Ahogy az minden fontosabb meccs után történik, úgy a vasárnap lejátszott Magyarország-Montenegró válogatott meccs után is megindult az országos elmélkedés és vita, hol is tart éppen ez a csapat és hogyan kéne kezelni az Európa-bajnokságra végül is kifejezetten sima kijutást. A helyzetet nem könnyíti meg a politika, ami miatt a magyar foci az ország egy része fejében a Fidesz, vagyis Orbán Viktor lett maga, és ehhez mérten alakítják ki a viszonyukat a látottakhoz: ennek megfelelően világnézeti alapon szeretnénk dönteni arról, hogy a csapat esetleges jó teljesítménye világraszóló és egész Európában irigyelt siker-e, esetleg a diktátor seggnyalóinak véletlen szerencséje. A zajban nagyjából lehetetlen kivenni a valóságot, hiszen ahogy lenni szokott, valójában nyilván egyik állítás sem igaz, mégis ezekből van a legtöbb. Szerencsére a Narancs.hu azért van, hogy eligazítsa az olvasót ebben az élet nevű útvesztőben!
Hol tart most a magyar válogatott?
A magyar válogatott egyenes ágon kijutott az Európa-bajnokságra, ráadásul a csoportjában veretlen maradt. Ez azt jelenti, hogy a 16 csapatos Eb-re is csont nélkül kijutottunk volna ezzel a teljesítménnyel, tehát 2023-ban először már nem a létszámemelés hozza meg a sikert. Veretlenül lehozni egy selejtezőcsoportot, ráadásul 100 százalékos hazai mérleggel, majdnem egy éve tartó veretlenséggel olyan dolog, ami még akkor is megsüvegelendő, ha ezúttal tényleg volt némi szerencsénk a sorsolással. Ez utóbbin rugózni különösebben nem érdemes: egyrészt aki követi az elmúlt évek magyar foci körüli szenvedéseit, az pontosan tudja, hogy ennél már jóval többször kerültünk indokolatlanul nehéz csoportokba, másrészt pedig a futball alapelve az, hogy nem te választod ki az ellenfelet, és azt kell legyőzni, aki épp szembe jön. Egyébként összesen hat csapat tartotta meg a veretlenségét: Franciaország, Anglia, Románia, Portugália, Belgium és mi. Elég jó névsor.
Ennek a válogatottnak óriási lökést ad, hogy bejáratott rendszerben játszhat egy szakmailag felkészült edző alatt, ráadásul egy ideje a húzóembereink jól láthatóan szeretnek is a válogatottban focizni.
Ennek több motivációja is lehet a Puskás Aréna stabil teltházaitól kezdve az európai szintű meccsprémiumon át a sokasodó sikerémlényekig, de ez kifejezetten sokat tesz hozzá.
A magyar válogatott tehát egy igazi európai középcsapat, ami jobb napjain bárkit megizzaszthat, a játékosai nagyrésze jó formában játszik, amihez még hozzátevődik, hogy épp többször van szerencséjük, mint pechük.
És akkor minket irigyel Európa?
Nem, maximum Európa szerencsétlenebbik része. A válogatott ahhoz képest fejlődött elképesztően sokat, ahol 2013-ban állt, amikor Hollandia 8-1-gyel küldte haza a társaságot. Ha csak nem történik valami nagyon ritkán látott csoda, akkor nem mi nyerjük az Eb-t –persze a foci azért ilyen csodálatos dolog, mert mindig benne van egy olyan előzmény és következmény nélküli földindulás, mint Görögország 2004-es győzelme–, egyszerűen csak van egy jó csapatunk. A szenzációérzést itt az adja, hogy mifelénk nagyon rossz csapatokhoz vagyunk szokva, és aki a töküres Népstadionban szenvedte végig annak idején a különböző szépreményű, és garantált bukással végződő selejtezőket, azoknak még jó sokáig feldolgozhatatlan lesz ez az egész. Akik persze a Barcelonáért vagy valamelyik európai elit válogatottért őrülnek meg valamiért, azoknak ez nyilván más fénytörést kap, de a foci valójában csak a szerencsés kiválasztottaknak szól a trófeák nyerésről vagy kupadöntőkről. Jól tudják ezt azon kiscsapatok szurkolói Lutontól Diósgyőrig, akik soha életükben nem látták bajnokságot nyerni a klubjukat.
