Bátraké a szerencse

  • 2004. május 13.

Publicisztika

Kampány van, de mintha errõl csak az ellenzék és a kisebbik kormánypárt értesült volna.

n Kampány van, de mintha erről csak az ellenzék és a kisebbik kormánypárt értesült volna.

A Fidesz célratörően, a mindenkinek megfelelni akarás jegyében lavírozik a jobb- és baloldal, valamint a legendás közép útvesztőjében. Egy kis külföldititkosszolgálatozás, jókora adag - az 1994-es Horn Gyulát idéző - baloldali populizmus, higgadtságra intő orbáni figyelmeztetés és persze a "minket már megint bántanak" típusú csoportkohéziós terápia. E stratégia nem bal- meg jobboldali értékekre épül; azzal számol, hogy az emberek esznek, isznak, gáz- meg áramszámlát fizetnek, félnek az "inflációtól", a "drágulástól" - és ezek határozzák meg alapvetően a mentalitásukat. Azaz véglények, ahogyan egyik klasszikusuk megfogalmazta a 2002-es vereség miatti dühében. A lét határozza meg a tudatot - ezt egy másik klasszikus mondta, bár valamivel régebben.

A mostani kampány azonban nem nélkülözi a súlyosabb, ha úgy tetszik, a köztársaság minőségére vonatkozó témát sem. Az MDF választási hadjáratának a középpontjába emelte elnök asszonyának korábbi kijelentését, miszerint a két nagy párt gazdasági erői a háttérben különalkuk sorával osztották föl egymás között az állam megcsapolásának a "piacát". Dávid Ibolya erről először pártja felhatalmazása nélkül beszélt, ám az MDF választmánya utólag lelkesen vette tudomásul a harcias kiállást. Ennek ellenére néhány hétig úgy tűnt, az elhangzottaktól maga az MDF ijedt meg a legjobban, noha a megvádolt két párt nem is nagyon kapálózott: a Fidesz környékén hallatszott ugyan némi kötelező morgás, a szocialisták viszont mindvégig hallgattak. Utóbbiak kushadása persze érthető: az MDF a kétfrontos harccal nem nekik, csak a Fidesznek árthat: ha az MDF képes szavazatokat szerezni volt szövetségesétől, azzal a Fidesz esetleges győzelmi arányát minimalizálja vagy akadályozza meg. Ha végeredményben az ellenzék hazavágná is a kormánypártokat, de a Fidesz-MSZP különmeccs iksszel vagy kettessel végződne, az kudarc volna Orbánéknak és siker Kovácséknak.

Az MDF belevágott: és ennél nagyobb híre ennek a kampánynak eddig nem volt. Mindenki tudja, hogy van állami és pártkorrupció, csak éppen bizonyítani nem sikerül sose: aki szeretné, az nem képes rá, aki meg képes volna rá, az nem akarja. De most erről, a Magyar Köztársaság intézményeit és politikai-gazdasági közéletét leginkább erodáló jelenségről egy parlamenti párt kezdett beszélni, ráadásul az ország legnépszerűbb politikusa. És bár egyelőre le se szarja őket senki, egy idő után nem lehet majd nem odafigyelni rájuk. Különösen, ha a párt e súlyos állítását nemcsak ostobácska kampányfilmeken reklámozza, hanem ezer apró anekdotával, történettel, nevekkel támasztja majd alá. Tényekkel. Mi drukkolunk.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.