Annyira rossz a nemzetközi helyzet Ukrajnától a Közel-Keletig, hogy szinte észre sem vettük, a múlt héten a 27 uniós tagállam hozzáfogott az egész európai földrész egyesítéséhez.
Természetesen még messze járnak a céltól. Oroszország nyilván nem holnap fog csatlakozni az egyesült Európához, ahogy Törökország sem. A Nyugat-Balkán országai is még néhány évig az előszobában maradnak. Semmi sem egyik napról a másikra fog történni, de tény, hogy az Európai Bizottság kedvezően bírálta el Grúzia kérelmét a tagjelöltségre, és azt is javasolta, hogy Ukrajnával, Bosznia-Hercegovinával és Moldovával kezdjék meg a csatlakozási tárgyalásokat, az állam- és kormányfők pedig december közepén kétségtelenül jóvá fogják hagyni ezeket az ajánlásokat, ugyanis a világ megváltozott.
Ahogyan a szovjet blokk összeomlásakor Közép-Európa felé nyitott az EU, úgy közeledett az utóbbi időben tíz újabb dél- és kelet-európai államhoz. Nemcsak azért, mert Oroszország háborút indított Ukrajnában, hanem azért is, mert nekünk, európaiaknak egy másik kihívással is szembe kell néznünk: Kína és az Egyesült Államok kettős kihívásával. Akár összeütközik egymással az évszázad két szuperhatalma, akár megtalálja a módját az együttélésnek, bennünket mindkét esetben azzal fenyegetnek, hogy leradíroznak a térképről.
Az Unió beletörődhet ebbe és elfogadhatja a helyzetet. Vlagyimir Putyin is dönthet úgy, hogy követi a birodalmi álmait és cserébe alárendeli az országát Kínának. De ha számítani akarunk, ha létezni akarunk, ha meg akarjuk védeni a szabadságjogainkat és a szociális vívmányainkat, ha saját magunkról és saját magunk javára akarunk döntéseket hozni, akkor egyszerre kell összezárnunk és szélesítenünk a sorainkat.
Ösztönösen máris ezt tettük. Megadtuk Ukrajnának a tagjelöltséget, mert ha nem tettük volna, azzal elismerjük Oroszország jogát, hogy visszaszerezheti az elveszett birodalmát. Ezzel Kijevnél és Európánál szélesebb távlatokra tekintettünk. Láttuk, hogy Donald Trump és követői kísértésbe estek, hogy a fejünk felett alkut kössenek Oroszországgal. Olvastuk a közvélemény-kutatásokat, amelyek esélyt adnak nekik a visszatérésre a Fehér Házba. Hallottuk, hogy a Balkánon több országban is azon töprengenek, vajon Szerbiához hasonlóan nekik is mosolyogniuk kellene-e Vlagyimir Putyinra. Rájöttünk, Kína, Oroszország és Törökország arra használja a bővítéssel szembeni vonakodásunkat, hogy megpróbálja megvetni lábát a szomszédságunkban. Egyszóval rájöttünk, hogy választanunk kell a lét vagy nemlét között, és
a bővítés mellett döntöttünk, amely előrevetíti az egész kontinens egyesítését.
Ezt a gondolatot kell képviselni az európai parlamenti választási kampány során: hogy nem vagyunk hajlandóak fejet hajtani Kína és az Egyesült Államok előtt, és bár azt nem lesz nehéz elfogadtatni az emberekkel, hogy ez nemes és szükséges törekvés, a bővítés gondolata mégis ijesztő marad.
A bővítés ugyanis sok európai szavazót aggaszt, mert keveset vagy semmit sem tudnak ezekről az országokról, azt viszont igen, hogy a gazdaságuk nem egyenrangú a miénkkel, és hogy az uniós intézményeink ennyi új tagállammal nem tudnának működni. Igazuk van.
A közelgő bővítés nehézségei annyira félelmetesek, hogy nem lehet és nem is lesz lehetséges az uniót a mai formájában megnyitni a csatlakozók előtt.
Még akkor sem, ha messzemenő reformokat hajtanak végre, ha minden területen megszüntetik a vétójogot és áttérnek a minősített többségi szavazásra.
A holnap uniója az integráció különböző szintjeiből vagy „formátumaiból” fog állni, ahogy Emmanuel Macron fogalmazott. Az egészet „Európai Uniónak” fogják hívni: az első szint a közös piacban egyesült országokból áll majd, a második azokból, amelyek elfogadják a közös valutát és a mai unió integrációs szintjét, a harmadik pedig azokból, amelyek úgy döntöttek, hogy összehangolják adórendszerüket, és egyesítik védelmi és külpolitikájukat.
Nem fog mindenki örökké ahhoz a formátumhoz tartozni, amelyikbe először belépett. Éppen ellenkezőleg, lehetőség lesz arra, hogy a meghatározott feltételek szerint egyikből a másikba lépjünk. Addig is, amíg ez a változás végbe nem megy, meg kell szilárdítani Európa egységét úgy, hogy a tagok és a tagjelölt országok között szoros ipari, gazdasági és politikai együttműködéseket hozunk létre.
Nem pusztán bővítésre vállalkozik az unió. Forradalomra.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