A válogatott példásan használja ki a futballra a 2010-es évek közepétől rázúduló adatdömpinget is. Mióta tulajdonképpen minden számosítanak, nemzeti szinten megdöbbentően jól el lehet tüntetni a képességbeli különbséget két válogatott között, hiszen tényleg mindenkiből fel lehet készülni, és mivel a válogatottak tagja értelemszerűen jóval kevesebbet játszanak egymással, mint a klubcsapataikban, ennyi sokmindenre elég lehet, és ahogy láttuk a 2016-os és a 2021-es Eb-ken, sokmindenre elég is.
Nagy dolog kijutni az Európa-bajnokságra?
Ahogy most kikerült a válogatott, az kérdés nélkül szép, de ehhez tényleg kellett az is, hogy fellazuljon az Eb mezőnye 2016-ban. A létszámemelés miatt ugyanis a selejtezők során valójában úgy kaptunk sikerélményt, hogy nem léptünk előre: 2019-ben mindössze Azerbajdzsánt sikerült megelőzni a csoportban, és csak az idő közben megszülető Nemzetek Ligája sorozatban elért váratlanul jó eredményeknek köszönhetően kaptunk lehetőséget pótselejtezőket játszani. Fontos adalék, hogy addigra Marco Rossi nagy reformokat hajtott végre a válogatott körül, meglepő módon valószínűleg a koronavírus-járvány miatt egy évet csúszott Eb is segítségére volt, hogy összerakja a már ballasztoktól mentes, lendületes csapatát.
Az, hogy alacsonyabbra került a léc, két addig nem látott sikert és stabilitást adott a válogatottnak. Ez azért fontos, mert az MLSZ természetesen soha nem a türelmes építkezésről volt híres: 2016 előtt tulajdonképpen bukott selejtezőnként rúgtak ki szövetségi kapitányokat, tehát nagyjából másfél-kétévente. Most a jó szereplések miatt meglett a türelem is, ami nélkül se Marco Rossi, se más nem épített volna fel olyan csapatot, ami a selejtezőcsoportjából is ki tud jutni egy tornára.
Ettől függetlenül egy Eb-szereplés értéke óriásit inflálódott 2016 óta, hiszen kis túlzással a kontinens országainak a fele ott lehet. Ez tulajdonképpen olyanná változtatta a mezőnyt, mint a Bajnokok Ligája nyolcaddöntője: szinte teljesen egyértelmű, kik vannak kint és kik nem. A jövő nyári Eb-n egyáltalán nem biztos, hogy lesz újonccsapat. A kontinens másodvonalának és harmadvonalának szinte biztos szereplésével ugyanis nagyrészt olyan országok nem jutnak ki, ahol tényleg teljesen kilátstalan helyzetben van a sport. A helyzetet idén tovább könnyítette, hogy Oroszország a háború miatt természetesen ki van zárva az egészből, pedig ők még a 16-os mezőnynek is szinte állandó tagjai voltak.
A magyar válogatott fejlődése nagyon egyenletes, de az is igaz, hogy a megemelt létszám óta továbbra is csak egyszer jutottunk ki egyenes ágon, míg kétszer a kertek alatt csúsztunk be az új lebonyolításnak köszönhetően.
Az Európa-bajnokság már a futball csúcsa?
Nem, a válogatott futball régi válságban van ezen a téren. A 2000-es évekig még egyértelműen a nemzeti tornák jelentették a szakma csúcsát, de a foci kontinenseken átívelő szórakoztatóipari termékké változásának köszönhetően most már akkora pénz van a klubfociban, ami egészen megváltoztatta az erőviszonyokat. Valószínűleg a világ bármelyik válogatottját legyőzné egy Manchester City, de a legtöbbet még egy angol középcsapat is. Emiatt jelenleg tulajdonképpen a Didier Deschamps-ot leszámítva nem is dolgozik olyan edző a válogatottak élén, akiket Európa elitklubjai is számításba vennének. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek jó szakemberek, de ez már az olyan figurák terepe, mint például Marco Rossi, aki a saját közegének és a saját válogatottja ismeretének köszönhetően sikeres inkább, mint a hihetetlen taktikai húzások miatt.
