n Az Egyesült Államok és szövetségesei nem azért mentek Irakba, hogy foglyokat kínozzanak; de hogy a fegyveres beavatkozással rokonszenvező liberális intervencionalisták - köztük ez a lap is - nem ezért támogatták az akciót, egészen bizonyos. A foglyok kínzása semmilyen körülmények között nem indokolható - és bár a "kínzás" fogalmát egyesek, például a Pentagon, hajlamosak meglehetősen szűkítő értelemben használni, irányadónak a genfi konvenció tűnik, mely szerint a hadifoglyoknak is kijár a személyes méltóságukat és fizikai épségüket nem sértő, emberséges bánásmód.
Ennélfogva eszünk ágában sincs úgy tenni, mintha az Abu Ghraib börtönben történtek - meg a többiben: minden jel szerint nem egyedi esetekről van szó - nem kérdőjeleznék meg a koalíciós szerepvállalás morális fundamentumát. De, megkérdőjelezik. Hogy azonban erre a kérdésre értelmes választ tudjunk adni, két segédkérdést kell feltennünk magunknak.
Az egyik: mi történik a kínzások elkövetőivel?
Az 1949-es genfi konvenció szerint egy nemzetközi fegyveres konfliktusban a megszálló hatalom nem tekintheti kombattánsnak, azaz harcoló félnek a polgári lakosságot; azt, hogy kit tekinthet kombattánsnak, szigorú követelmények szabályozzák; valamint a konvenció tiltja a kombattánsokkal szembeni embertelen bánásmódot is. A nemzetközi jog büntetni rendeli nemcsak az embertelen bánásmód tilalmát közvetlenül, kétkezileg megszegőket, hanem azokat is, akik ezekre a cselekményekre parancsot adtak; vagy a parancsláncolatban olyan pozíciót töltöttek be, hogy megakadályozhatták volna e cselekményeket, de nem tették; illetve amikor értesültek e cselekményekről, s az elkövetők ellen nem kezdeményeztek felelősségre vonást. Sőt. A volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnökkel foglalkozó hágai törvényszék egyik ítéletében ezt a jogi normát kiterjesztően értelmezte, és a horvát Tihomir Blaskicot - többek között - azért ítélte 45 év szabadságvesztésre, mert nem tett meg mindent azért, hogy tudomást szerezzen a parancsnoksága alá tartozó katonai egységek csínytevéseiről.
Az eddigi sajtóhírekből nyilvánvalónak tűnik, hogy az embertelen bánásmód az iraki börtönökben a civil lakosságot és a kombattánsokat egyaránt sújtotta: az Abu Ghraib lakóinak jó része a checkpointokon összefogdosott civil volt. Nehéz elképzelni, hogy a kínzásokat a börtönőrök a saját szakállukra követték el, vagy hogy feljebbvalóik ne tudtak volna e gyakorlatról. A Nemzetközi Vöröskereszt már tavaly ősszel figyelmeztette a foglyokkal szembeni embertelen bánásmód tényére az Egyesült Államok illetékes katonai szerveit. Azt pedig a vádnak gyerekjáték lesz bebizonyítania, hogy az Egyesült Államok megszálló hatalom, illetve hogy nemzetközi fegyveres konfliktusról van szó (a genfi konvenció csak ebben az esetben releváns).
Az elkövetőknek e háborús bűnökért bűnhődniük kell. A kívánatos az lenne, ha az eljárást valamely független nemzetközi törvényszék folytathatná le, mint Ruanda vagy Jugoszlávia esetében; ám az Egyesült Államok nem ismeri el az elvileg illetékes, római székhelyű Nemzetközi Büntetőbíróság joghatóságát. Az iraki foglyok kínzásának ügye újabb kitűnő alkalom arra, hogy e kérdésben a nemzetközi összefogás jobb belátásra bírja az Egyesült Államokat. Ugyanakkor ne becsüljük alá az amerikai jogrend demokratikusságát sem. Az iraki börtönökben folytatott gyakorlat éppenséggel a hadsereg belső vizsgálatát követően pattant ki. A kérdés az, hogy a vád képviselője - bárki legyen is az - meddig fejti majd fel azt a bizonyos parancsláncolatot. Elképzelhető-e, hogy eljut Donald Rumsfeld védelmi miniszterig, aki 2002-ben kijelentette: Bush elnök úgy döntött, a genfi konvenció védő rendelkezései nem alkalmazhatók a Guantanamón fogva tartott "afgán terroristákra"? És ha a világ lélegzet-visszafojtva várja, vajon a hágai főügyésznek, Carla del Ponténak sikerül-e rávernie a népirtást egy volt elnökre, vajon - mindezek után - nem kéne-e Bush elnöknek is megadni a lehetőséget, hogy egyszer bíróság előtt bizonyíthassa be: nem tudott az Egyesült Államok zászlaja alatt elkövetett háborús bűnökről?
Ez azonban csak az egyik segédkérdése fent említett főkérdésünknek.
Annak ugyanis, aki most azt állítja, hogy az Egyesült Államok haderejének azonnal ki kell vonulnia Irakból, arra is választ kell adnia: mi történne a katonai kivonulás másnapján. Az, hogy "persze, polgárháború lesz, de már most is az van, na bumm", nem válasz, hanem felelőtlen ostobaság, esetleg nettó rasszizmus. Ez a válasz emberéletek tízezreit teszi kockára.
