban képes lesz-e növelni az állami csatornák közönségét, erősen kérdéses. Vajon mitől nőhetne az állami hírcsatorna potenciális közönsége a Hír Tv és az ATV – csatornánként 1-2 százalékos – közönségaránya fölé? Hiába lesz nagyobb a vételkörzete a kábelcsatornákénál, a megszállott hírfogyasztók aránya igencsak korlátozott. A Mérték kutatásai ráadásul azt az – egyébként általános – feltételezést is igazolják, hogy a közönség politikai megosztottsága valóban kizárja a különböző oldalakhoz sorolt médiumok keresztfogyasztását, márpedig az állami hírcsatorna már azelőtt besorolódik – besorolja magát –, hogy elkezdene működni. Így egy dolog tűnik biztosnak: a Hír Tv komoly bajban van. Ez akkor is így lenne, ha a jobboldali médiában nem indult volna meg látványosan a helyezkedés. Főszerkesztők, újságírók, tévéstábok tesznek hitet Orbán vagy Simicska – inkább Orbán – mellett, bár néha maguk sem tudják, éppen melyik mellett. Újabb stábokat, arcokat, műsorokat felépíteni lehet, ez a Hír Tv esetében is alapvetően pénzkérdés, ám közönséget találni ennél nehezebb ügy. A Hír Tv útja a kormánykritikus, de elvhű konzervatív és jobboldali hírszolgáltatás lehetne. Ehhez viszont tényleg új emberek kellenek, mert a mostaniakat nem ilyen feladatra szocializálták.
A nemzeti sportcsatorna egyfajta virtuális stadionépítés, az értelme is pont ennyi. A sporttévék piaca kifejezetten jól boldogult állami beavatkozás nélkül. Széles választék, sportszövetségekkel kialakított stratégiai partnerségek, verseny jellemezte. De mindezt Orbán nem érezhette magáénak, nem függött tőle, le kellett cserélni. Az egyetlen új szolgáltatás, ami a politikai téren kívül is értelmezhető lenne, az a fiatalokat megszólítani akaró Petőfi Tévé. Ezzel a célközönséggel szemben vannak adósságai a piacnak, és egy tisztességes közszolgálati médiának fontos feladata lenne kísérletet tenni e korosztály megszólítására, számukra a közügyek és a kultúra emészthetővé tételére. Ehhez azonban sem hitelessége, sem fantáziája nincs a jelenlegi rendszernek.
Nagy bemondások, kis bemondók
Kevés intézmény van, amely olyan aktívan járult hozzá a hazai mémkultúra fejlődéséhez, mint az állami média. Elveszett tüntetők, kiradírozott Lomnici, azóta is egyetlen bejegyzésével MTI-hírré váló Napraforgó-blog, a kormány érdemeit nem eléggé hangsúlyozó internetes portálokat kiosztó híradós műsorvezető és a mindenkit kiosztó Skoff Elza blog, kamu utcaemberei, lábjegyzetben közölt választási eredmény, Obersovszky, Papp Dániel, az örök optimista Szilágyi „Gazdaságiszakértő” Béla, a trafikos Németh Balázs – csak ami hirtelen eszünkbe jut. Mindezek között az első a meghamisított Cohn-Bendit-interjú, ami állatorvosi lova ennek az egész őrületnek. A rendszer nem egyszerűen elnézi, ha a hű alattvalók túljátsszák a szerepüket, hanem bőkezűen meg is jutalmazza őket. Így dönthette be az Este nézettségét Obersovszky a Schmitt-interjú után, vagy például így landolt az mno.hu főszerkesztői székében – ahonnan jó ütemérzékkel azóta távozott is – Élő Gábor, miután a Lomnici-ügyben ő lett a vezéráldozat.