Maga az Európa-bajnokság (és persze a hamarosan egészen érthetetlen 48 csapatosra bővített világbajnokság) is átalakult egyfajta focifesztivállá, ahova a hatalmas teljesítmények mellett közösségi élmények miatt járnak el emberek. Kicsit felvonulni, ordibálni a haverokkal, szurkolni a győzelemért: a legtöbb fizető nézőt valószínűleg teljesen hidegen hagyja a játék minősége, hiszen a sajátjainak megy ki szurkolni. Ez nem azt jelenti, hogy romlottak a válogatottak, hanem azt, hogy a klubfutball fejlődött olyan szinten, amivel nem lehetett lépést tartani. Magyarországon (és Kelet-Európa nagy részében) épp fordítva történik: a válogatottak javára van óriási különbség a hazai bajnoksághoz képest, hiszen ideális esetben a válogatottak magja évek óta valahol nyugaton focizik.
A magyar foci tehát javult?
Ahogy Szoboszlai Dominik menedzsere, Esterházy Mátyás is kimondta nemrég, a válogatott sikerei elfedik a strukturális problémákat. Ettől függetlenül javult, csak mások valamivel többet javultak. A kirakatcsapat, a saját játékosokat szinte egyáltalán nem nevelő Fradi évek óta szépen teljesít Európában, mögötte viszont óriási az űr, és nem is igazán látszik változásra való igény ebben. A foci körüli eredményekből politikai sikert építő Fidesz ugyanis látványosan megelégszik azzal, hogy a válogatott és a Groupama Aréna teltházaival hányja tele az internetet az esetleges sikerekkor, jótékonyan figyelmen kívül hagyva, hogy Felcsúton még buszoztatott diákokkal sem érdekel senkit a Puskás Akadémia nevű Orbán-csapat, de még a létező futballkultúrával létező városokban is általában 30 százalékos a stadionok kihasználtsága az első osztályban. Az NB I. jelenleg hivatalosan a 25. legerősebb bajnokság Európában, ami szinte pontosan a középmezőny. Azt maga Marco Rossi is beismerte, hogy a legjobb négy bajnokságban focizni már a szakmai munka miatt is akkora előnyt jelent Magyarországhoz képest, hogy még ha nem is játszik valaki rendszeresen, akkor is vele fog számolni inkább az edző, mint egy NB I.-ben hétről hétre pályára lépő kollégájával.
Továbbra sem nevelünk ki elég fiatal játékost, amit egyelőre sikeres honosításokkal oldunk meg. Nincs ezzel semmi baj, eleve jó látni egy igazán multikulti válogatottat, de azt azért igazán nem állíthatjuk, hogy Callum Styles vagy Willi Orban bármilyen formában is a magyar futball termékei lennének. Arról, hogy az abszolút megasztárunk, Szoboszlai Dominik az-e, már írtunk korábban egy szép hosszú cikket. Különösen érdemes kiemelni Orban szerepét, akinek a hiánya nagyon látszott a csapaton a két őszi meccsen: a Bundesliga egyik legjobb védőjét sikerült magyar válogatottá tennie az MLSZ-nek úgy, hogy az égvilágon semmi szerepe nincs benne azon túl, hogy észrevették, a németek valamiért lemondtak róla. Ők azóta már bánják is.
Szoboszlai Dominiktól essünk hanyatt?
Ha szeretjük a focit, érdemes: az, amit Montenegró ellen művelt, bármilyen ellenfél ellen, bármilyen osztályban, bármilyen téttel bíró meccsen zseniális lett volna. A Liverpool focistája a világ valószínűleg legerősebb bajnokságában és a válogatottban is szárnyal, mindenhonnan felfelé lóg ki, és ha ez a szezon az Eb-vel együtt jól jön ki neki, akkor olyan magasságokba emelkedhet, hogy évtizedek múlva az ő nevét fogja ellopni egy miniszterelnök a szülőfalujának focicsapatához. Az ilyen teljesítmények értékelésében és élvezésében nagyon sokat segít, ha nem azon tépelődünk, vajon mit gondolhat most erről Orbán Viktor.
És akkor most jobb lesz az egészségügy? Olcsóbb a kenyér?
Nem, a magyar válogatott teljesítményének nincs ráhatása az egészségügyre, ahogy a kenyér árán sem változtatott volna az sem, ha Szoboszlai Dominik rosszul játszik vasárnap délután.
