Most már ott tartok, hogy nem is volt akkora őrültség ezt meglépni. Mondom ezt óvatosan, kissé szkeptikusan, mert amióta Emmanuel Macron bejelentette, hogy feloszlatja a nemzetgyűlést, végletek között csapongok. Először a pillanat hevében azt gondoltam és nyilvánosan ki is mondtam, hogy igen, valóban, feltétlenül meg kell kérdeznünk az országot, hogy a szavazatok majdnem 40 százaléka, amit az európai parlamenti (EP) választáson a szélsőjobboldal kapott, csupán a düh kifejezése volt-e, vagy pedig azt jelzi, hogy az emberek valóban a Le Pen-istákat akarják hatalomra juttatni. Jöjjön el az igazság pillanata, mondtam teljes meggyőződéssel, ugyanis én nem tudom elképzelni, hogy tíz franciából négy tényleg a szélsőjobb felé fordult.
Másnap, hétfőn reggel jött a másnaposság: nem volt olyan rádióállomás vagy tévéhíradó, amelyik ne azt tárgyalta volna máris, minek kell történnie ahhoz, hogy a Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés jusson kormányra, és milyen okok sarkallták az elnököt arra, hogy ekkora ostobaságot kövessen el. Már láttam, ahogy a hivatásos hazudozók, demagógok és közveszélyes népbutítók beteszik a lábukat a minisztériumokba, és azon nyomban bejelentik, hogy visszavonják az ígéreteiket, csökkentik a szociális ellátást, megnyirbálják az európai költségvetést és blokkolják az Ukrajnának szánt segélyeket.
Láttam, ahogy Trump és Putyin elragadtatással mosolyog, ahogy az unió éppen akkor hullik szét, amikor közös védelemre és iparpolitikára lenne szüksége, és a Libérationnak küldött cikkem újra olvasva egyenesen abszurdnak tűnt. Hogyan ne váljunk Le Pen-istává? – ezt a címet adtam neki. Felvázoltam benne azt a három feltételt, amelyek, ha teljesülnek, elkerülhetjük a katasztrófát. Ám második olvasatra az összes érvelésem helytelennek tűnt, mert már csak abból, hogy milyen gyorsan bekerült a közbeszédbe, ami korábban elképzelhetetlen volt, megértettem, hogy az egésznek annyi. 48 óra alatt 48-szor jártam oda-vissza, de az elmúlt napokban... mit is mondhatnék?
Nézzük a tényeket. Ami kevés az egykori De Gaulle-ista jobboldalból megmaradt, az szétrobbant. A hagyományos jobboldal becsületére váljék, hogy gyakorlatilag az összes választott képviselője, vezetője és jelentős személyisége elítélte azt a választási megállapodást, amelyet pártjuk, a Republikánusok elnöke, Éric Ciotti megkötött a szélsőjobboldallal.
Ez egybehangzó „Nem, nem, és nem!” volt. Ezzel a kiállással a jobboldalnak az a 99 százaléka, amelyik még nem csatlakozott Macron szövetségéhez, ott találta magát a nagy, mérsékelt, Európa-párti és egyre inkább Keynes-hívő centrumnak a peremén, amelyhez valójában eddig is nagyon közel állt. Ez alapján miért ne fogadhatnák el, hogy valamikor a jövőben létrejön a szociáldemokraták, a centrum, a jobboldal és a zöldek „föderációja”, amit múlt hét előtt Emmanuel Macron szorgalmazott?
Nyilvánvaló, hogy a választások előtt nem születik megállapodás a jobboldal és Macron között. A baloldalhoz hasonlóan a jobboldal is meg akarja majd védeni a saját arculatát a választáson, de ha már meglesznek az eredmények, minden megváltozhat.
Ha a Le Pen-isták abszolút többséget szereznek, a jobboldal, a baloldal és a Macron-pártiak mindannyian szemben találják magukat a szélsőjobboldallal, és – legalábbis de facto – Emmanuel Macron oldalára kerülnek, aki köztársasági elnök marad, és minden alkotmányos jogkörét be fogja vetni a szélsőjobboldal ellen.
Ha Le Pen-isták nem szereznek elég mandátumot a kormányzáshoz, akkor pedig valószínű, sőt nagyon valószínű, hogy a jobboldal nagy része és a Macron-párti centrum közeledni fog egymáshoz.
A jobboldalon máris sok mindent megmozgatott, hogy feloszlatták a nemzetgyűlést, a baloldalt pedig egyenesen újraélesztette. A szocialisták, a radikális baloldali Engedetlen Franciaország párt, a zöldek és a kommunisták annyira irtóznak egy szélsőjobboldali kormány puszta kilátásától is, hogy két nap sem kellett hozzá és megállapodtak: meg kell egyezniük egymással. Annak ellenére, hogy mennyire különbözik egymástól ez a négy politikai áramlat, a baloldal az egységesedés felé tart, aminek az az előnye, hogy a Le Pen-isták elleni küzdelemben minden egyes szavazójukat képesek lesznek mozgósítani.
A baloldal még nincs abban a helyzetben, hogy abszolút többséget szerezzen, de hozzájárulhatna ahhoz, hogy elzárja a hatalom elől a Nemzeti Tömörülést, és ha ez sikerül, akkor választania kell: vagy megbénítja a nemzetgyűlést, vagy valamilyen formában jobbra tolódik. Ezzel az alternatívával szembesülve nem kizárt, hogy a baloldal ugyanolyan végzetesen kettészakad, mint a jobboldal, és hogy a mérsékeltebb részei hajlandóak lesznek támogatni a centrum és a jobboldal egyes kezdeményezéseit, vagy akár csatlakozni hozzájuk egy egységkormányban.
Lehetetlen megjósolni, hogy mi fog történni, de a feloszlatás mindkét oldalon temérdek új lehetőséget nyitott meg egy olyan időszakban, amikor az elnöki tábor megalázó EP-választási veresége csak tetézte az amúgy is két éve parlamenti többség nélkül kormányzó Emmanuel Macron népszerűtlenségét. Franciaországot megalázó patthelyzetre ítélték, ami a szélsőjobboldal további térnyeréséhez vezetett volna, de ez a drámai fordulat fordított a helyzeten, és mindenkit azonnali és radikális változtatásokra kényszerített. Nem is politika, inkább politikai bűvészkedés az egész – de az elnöknek valószínűleg nem volt ennél jobb választása.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
(Címlapképünkön: Emmanuel Macron francia elnök látható egy tévéképernyőn a francia ellenzéki Nemzeti Tömörülés párizsi eredményváróján az európai parlamenti választás estéjén, 2024. június 9-én. Macron bejelentettte, hogy pártjának az előzetes eredmények jelezte veresége miatt feloszlatja a nemzetgyűlést és parlamenti választásokat ír ki. Fotó: MTI/AP/Lewis Joly)