Mindez egyenes következménye a 2010-ben létrehozott és a médiatörvény tavaly decemberi módosításával kiteljesített intézményrendszernek. A korábbi túlburjánzott és tehetetlen közszolgálati kuratóriumokat felváltotta egy tökéletesen centralizált rendszer. A papíron a közszolgálati médiaszolgáltatás ellátásával megbízott részvénytársaságokat vagyonuktól, munkavállalóiktól és szakmai autonómiájuktól megfosztották. Minden döntés a Médiaszolgáltatást Támogató és Vagyonkezelő Alaphoz (MTVA) csúszott, ami fölött azonban az egyetlen kontrollt – ami a vezérigazgató kinevezésében és tetszés szerinti visszahívásában, illetve az üzleti tervek és beszámolók elfogadásában áll – a politikailag igencsak megbízható Médiatanács, illetve annak elnöke gyakorolja. A többi intézmény csak dísz. Van itt Közszolgálati Kuratórium, amiben még ellenzéki delegáltak is üldögélnek, Közszolgálati Testület, amibe a médiatörvényben kiszemelt korporációk küldhetnek tagokat, de ezek még azt sem érzik fontosnak, hogy a honlapjukra kitegyék a részvénytársaságok vezérigazgatóinak általuk jóváhagyott beszámolóit. A tavaly decemberi médiatörvény-módosítás ezen már nem sokat rontott. Összevont négy, évek óta tetszhalott részvénytársaságot. Ami ennél fontosabb, hogy tovább növelte az MTVA hatalmát, ami mostantól egyedül fog dönteni arról is, hogy az egyes közszolgálati tevékenységekre (tévé, rádió, online, hírügynökség) mennyi pénz jut a költségvetési támogatásból. De hát már 2012-ben is teljesen egyedül döntött több mint 60 milliárd forintnyi hitel felvételéről.
A korábbi kormányok igyekeztek minél alacsonyabban tartani a költségvetési támogatásokat; az állandó forráshiány éppen a folyamatos nyomásgyakorlás eszköze volt. 2010-ben a közmédiarendszer támogatására 45 milliárd forintot költött az állam. A 2015-ös költségvetés a közmédiának járó költségvetési támogatást 71,7 milliárd forintban határozza meg; ez kb. 60 százalékos növekedés. A megszorítások előtti, 2009-es költségvetési támogatással (53,6 milliárd) összehasonlítva is 34 százalékos növekedést látunk. Ebbe még bele sem számoltuk az olyan extrákat, mint amikor például Rákay Philip bemondásra kér egymilliárdot egy egynapos műsorra. Mindeközben a közszolgálati televíziócsatornák 2010-ben elért 13,5 százalékos közönségaránya 2014-re nem egészen 3 százalékkal, 16,3 százalékra nőtt.
Hiába vár el az Európai Bizottság pontosan meghatározott közszolgálati feladatokat és azokhoz fillérre pontosan hozzárendelt állami támogatást, a közpénzek elköltésének független külső kontrollját és teljes átláthatóságát, ha soha nem indul olyan eljárás, amiben ki lehetne mondani: a magyar állami média finanszírozása ebből semmit nem teljesít. Sajnos hiányoznak azok a piaci szereplők is, akik egy ilyen eljárást végig akarnak és tudnak vinni. Nyugat-Európában nem nagyon tudják elképzelni az állam és a közmédia viszonyát másképp, mint a közmédia örökös küzdelmét a fel-felbukkanó, esetleg állandóan jelen lévő állami és politikai nyomással szemben. Olyan önáltató európai illúzió ez, amelyik nem tudja, de nem is nagyon akarja megérteni a magyar helyzetet. Nem érti, hogy a magyar állami média olyan szerves része és lelkes kiszolgálója a politikai hatalomnak, amire egyébként csak érett diktatúrákban van példa. Jól tartott házikedvenc, ami most kicsit azért izgulhat, hogy négy kényelmes év után ki tudja-e elégíteni a gazda új hóbortjait.
Az állami média 2010 óta – sőt, már azóta, hogy biztosra vehető volt a Fidesz 2010-es győzelme – megszolgálta a bizalmat, ami a rá váró feladathoz kellett. Nyilvánvaló előnye a legmegbízhatóbb oligarchával szemben is, hogy tökéletesen kézben tartható. Nincsenek saját céljai, nincs saját akarata, a Fidesztől és személyesen a miniszterelnöktől való függése hézagmentes. Éppen az, amire Orbán illiberális nyilvánosságának szüksége van: öntudattalan eszköz.
A szerző a Mérték Médiaelemző Műhely vezetője.
